megnéztem a cunk on earth első részét, hogy eldöntsem, kíváncsi vagyok-e a többire. nem igazán értem mi a célja, annyira alap dolgokat mond el, és folyamatosan az a poén hogy cunk butaságokat kérdez / állít, a tudósok meg meglepődve néznek. nem tudom eldönteni hogy szántak-e neki edukatív célt vagy csak szórakoztatást??? de aranyos a csaj, kicsit olyan mint az Afterlife-ban, lehet hogy ott is egy csomó mindent a színész talált ki a szerephez.

na mindegy, cliffhangerrel lett vége (… és akkor jött Jézus, és a római birodalom vesztét okozta, de erről majd a következő részben), úgyhogy kíváncsi vagyok a folytatásra is 😀

Az Earhtsea 5. része rövid történetekből áll, azok is jók voltak. Nekem nem lett tiszta hogy hogy alakult ki az a nagyon fontos szabály hogy csak férfiak lehetnek varázslók, és csak fiúk tehetik be a lábukat a varázslóiskola területére, amikor a kezdeteknél még ott volt egy csomó varázserejű nő. De lehet hogy volt magyarázat, csak elsiklottam fölötte, vagy elolvastam és elfelejtettem. Aztán a 6. részben visszatértünk Sparrowhawkhoz, és ha sejtem hamarosan Tenar és Tehanu is szerepelni fog. Eddig izgi.

Na és a Severance elképesztő sorozat, nagyon izgalmas az alapsztorija (egy cég kitalálja, hogy a dolgozók bent a munkában egyáltalán nem emlékeznek a magánéletükre, a munkahelyen kívül pedig semmire ami bent történik). Jók a karakterek, a főszereplők kicsit nyomozók is, próbálják kitalálni hogy mi történik ezen a helyen valójában. Jól adagolták az infókat, semmi sem volt benne erőltetett. Az elmúlt év? évek? legjobb sorozata volt számomra, nehéz lesz hasonló jót találni. Egy-két évadra még biztosan van benne elég ötlet és töltet, de még várni kell a folytatásra.

Tegnap megint nyomin ébredtem (torokfájás satöbbi), ettől a kedvem is rossz lett hogy mért kell még a nyaralás közben is. Igazából már előző nap is éreztem de próbáltam nem foglalkozni vele. Azért elmentünk mászkálni megint a környéken. Megnéztük a kőtengert Szentbékkálán (valamiért* bizonyos kőtömbök sokkal keményebbek lettek mint körülöttük a többi, és ott maradtak miközben minden más erodálódott), nagyon menőn néz ki. Utána a Hegyestűhöz mentünk el, ami egy fura alakú orom, kicsit később képződött miután már eltűnt onnan a tenger, egy vulkánkitörés által. A megszilárdult magma ahogy kihűlt, hatszög alapú hasábokra hasadt szét (vagy hogy). Sokkal később jöttek a magyarok és kőbányát nyitottak ott az építkezésekhez meg macskakőhöz, attól lett ilyen furcsa alakja.

Nem értem hogy ilyen menő dolgok vannak az országban és mégse tudunk róla. Bár az is igaz hogy kicsik, nem fér ott el egyszerre nagyon sok ember. Jó volt hogy mivel tél van, egész szellősen voltunk. Rossz volt hogy már két méter szintkülönbségtől is kifulladtam, de azért igyekeztem, de azért a Hegyestű tetejére nem másztam fel T-vel, csak az aljától csodáltam (és T-t is, aki felment).

Utána elmentünk a Folly arborétumba, ahol először is ebédeltünk (az étteremből látszik a balaton), aztán körbejárkáltunk. Kicsit neccesnek éreztem hogy van-e értelme februárban arborétumba menni, de mint kiderült, itt nagyon sok ciprus és cédrus van, amik ugye örökzöldek, és még néhány óriásfenyő is volt, persze még kicsik, de nagyon szép volt.

Ma már eleve rosszkedvűen ébredtem, nem értettem hogy múlhatott el az egész nyaralás miközben egyet pislogtam. Kicsit még elmentünk veszprémbe az állatkertbe mászkálni, sok cuki állat volt és ott is viszonylag kevés látogató (bár aki csendes gyerekkel volt az igyekezett maga ellensúlyozni és a gyerekkel kiabált), nem is tudom volt-e ilyen élményem valaha hogy egy-egy állatot csak kettesben nézegettünk.

Aztán a hazaúton már majdnem itthon sikerült össze is kapnunk egy apróságon 😦

*azért mert kovás oldatok szivárogtak bele, ez még a Pannon tenger** idején volt több mint 8 millió éve, mármint ez a partján volt ha jól értettem

**sokkal nagyobb volt mint a balaton

Urusula Le Guintól pedig befejeztem a The Farthest Shore-t (Earthsea 3). Annyira nem mozgatott meg, Ged, a nagy varázsló és a fiatal nemesi fiú együtt utaznak és hajóznak sokat, hogy megmentsék a világot egy új gonosztól, aki elszívja az emberek életerejét, itt-ott kikötnek és vannak kalandjaik.

A következő a Tehanu, ennek megint Tenar a főszereplője (egy távoli tájról származó lány, akit papnőnek neveltek de elszökött), csak most már középkorú, két gyereket felnevelt. Befogad egy kislányt aki nagyon súlyosan megégett. Elég hosszan ez is olyan semmilyen, jönnek-mennek, Tenar gazdálkodik, aztán megjön Ged is de nem nagyon beszélnek. Aztán nagyon hirtelen lett nagyon izgalmas, és mindenféle izgalmak váltogatták egymást, úgyhogy az nem volt olyan szerencsés amikor éjszaka felébredve próbáltam vele visszaauldni. Még nem értem a végére (most mentek vissza Overfellre a tengerpartra), ne spoilerezzetek.

Befejeztük a Kékszakállt, szerintem jó volt. Egy elképzelt, amerikában élő örmény festőről szól (absztrakt expresszionista festő – akik nem valami témát festenek, csak színes vonalakat és négyzeteket). Rabo Karabekian a neve. Az elején nagyon össze-vissza volt, rengeteget ugrált az időben, a “jelenben” is haladt előre, ahogy megismerkedett egy özvegy nővel aki egy időre hozzá költözött, de alapvetően az életét mesélte el onnan hogy a szülei fiatalon elmenekültek Törökországból a népirtás után. Csak közben sokszor átugrott (előre? vagy vissza?) pl. a 2. világháborúra vagy bármire ami épp eszébe jutott. Így néha nehéz volt követni hogy épp hol és mikor vagyunk.

Nincs nagyon egyértelmű mondanivalója (legalábbis én nem találtam), de sok olyan téma van benne amivel tudok azonosulni, pl. hogy a háború rossz (mármint csak rossz, árt az embereknek, semmi haszna nincs), a nők alulértékeltek és el vannak nyomva, a népirtás is rossz, az absztrakt expresszionizmusról nem derült ki hogy mi a véleménye, de szerintem olyat nem írt róla ami megmagyarázná hogy a. mi az értelme, b. mi az ami értékes vagy művészi benne. Mintha arra kereste volna a választ hogy ennek a kitalált embernek mért volt olyan haszontalan az élete, mért nem sikerült valódi kapcsolatokat kialakítania, mért hagyott cserben annyi embert. Lehet hogy a túlélő szindróma a kulcs, ami a szüleinek volt, mert túlélték a népirtást (pár év alatt többszázezer örményt megöltek a törökök), és talán neki is átadták? Vagy csak amiatt nem tudtak neki a szülei olyan kezdeteket biztosítani amivel lett volna esélye hogy boldog legyen vagy elégedett magával?

Kicsit olvastam Vonnegutról, ami kicsit megerősítette a gyanúmat hogy talán saját magával kapcsolatban is voltak hasonló kérdései, (bár ő akkor már híres író volt) (bár Rabo is híres volt, csak aztán egy szomorú baki miatt inkább nevettek rajta) (ilyen szerintem Vonneguttal nem volt) (de lehet hogy volt imposztor szindrómája). Illetve azt olvastam hogy ő is harcolt a 2. világháborúban és nagyon megviselte (arról szólt az Ötös számú vágóhíd), szóval még azt is próbálta kiírni magából szerintem. Egymillió éves könyv, de azért nem akarok nagyon spoilerezni, de azért a végére csak kikerekedik valami reményteli dolog.

Nagyon vártam a “nyaralást” kettesben T-vel és végre elérkezett. Tegnap átvettük a szállást, Kapolcson vagyunk egy nagyon szép házban, elég nagy, elvileg négyen is elférnek, és van a teraszon jacuzzi meg kilátás. De előtte még mászkáltunk kicsit a faluban mert nagyon szép idő volt, valamint dzsungelharcoltunk az erdőben a sárban (“ha ott a patakon átkelve a hegyoldalban megkerüljük a kerítést, utána már kiérünk az útra és nem kell visszafordulni”). Utána megbugyborékoltattuk magunkat, aztán társasoztunk, sorozatoztunk és vetettünk egy gyors pillantást a csillagokra (még mindig csak az oriont találom a téli égbolton a göncölszekéren kívül) mert hideg volt.

Ma átmentünk Tapolcára, körbejártuk a tavat, megcsodáltuk benne egyesével az összes halat és kacsát, aztán eveztünk a tavasbarlangban. A tónál ebédeltünk, ma nem sütött annyira a nap de egész jó idő lett volna kint is enni, csak aztán csöpögött az eső. Hazafelé útba ejtettük a balcsit, nem vagyunk nagyon ismerősek a környéken úgyhogy Zánkán nem jutottunk el a mólóhoz de aztán Balatonakalin igen, és halas sétányon és a strandon is végigsétáltunk.

Viszont nézünk egy nagyon aranyos sorozatot, a The Detectorists-t. Egy angol kisváros egyszerű lakóiról szól, nem különösebben szépek, nem is okosak, az életük teljesen középszerű. A két főszereplő hobbija a fémkeresővel való mászkálás, abban sem kiemelkedőek, ugyanúgy szerencsétlenkednek mint a többi dolgukban. Mindenféle hétköznapi, apró dolog történik velük, ezeket követjük. Kedves, szeretetreméltó hangulatot áraszt az egész. Nekem talán arról szól hogy lehetsz bátran tökéletlen, akkor is van aki szeret. Imádom, a főcím zenébe pedig szerelmes vagyok. Még csak a második évad elején tartunk, ha valaki esetleg látta végig, ne spoilerezzen.

Pár hete láttuk a The Menu-t, most meg hétvégén a The Banshees of Inishera-t. A setting* és a képi világ teljesen más, kivéve hogy mindkettő szigeten játszódik.

• A The Menu szigetén egy nagyon elit étterem van híres séffel, ahova csak a leggazdagabbak juthatnak be több hónapnyi várakozás után.
• A banshees.. száz évvel ezelőtt játszódik egy nagyon kicsi ír szigeten, ahol néhány egyszerű, szegény ember él. A rendezője és a két főszereplője is ugyanaz mint az In Brugesnek, de a hangulata még sokkal komorabb. Utána nagyítóval keresgélve valóban van ebben is néhány mondhatni vicces, megmosolyogtató jelenet, de nem sikerül oldaniuk a hangulatot.

Mégis egybevonnám őket annak mentén hogy mindkettő nagyon művészi, biztosan nagyon mélyenszántó és egyszerre magasröptű mondanivalójuk van, de nekem csak az jött át hogy mennyire viszolygást keltően felkavaró az egész, ami gondolom szintén szándékos, csak nem én vagyok a célközönség. Nekem attól nem lesz jó egy film hogy végig borzasztóan érzem magam és még utána is egy darabig. Szóval biztosan van akinek tetszik, sőt gondolom van aki rajong is érte, ugyanakkor SZERINTEM ha valaki egészséges lelkileg, akkor egynél többször nem nagyon tudja megnézni.

*sajnálom, sznob vagyok, nem tudom hogy van ez magyarul, még szótárban is keresgéltem

Elolvastam az Earthsea sorozat második részét (Tombs of Atuan), ez is nagyon tetszett, az lenne a fő kritikám hogy alváshoz nem ideális, mert nagyon sok hosszú izgalmas rész van benne. Gyakorlatilag az eleje (negyede kb?) még elég nyugis, semleges, de onnantól majdnem végig lerágtam a körmöm.

Egy lány a főszereplő, akit 5 éves kortól főpapnak nevelnek, kb olyan rendszer mint a dalami lámáknál, lélekvándorlásban hisznek, csak az ő isteneik nagyon félelmetesek. Ezen belül elég sok férfi- és idegengyűlöletet is nevelnek belé, és 15 éves kortól (onnantól felnőttnek számít) képesnek kell lennie akár kivégeztetni másokat, ha a vallásuk szerint valami tiltott dolgot tesznek. A többit nem írom le 🙂 Igazi fantasy, van benne sok nagy dungeon*.

Múlt héten volt előrelépés és visszalépés is

• hét elején Berci nagyon rosszul volt, főleg éjszakánként borult ki, engem is ébren tartott. szerintem izgult a csoporttól ami szerdán indult. panaszkodott hogy túl korán van (11-kor), aggódtam hogy egyáltalán eljutunk-e. végül eljutottunk és jól is érezte magát, jobb kedvűnek láttam utána mint hetek óta bármikor.
• ennek ellenére még utána is egy darabig nem volt hajlandó lejönni ha rajtam kívül más lent volt, fel kellett hordani a kaját is neki. aztán ezt szerencsére abbahagyta, viszont már nem eszi meg a kajarendelős kaját (óvodás kora óta eszi az ilyen minőségű kaját, de most sokallt be). úgyhogy most ez is feladat hogy legyen itthon valami a kevés féle kaja közül amit megeszik (nem csak gofri és 7days croissant, mert nem szeretném hogy azokon éljen)
• T-nek sikerült találni takarítónőt, már volt is nálunk, ügyes és elkötelezett, és normális áron vállalja, ez nagy megkönnyebbülés (nem takarítottam sokat de azért nyomasztott a kosz)
• átjelentkeztem az itteni háziorvoshoz, Bercit is átjelentettem. ez is megkönnyebbülés volt mert már tavaly elhatároztam de az év vége elsodort, és biztos voltam benne hogy idén az új jogszabályok miatt már nem fog elvállalni minket mert csak az állandó lakcím szerint lehet. de simán beírta diktálásra a tartózkodási helyet
• a háziorvos szerint az nem számít tünetet okozó epekőnek hogy érzem hogy nyom, csak ha görcsölök és puffadok tőle, és mivel nagy, nem fog beakadni a kivezetőcsőbe, csak az epehólyag gyulladás lehet veszély (=csak fájni fog, de nem kaphatok hasnyálmirigy gyulladást, ami nem mindegy azért). a műtét is rizikós mert van akinek utána lesznek hasi panaszai (mert nem tárolódik az epe az epehólyagban, hanem folyamatosan csorog a bélbe), és ő se tud jó orvost, szóval lehet hogy inkább elviselem hogy nyom
• pénteken mikor hazaértem munkából T kocsijával meghúztam azt is és T céges kocsiját is (fml x 1000)
• Nudli nem tudott átjönni a hétvégén a sok programja miatt, de legalább felhívott pénteken és kicsit dumáltunk, és vasárnap találkoztunk anyuéknál, ott is kicsit dumáltunk
• eltemették szüleim egy barátját aki agyrákban meghalt
• a hétvége elég nyűglődős volt
• anyuéknál viszont egész nyugis volt (apu szülinapját ünnepeltük), Berci is magához képest sokat beszélgetett, sőt utána is azt mondta hogy nem volt rossz
• hétfőn a munkahelyemen kaptam még egy arculcsapást. most azt hiszem tényleg elszakadt bennem valami, megint elkezdtem gondolkodni hogy hova válthatnék, ugyanakkor rögtön megijedtem attól is hogy mi lenne az ellátással ha tényleg otthagynám egyszer (megszűnne), és hogy én hova fordulhatnék ha Bercivel gond van (mert közben meg rá is szorulunk).

én: ma lesz időm, tényleg elkezdem most már a pszicho blogot. Tök jó ötleteim vannak. Rászánok legalább két órát, megtanulom valamelyik blogmotort és elkezdek írni.

én: persze ha befejeztem az orvosi munkám és az ügyintézést.

én: azért egy posztot írok a múlt hétről a meglévő blogba mert csomó minden történt.

én: mosni se ártana meg hajtogatni mert nincs már cuccom a szekrényben, gondolom másnak se.

én: basszus mára terveztem hogy sütök húst Bercinek, mert múlt héttől nem eszi meg a rendelt kaját (teletálas meg ilyesmi) (a rendelt gyrost meg hamburgert igen, de félek hogy megunja és semmi sem marad)

én: ja és a gyógyszereket és vitaminokat is ki kell adagolni a dobozba.

én: fml.

(tudom hogy van akinek ez belefér egy napba.)

Ezen a héten megint van energiám már 3 napja, van remény 🙂 Sajnos az alvás nem jó, ez egy veszély hogy közben gyűjtögetem az alváshiányt csak nem érzem. Most arra kell figyelnem hogy ne harcoljam úgy le magam mint ősszel. Szóltam a munkahelyen, próbálok csendesebb szobábara lecsapni amikor írós – olvasós – elmélyedős feladatokat végzem (ősszel és decemberben ott voltam ahol mindenki mindent megbeszél, tudtam hogy rossz lesz de azért tettem egy próbát és rossz lett). Otthon is próbálom jobban nézni a saját igényeimet is.

Berci ma elkezdett járni egy művészetterápiás csoportba, heti kétszer lesz. Az elmúlt 3 napban extrém morcos volt még magához képest is, dührohama is volt. Előre utálta, mert túl korán van és biztos rosszul fogja érezni magát és úgyse segít. Szerintem félt is tőle, meg őt ilyenek is tudják traumatizálni hogy valahova korán kellett járni hidegben, vagy hogy egy csoportban rosszul érezte magát, mist előjöttek a régebbi rossz élményei.

Nekem nehéz nem beleélni magam hogy hátha ez segíteni fog, hátha megfordítja a lefelé menő spirált, mert már évek óta minden erőfeszítésünk ellenére csak egyre rosszabb és kilátástalanabb. Egyre kevesebbet csinál és bír, egyre jobban izolálódik, közben a kedve ugyanolyan rossz. De ma eljutottunk, szépen süt a nap, sétáltam egyet a környéken amíg vártam rá. Még abban is reménykedem hogy hátha összebarátkozik egy cuki evészavaros anorexiás lánnyal (velük van, egy részük valószínűleg fel nem ismert aspergeres is). Tudom hogy ha most sem jön össze, nagyon össze leszek törve, de nem tudom megállni hogy ne reménykedjek.

update: jól érezte magát Berci a csoporton, nem annyira mondta de sokkal jobb kedve lett mint szokott. Mindenféléről dumált (magához képest), pl. hogy az ausztrálok úgy becézik a Mekit hogy Maccash vagy valami ilyesmi, meg a Bolsonaro rajongókról, viccelődött a maga módján, még majdnem mosolygott is 🙂 Aztán meg felhívott hogy nézzem meg, hogy élére esett a mobilja amit a szobabicikliről rádobott a kanapéra.

​

Évértékelő

TLDR: 2022 küzdelmes év volt.

• májusban átköltöztünk, novembertől sikerült kiadnom a lakást
• Berci jött velem, viszont egyik suli sem jött be amit találtunk, most otthon van. Megviselte a költözés, továbbra is passzív, kedvetlen, energiátlan, nagyon érzékeny szenzorosan, keveset bír. Időnként nagyon feszült is. Nem találtunk jó pszichiátert. A gyógyszeres próbálkozások nem jöttek be.
• Nudli nem költözött velünk, mert nagyon messze lett volna innen a sulija. Az apjáékkal lakik, elvileg kéthetente jön hétvégére, vagy ha nincs suli, de a gyakorlatban ilyenkor is nagyon keveset van itt mert folyton bulizik. Ez nagyjából egybeesett azzal amikor nagyon kamasz lett és nagyon függetlenné akar válni, többet titkolózik, intenzíven bulizik és mindent kipróbál (ivás, cigi biztos, többről nem tudok) (remélem mást nem), ami szülőként nehéz. Szerintem nem viselkedem vele túlságosan ragaszkodóan, de azért próbálom éreztetni hogy attól hogy 17 éves még van családja. Szeretném hogy tudja hogy számíthat ránk.
• júliustól abbahagytam az egyik félállásom (nagy részét), ősszel kicsit könnyebb is volt, aztán sikerült gyorsan túlvállalni magam megint és év végére kikészíteni magam
• júniusban én voltam covidos, decemberben T és Berci. Emellett nyáron kiderült hogy epekövem van amit meg kéne műttetni, de nyilván nem intéztem (vagyis csak annyit derítettem ki hogy ahova tartozom oda ne menjek).
• kikristályosodott bennem hogy az enyhe IR, az enyhe PCOS és enyhe reflux mellett enyhe autizmusom és enyhe ADHD-m is van enyhe szenzoros feldolgozási zavarral, valamint felmerült hogy esetleg enyhe migrén is (aura és hányás nélkül, 90 %-ban hat a gyógyszer, de ez mégis azzal jár hogy legalább a napok felében előjön legalább pár órára a fejfájás (a gyógyszert se veszem be rögtön, iszom vizet, kicsit várok stb)), úgyhogy elkezdtem fejfájás naplót tölteni,
• ezek mellett turbó fokozatba kapcsolt a menopauza és az alvásom még jobban megbolondult év végére
• ősszel volt egy biztató időszak, legalább két hónapig tartósan volt egész tűrhető életerőm
• háború van, iszonyat infláció, a kormányunk egyre nagyobb erőket vet be hogy minél hatékonyabban rombolják porig az országot, a tanárokat folyamatosan nyilvánosan megalázzák, de az orvosok szivatásáról se mondtak le, a többség teljesen fásult és lemondó ahhoz hogy bármit tegyen (köztük én is)
• leadtam 5 kg-t a betegségeknek és a stressznek köszönhetően (ami most nem stressz evésben nyilvánul meg hanem étvágytalanságban). de az az én érdemem volt hogy amikor épp nem volt nagy bajom akkor nem híztam
• hónapok óta nem voltunk falat mászni, mindig van valami, már nem is értem hogy régen hogy fért bele az időmbe és az energiámba
• sok év után idén volt először hogy nem írtam lucia szilveszteri kívánós posztjába kommentet, nem is tudtam kitalálni hogy mit kívánjak. legyen minden jó, de abban az értelemben ahogy én szeretném.

Egyelőre csak az utolsó összefoglaló óta eltelt időt foglalom össze, próbálom nem agyonrészletezve. Röviden: akkor azt hittem az már muszáj hogy a vége legyen a rossz időszaknak, de ehelyett azóta elértem a valaha volt egyik legrosszabb állapotomat (és úgy maradtam, de most is reménykedem hogy majd vége lesz)

Szóval december közepén volt két nap amikor annyit sírtam mint máskor évek alatt, zokogtam a munkahelyemen, a munkahelyi karácsonyi bulin a kolléganőm ölelésében, otthon elbújva a paplan alatt hogy lehetőleg a gyerekek ne hallják. Aztán megjött T a síelésből és sokat ölelgetett. A karácsonyi héten szerdáig még dolgoztam, szerdán már csak két kolleganővel akik szinte végig ajándékot csomagoltak meg sütirecepteket nézegettek a neten, én rohantam egyik vizsgálatból a másikba és közben, utána próbáltam darálni a többi felhalmozódott munkát (nyilván sikertelenül, mert agyam már nem volt).

Utána volt két nyugisabb nap, csak a legszükségesebb készülődést csináltuk T-vel, egy-két ajándékot még beszereztünk (volt pár ajándék amiről az utolsó pillanatban derült ki hogy a) nem jött össze, vagy b) nem időben). 24-ét kettesben töltöttük, úgy ahogy mi akartuk (a karifa már állt, süti díszítés, közös filmezés, főzés (de csak egyszerűt), forralt borozás, társas). Kb életem legnyugisabb karácsonya volt, nagyon jó volt.

A 25-26 én és T családjával keményebb volt, eléggé leszívta a nemlétező energiáimat, utána kezdődött a gyerekes hét. Az idő nagy részét igyekeztem a szobában tölteni a So You Think You Can Dance 16. évadjával. Minden idegesített, mindenen sírtam, folyamatosan kilátástalannak láttam mindent (ó, milyen jó volt amikor ez az érzés havonta fél napig tartott csak) – 29-30-a táján jutottam oda hogy az összes idegszálam szabadon van, nem bírom tovább. Sokat nyafogtam T-nek ez talán segített.

31-én kora délután T és a gyerekei átmentek a szüleihez, akkor volt egy kis nyugi, Nudli is itt volt és Berci is lejött hozzánk a nappaliba, kicsit játszottunk is a beszélgetős játékkal amit karácsonyra kapott (és el se sírtam magam, csak utána amikor Nudlinak mondtam hogy jó ez a játék csak félek hogy elsírom magam). Arra számítottam hogy szilveszterkor kettesben leszünk Bercivel, de Nudlinak miután a hét elejét végigbulizta, szilveszterre nem jött össze semmi, T-ék sem mentek át az unokatesójáékhoz, úgyhogy kicsit társasoztunk, aztán mikor 11 körül a többség leült filmezni, én elvonultam mert bár mindenhogy próbálkoztam már addig is visszahozni a totál szétcsúszott alvásritmusom, addig nem ment* Na hát nyilván nem sikerült, bár magamhoz képest korán, éjfél után elaludtam, aztán 5-től 10-ig fent voltam, és pont amikor már lemondtam az alvásról elálmosodtam, és fél 1-ig aludtam.

Reménykedem persze hogy valami végre változni fog, a menopauzának is egyszer vége lesz csak addig éljem túl.

*pedig 3-tól dolgozom (mert nálunk legalább egy hónappal előre ki kell venni a szabit, év végén mikor láttam hogy nem lesz elég a szünet már egész januárra be voltam osztva).

Újévi fogadalmak

valamint note to self

• ha bármikor az év során kicsit lazább a munka, a következő hónapokra nem osztom be magam halálra. magától is elmúlik, örülni kell és fellélegezni, hogy legyen esélyem bírni a többit
• ha elfogy a szabim, nem megyek be pluszban, hanem kiveszek fizetés nélkülit
• ideje feladnom azt a hiedelmem hogy nincs esélyem küzdeni magamért, hogy jobb legyen, mert ha nem lesz jobb nem élem túl, szóval mostantól minden áron küzdeni fogok. minden alkalmazkodás előtt alaposan átgondolom hogy megéri-e, mert sokkal nagyobb az ára mint reméltem
• eddig azzal próbálkoztam hogy elfogadjam ami van, kevesebbet panaszkodjam a rossz miatt, jobban örüljek a jónak, de csak magamra erőltettem, nem segített. úgyhogy most megfogadom hogy legalább itt a blogon annyit fogok panaszkodni amennyi a csövön kifér, akinek nem tetszik ne olvassa

Ursula LeGuin Hainish cycle/ Ekumen:

– The Word for World is Forest: a története gyakorlatilag megegyezik az avatarral (első rész) (nem a léghajlítós sorozat hanem a 3d film). Az emberek által meghódítani kívánt bolygó benszülöttjei nem nagyok és kékek hanem kicsik és zöld szőrük van, de a sztori akkor is fedi egymást. Egyébként is van olyan érzésem hogy sokan merítettek a szerzőtől, pl. az ansible (azonnali távközlési eszköz bármilyen távolságba) megjelenik az Ender’s game sorozat regényeiben is ugyanezen a néven. Ugyanabban a sorozatban, egy idegen intelligens népnél ugyanúgy mint itt külön élnek a férfiak és a nők, és a nők az irányítók. De mindegy ezt kitalálhatja más is, nincs végtelen variáció, de azért érdekes.

Itt már több nézőpont volt, néhány főszereplő szemszögéből ismerhettük meg a történéseket, érdekes volt hogy az egyik egy nagyon gonosz ember, ami a gondolataiból is teljesen jól kiderült. Talán kicsit szomorúbb volt mint az eddigiek. Hagyott egy kis időt a végén lecsengetni a történteket, nem olyan hirtelen lett vége. Tetszett.

– The Left Hand of Darkness: ez is idegen bolygón játszódik, ahova egy földi férfi egyedül utazott el követként, hogy meséljen az Ekumenről (bolygóközi szövetség), hogy eldönthessék az ott élők hogy szeretnének-e csatlakozni. Ebben a sorozatban minden bolygón emberek élnek, egy ősi emberi civilizáció (Hain) terjesztette el a géneket a közelben. De mindenhol kicsit mások.

Itt például kétneműek, de általában inkább nemtelennek tűnnek, behúzódnak a nemi szerveik a hasukba és testalkatra, arcra mindenki a férfi és a nő között van. Havonta egyszer tüzelnek, akkor veszik fel a külső nemi jeleket (nem derült ki hogy épp mi alapján dől el hogy férfi vagy nő lesz valaki, de kb váltogatva). Úgyhogy mindenkinek lehet olyan gyereke is akit ő szült és akinek az “apja”. A főszereplő arra gyanakszik, hogy ők valami kísérletéből születhettek a Hainiaknak, mert evolúciósan nem tűnik előnyösnek.

A bolygón épp jégkorszak van, de ha jól értem egyébként is elég hideg, messzebb van a naptól. Sajnos farenheitben adja meg a hőmérsékleteket, nem néztem utána mert lusta vagyok, csak találgattam, meg kiderült a szövegkörnyezetből hogy épp hideg van vagy nagyon hideg. Az furcsa még benne hogy ott nem élnek emlősök az embereken kívül, nincs rovar, semmilyen náluk nagyobb állat és madár sem, szóval elég szegényes az ökoszisztéma (de az összes többi életet is a Hainiek vitték oda, szóval valamiért így akarták) – de igazából ennek nincs szerepe a sztoriban, csak érdekes volt.

A sztori nagyon izgalmas, most először politikai csatározások és furfangok is megjelennek. És rengeteg utazás, ebben meg Kim Stanley Robinson emlékeztet kicsit LeGuinra hogy részletesen leírja ki hova hogy jut el, sokszor ez maga a sztori hogy utaznak, főleg ha hegyekben. De azért ő kicsit mégis kevésbé részletezi túl és valamivel jobban el lehet képzelni (kivéve én azt nem tudom soha amikor az égtájak alapján írja le a hegyvonulatokat meg félszigeteket meg ilyesmi, hogy akkor most mi hogy van) (nála is vannak térképek de az ekönyvben kicsit nehezebb lapozgatni. nem lehetetlen, csak lusta vagyok, meg annyira nem érdekel). Az volt még érdekes hogy én kicsit félénknek éreztem a szexualitás témában, hogy a két éve ott élő férfiban sosem ébredt fel a vágy egy tüzelő bennszülött felé sem (egyébként elég hasonlóak, kicsit alacsonyabbak és zömökebbek nála és világosabb a bőrük. bár az igaz hogy nem nagyon van mellük csak ha terhesek), pedig egyébként sokat írt a témáról. Ja és hogy rengeteg kitalált szót használt, pl a hónapok és a napok neveit is kitalálta, meg csomó kifejezést amit vagy nem írt le pontosan amikor használni kezdte, vagy nem jegyeztem meg, és elég sokáig kellett találgatni meg pontosítgatni fejben hogy mit jelenthet.

Nagyon jó volt, fordulatos, izgalmas, hosszabb mint az eddigiek, ez is elég szomorú. A két főszereplő szemszögéből láttuk és még legendák is voltak benne. Az időben nem ugrál, aminek én örülök, és annak is hogy nem szakítgatja folyton félbe a szálakat hogy belekapjon a másikba.

Szóval elkezdtem nézni a So You Think You Can Dance (olyan mint az x faktor csak táncolós) 16. évadát (mert hirtelen azt találtam meg youtube-on), az első résznél húztam a szám hogy mindig nagyon erőltetetten rámennek a megható vagy szomorú részletekre a jelentkezők életében, majd a 2.-3. részt végigbőgtem.

update:

Még mindig a válogatóknál tartok, nagyon tetszik hogy aki nem jut tovább azt sem alázzák meg egyiket sem, hanem kiemelik ami jó volt benne, hozzáteszik hogy miben kell még fejlődnie és biztatják hogy jöjjön vissza.

update 2:

Az akadémia résznél vagyok, ahol 79-ről 10-re szűkítik le a létszámot (mindenkinek kellett hip-hopot, cha-cha-chát, kortárs táncot bemutatni, csoportban táncolni és aki maradt az még a saját szólóját is bemutatja (nyilván újat, nem azt amit a válogatón)). Az autista és a cisztás fibrózisos lány már kiesett, és az iker srácok is, de az alopéciás lány és a japán lány aki speciális iskolába járt mert lopott és verekedett, még bent vannak. És a lány akit 6 éves kora óta egyedül nevel az anyukája mert az apukája börtönben van.

https://youtube.com/clip/Ugkx_ZBz9cWmg2nSZ9nJFjRSUBZiYv4xuD3V

A zsüri is továbbra is nagyon kedves és őszinte – dicsérik is őket és azt is ha nem jut tovább hogy mi hiányzott, és a táncosok is mind nagyon intelligensen fogadják a kritikát. Szerintem a táncosok valahogy érzelmileg érettebbek vagy fejlettebbek mint az átlag. Érdekes kutatási téma lenne.

update 3:

Az utolsó körben az élő show előtt mindenkinek egy profival kell duettet táncolnia nem saját stílusban. Arra jutottam hogy van aki úgy hip-hopozik mint egy társastáncos aki épp hiphopozik, de van akiről el is hinném hogy egész életében ezt csinálta.

Megnéztük a The Peripheralt, ez egyelőre egy 8 részes scifi sorozat ami nagyjából Gibson azonos című regénye alapján készült. A nem túl távoli jövőben játszódik, a földön. A sztori izgalmas, néha kicsit nehezen követhető, maguk a találmányok amik a sztori gerincét alkotják, annyira futurisztikusak hogy én mondjuk nem tudom elképzelni hogy bármikor, bárhol megalkossanak ilyesmit. Viszonylag ügyesen vannak csepegtetve az infók, szép fokozatosan alakul ki hogy mi is történik valójában, mi hogy függ össze. A világ jól néz ki. A karakterek nem túl kidolgozottak. A színészek nekem nem igazán jöttek be, de azért vannak köztük érdekes figurák. A végétől teljesen eldobtam az agyam, hatalmas logikai bukfencet vélek felfedezni benne, de nem írom le. Nem is igazi befejezés, csak egy kapocs, hogy majd tudják folytatni a következő évaddal (pl mint a stranger things utolsó évadjának a vége, de tartalmában nem hasonlít csak ebben hogy nem igazi lezárás). Ha lesz új évad, azért valószínűleg megnézem majd.

Ha diktátor leszek, minden hétvégére eső ünnepnapért jár egy munkaszüneti nap előtte/ utána (ha szombatra esik péntek, stb.). Ahány ünnepnap van egy évben, az a minimum munkaszüneti napok száma, ha keddre vagy csütörtökre esik, automatikusan jár a hétvégéhez közelebbi nap is, nem lesz szombati ledolgozás.

Kb egy hónapig nem volt időm a Breaking Bad-re, most valamelyik nap megnéztem egy részt (a negyedik évad elején tartok), és borzasztó rossz volt a hangulata. Igazából szerintem ezt és a Better Call Sault is nagyrészt azért folytattam mindig mert “olyan szörnyű, kell hogy végre valami jó történjen”, de aztán sose történt semmi igazán jó, max egy pici szünet, kis szusszanás a sok szörnyűségben. Nem is értem hogy bírtam amikor sokat néztem, szerintem akkor is elég negatívan kihatott rám. Úgyhogy elhatároztam hogy hiába a világ legjobb sorozata, az alapműveltség része, nagyon izgalmas meg minden, de nem fogom folytatni. Kár hogy nincs olyan sorozat aminek pozitív és kedves hangulata van, és azt erősítené bennem hogy a világ végül is nem egy nagyon borzasztó hely. Úgyhogy most nem tudom, ha lesz energiám megnézem az autizmus konferencia előadásait vagy valami.

Viszont elolvastam az Ursula LeGuin Hainish ciklusának az első három könyvét (legalábbis az egyik lista szerint ez a sorrend): Rocannon’s World, Planet of Exile, City of Illusion. Tetszettek, mindegyik aranyos volt, kicsit meseszerű. Viszonylag egyszerűbbek, rövidek: a sztori főleg egy szálon fut, egy főszereplő szemszögéből nézzük, az időben sem ugrál. Ez talán frissítő is volt, néha már túlzásba mennek ezzel mások. Nagyon érdekes világokat talál ki, szerethetőek a karakterek, érdekes a történet. Nekem mindegyik kicsit hirtelen ért véget, nem nagyon volt levezetés a fő konfliktus megoldódása után. Megszerettem a szereplőket, szívesen kísértem volna tovább őket, kíváncsi lettem volna hogy mi történik még velük (a könyvek között csak néha van nagyon kevés, halvány kapcsolat, egy szereplő se köszönt eddig vissza).

Szokásos önsajnáló megaposzt

Így év vége felé megint sikerült kicsinálni magam, de! most így utólag visszatekintve előtte volt egy jobb időszak, nagyon látszik a különbség, ez már biztatóbb hogy néha egész tűrhető a helyzet, ami aztán egy időre elromlik, nem az van hogy bármit csinálok minden nagyon rossz vagy még rosszabb.

Sokkal hosszabban kifejtve, nyáron semmi energiám nem volt (vsz covid utóhatás + a meleg), de próbáltam erőltetni a költözködést, régi lakás kipakolását, új helyen a cuccok elrendezését stb, és sokat haladtam is vele, bár még van vele teendő. (még mindig ott áll a rumli szobában egy csomó cucc amit el kell adni, de legalább ki van adva a régi lakás.)

Viszont utána jött egy jobb időszak, amikor észrevehetően több energiám volt, egész rendszeresen jártunk mászni és már egész sokat bírtam én is. Igaz hogy még borzasztóbban elromlott az alvásom és kétszer is beállt a derekam, meg gondolom akkor is stresszeltem és szorongtam az épp aktuális dolgok miatt, szóval közben nem éreztem annyira tökéletesnek, de most már tisztán látom, hogy mindenképp több energiám volt és összességében elviselhetőbb volt az élet.

Aztán le kellett mennem vidékre több napra egy képzésre, amitől nagyon féltem mert mindent egyedül intéztem (szállás, utazás stb), azt se tudtam hogy lesz-e ott ismerős bár végül volt több is. Teljesen jól, simán zajlott minden, szerintem ügyesen megoldottam, de azért stresszeltem.

Aztán mivel a munkahelyen a szeptember egész laza, viselhető volt, gyorsan bűntudatom lett hogy élősködöm és lustálkodom csak, elkezdtem durvábban beosztani magam őszre, közben viszont a többiek is elkezdtek durvábban osztani nekem munkát a megkérdezésem nélkül, illetve az egyéb munka is több lett, aminek a mennyiségét nem én kontrollálom, ugyanakkor fontos és felelősségteljes, és viszonylag sürgős is. Úgyhogy a benti élet megint lélektelen rohanássá változott, messze lemaradva attól ahol tartanom kéne, és mindig kimerülve értem haza. Plusz elszámoltam magam a szabival és többet vettem ki, de amikor még jól voltam, azt gondoltam megoldható lesz hogy most kicsit többet járok be. November eleje-közepe felé lett ebből egy horror hét, amikor estére otthonra csak szomorúan feküdni tudtam zsibongó tagokkal és zúgó fejjel.

Utána le is betegedtem, a szokásos módon, hogy főleg csak belül érződik (most torokfájás, izomfájdalom, száraz köhécselés és gyengeség mellett szédülés, hasmenés és hányinger volt), kívül nem látszik rajtam, lázam sincs ami ugye annak az ismérve hogy valaki tényleg beteg-e. Ennek ellenére otthon maradtam pár napig, a szokásos önmarcangolás és lelkiismeret-furdalás mellett hogy szimuláns vagyok aki csak élősködik a munkahelyén.

Amikor épp nem magamat ostoroztam, azért sokat pihentem, kicsit jobb is lett de a következő héten mikor újra mentem, megint rosszabb lett a szokásos módon, akkor már láttam hogy idén sem úszom meg hogy egész télen fáj a torkom és köhögök.* Aztán T covidos lett, aztán Gergő is, akkor már úgy jártam dolgozni hogy közben értük is aggódtam és ha otthon voltam, hordtam nekik a teát és kekszet stb, illetve próbáltam T-t rávenni hogy lázason maradjon inkább ágyban de nem ment egyáltalán.

Nagyjából meggyógyultak, ezen a héten T elment 4 napra síelni, most én vagyok a gyerekei szülője is, úgyhogy most éppen azon stresszelek hogy velük is minden rendben legyen, szóljanak ha valami bajuk van, legyen erőm intézni mindent amit kell. Nem sokat kell, de akkor is enyém a felelősség, a biztonság kedvéért pont úgy alakult hogy T szülei is ma utaztak el vidékre.**

Hetek óta szörnyen feledékeny és indulatos vagyok, ami biztos jele szokott lenni a kimerülésnek, izgulok hogy nem fogok-e karambolozni*** vagy egyszer valami tényleg fontosat elfelejteni. Mostanában viszonylag jól aludtam, tegnap is nagyon rákészültem időben el tudjak aludni, sikerült is, de aztán felébredtem T köhögésére és órákig fent voltam, borzasztó idegesen ébredtem reggel, már induláskor sikerült egy sírásrohamot lenyomnom (azon hogy belül is jeges volt a kocsi szélvédője és eltűnt a kocsiból a törölgetős cucc).

Szóval én tényleg, nagyon akarok hinni benne hogy van hatalmam az életem felett és nem csak abból áll mindig hogy kötelességeket teljesítek mert muszáj, akkor is ha messze túlterhelőnek érzem, és néha van is jele hogy ez igaz és van értelme a legalább 10 éve tartó küzdelemnek hogy javuljon a helyzet, de az ilyenek azért kicsit visszavetnek.

*elkezdtem kutatni hogy ez mitől van és lehet-e ellene tenni, de a háziorvos csak vonogatta a vállát, Berci mondta hogy neki is ez van mindig, apu hogy neki is és az apukája is ilyen volt.

**mondjuk az annyiból pozitív hogy nem fognak beugrani délután hogy megnézzék hogy jól vagyunk-e, nincs-e valamire szükségünk, amitől amúgy rettegtem, mert bár kedves dolog lenne, én nem azt érezném benne, hanem hogy munka után hulla fáradtan még velük is csevegnem kell

***nem szeretek nagy forgalomban vezetni, de tömegközlekedni még kevésbé szeretek, és az több idő is lenne

Basszus nemcsak majdnem, hanem ténylegesen elsírtam magam a sparban sorbanállás közben, amikor a sor elején egy nagyon lerobbant, elhanyagolt kinézetű bácsika nagy örömmel a nyolcadik zacskó száraztésztát pakolta a szalagra, elképzeltem hogy megkapta a nyugdíját és most bebiztosította magát, legalábbis éhen halni nem fog decemberben. És a pénztáros néni nagyon kedves volt vele.

#aztán a parkolóban jól kiüvöltöztem magam amikor 5 percig tilitoliztak ide oda mögöttem és nem tudtam kiállni

Ez veletek is így szokott lenni, hogy épp töltötök ki egy nyomtatványt*, de kell hozzá a lakcímkártya száma, kimentek a táskátokért, megláttok egy zacskó diót aminek be van csomózva a szája, emlékeztek hogy volt egy nyitott is, elkezditek keresni, megláttok egy darab pogit egy zacskóban, erről eszetekbe jut hogy az anyósotok tegnap zacskósktul tette a pogit a tálba, hogy ne száradjon ki, vagyis akkor a tál, ami tisztának tűnt, tényleg teljesen tiszta, ki lehet venni a mosogatógépből, és a gyerek tányérját meg be kell tenni mert ő nem tette be, de közben észbe kaptok hogy nehogy lejárjon az időkeret a nyomtatványhoz és visszarohantok?

Aztán később sikerül kitölteni, és visszatérve a konyhába látjátok hogy még korábban a gyerek gyógyszereinek és vitaminjainak kiadagolását félbe hagytátok? (mert elmentetek a naptárért, beleírni hogy mit kell majd felírni bent, és akkor már írtatok mindenkinek akit érint hogy az ünnepek alatt nem tudtok receptet írni, majd nekiláttatok a nyomtatvány kitöltésének)

*mert most esett le hogy a gáz még mindig nincs átiratva, hiába az is mvm mint az áram, ami már át van iratva.

Megnéztük a The English-t, ami egy western sorozat, a 19. század végén játszódik Amerikában. Emily Blunt az egyik főszereplő. A másikat nem ismertem, Chaske Spencer a neve. Amúgy imdb-n 8 pontja van. Lehet hogy nekem csak azért nem tetszett mint általában a westernek: gyönyörű felvételek, acélos tekintetek, és borzasztó lassú. Mindenki keveset és lassan beszél, és ritkán történik valami (bár akkor nagyon). Itt még az is volt hogy mindenki ugyanabban a talányos stílusban beszélt, sose tudtam hogy mi van. Igazából nem is biztos hogy értem a végét. Plusz ugye borzasztó a sztori, de nem tudom hogy mit akart ezzel mondani az alkotó. Értem, amerika borzasztó hely volt akkoriban, szörnyű hogy egyesek mit műveltek az őslakosokkal és “egymással” is, meg úgy általában mindenki mindenkivel. A szifilisz egy szörnyű betegség, nehéz lehetett akkoriban, hogy még nem volt rá gyógymód. És akkor ennyi, borzongjunk? Vagy nem esett le a mondanivaló se, annyira figyeltek hogy ne legyen túl szájbarágós 😀 (disclaimer: általában szoktam érteni a filmek és sorozatok sztoriját)

Elvesztettem az Ursula K. Le Guin szüzességemet, elolvastam a The Disposessed-et és nagyon tetszett, többet is akarok tőle. Megint utólag néztem meg hogy ez egy sorozat része-e, és abból hányadik, de a szerző szerint a Hainish cycle nem annyira sorozat, csak egy világban játszódó történetek, amik lazán összefüggnek. Mindenesetre most majd az általa javasolt sorrendben fogom olvasni (ami szerint ez kb az ötödik de mindegy), kár mert kíváncsi lettem volna hogy hogy folytatódik Shevek és a többi Anarresi élete. Eddig is az anarchista szemlélet tetszett legjobban, most egy kicsit még inkább.

Ja és ha diktátor leszek, betiltom hogy két sáv közül az egyik elkanyarodjon (ami nem kanyarodósáv hanem régóta van), Budapesten lezárom a rakpartot és a nagyobb parkokat az autóforgalom elől, szigorúan büntetve lesz ha valaki nem tartja be a követési távolságot, kötelezővé teszem a legalább 20 soros széksorokat tartalmazó előadótermekben, hogy középen is legyen egy üres sáv ne csak a két szélén (mint a mozikban) (amellett persze hogy nem lesz pénz, és alapvető emberi jog lesz minden olyan szükséglet ami kell az életben maradáshoz)

Közben tegnap éjjel befejeztem a Neuromancert, ezt a könyvsorozatot lucia tanácsára olvastam rossz sorrendben (Count Zero, Mona Lisa Overdrive, Neuromancer) mert így elvileg könnyebben érthető, és valószínűleg tényleg, de azért így se volt nagyon érthető 🙂 Elképesztő hangulata van, Gibsonnak megdöbbentő ötletei vannak, pl hogy a kiberteret megjósolta évtizedekkel előre. Nem tudom hogy csalódás vagy örülök hogy ahhoz képest amit elképzelt, az egész sokkal hétköznapibban, unalmasabban néz ki. Lehet hogy ha egyszer jobban elterjed a VR akkor tényleg lesznek ilyen táj meg utca szerűségek a neten, bár lehetnek azért egy (tíz) fokkal kevésbé pszichedelikusak mint ahogy Gibson leírja. A sztori is érdekes, szerintem azért most többet kivettem belőle mint első két olvasásra, legalábbis egyelőre többre emlékszem, lehet hogy pár év múlva újraolvasva megint teljesen újdonságként fog hatni. Amiatt nehéz hogy nemcsak hogy nem szájbarágós, ránk bízza hogy az utalások alapján rájövünk-e hogy mi történik, hanem szerintem néha ki is hagy fontos részeket a cselekményekből és a leírásokból, amik talán neki egyértelműek, ezért sokszor nehéz követni. Lehet hogy ez a védjegye, majd ha olvasok tőle mást is akkor kiderül.

Főleg sorozatok

Ezt ezer éve kezdtem el írni, aztán valamiért félbemaradt.

• Még tízezer éve befejeztük a Better Call Sault, főleg az utolsó évadnál egész furcsa érzéseim lettek hogy miről is szólt ez az egész. Úgy fogalmaznám meg, hogy a bűnözők élete nem csak pénzről és csillogásról szól, és mintha azt próbálná boncolgatni hogy kerül be valaki ezekbe a körökbe és miért, és milyen hatással van ez hosszú távon az ő és a körülötte levők életére. Lehet hogy a Breaking Bad is, azt nem láttam, csak az a kémiatanár szemszögéből, ez meg főleg Saulra (és Kimre) (és Mike-ra) koncentrál. Főleg az utolsó pár rész volt kiábrándító, ugyanakkor volt benne valamennyi katarzis. Most meg akarom nézni a Breaking Badet.
• Utána megnéztük a True Detective harmadik évadát, kicsit óvatosan kezdtük mert a második évad elég csalódás volt. Izgalmas volt, bevonzott, jók voltak a karakterek és a színészek is. Érdekes volt a 3 idősík között váltogatás. Viszont szerintem a történet és annak a logikája kicsit áldozatul esett a hatásosságnak, hogy a sorozat minél több és intenzívebb érzést váltson ki: izguljunk, lepődjünk meg, szomorkodjunk, csodálkozzunk stb. Nagyon sok nyitott kérdés maradt bennem a végén, sok mindent nem tartottam logikusnak, emellett felvetett olyan témákat amit aztán nem zárt le. De egynek jó volt 🙂
• A Good luck to you, Leo Grande egy rövid sorozat, egy évad, pár részből áll. Érdekes a témája – az egyik főszereplő (Emma Thompson) egy idősödő özvegy nő aki egész életében végtelenül prűd volt, és most elhatározta hogy meg akarja tapasztalni a szex érzéki oldalát felszabadultan. Ehhez egy fiatal, jó testű szexmunkást talál, akinek szintén megvannak a maga démonjai. Nem tudom a színész nevét, de ő is jó volt szerintem, mármint a színészi játéka is (a szeme pedig egészen különleges színű). Kicsit néha sok volt nekem a húzd meg- ereszd meg, de tetszett, jó téma és fontos. Olyan emberrel érdemes megnézni aki közel áll hozzánk érzelmileg és testileg is, de nem gyerekünk-szülőnk.
• Az Everything, everywhere, all at once teljesen elborult film (jó értelemben), a szereplők mindenféle párhuzamos univerzumokban élő énjeik tudata és képességei között váltogatnak, végig nagyon kaotikus és vicces. Témája is van. Tetszett, és sírtam a végén.
• Megnéztük az Afterlife-ot, az első 3 (vagy 4) részt végig sírtam, nevettem is közben de aztán meg újra folytak a könnyeim. Később is elég sokat sírtam de már nem annyit mint az elején. Nagyon szép (az a premise hogy a főszereplő pár éve elvesztette a feleségét és most gyászol, közben egy aranyos és szép kisvárosban él, és fokozatosan megismerünk egy csomó másik embert is). Rá kellett keresnem hogy miért csinálta meg Ricky Gervais ezt a sorozatot, örültem hogy nincs tragédia a háta mögött, hanem pont hogy nagyon boldog a feleségével, egymás lelki társai, és megpróbálta elképzelni hogy milyen lenne elveszíteni. Azt akarta megmutatni szerintem a sorozattal, hogy fontos hogy értékeljük azt amink van. Nekem bejött, bár végig szomorú marad. De azért vicces is.
• Befejeztük a Majomábécét (Merle), amit közösen olvastunk. Arról szól hogy egy tudós (talán etológus) és az új párja örökbe fogad egy újszülött csimpánzt és családtagként nevelik fel, közben tanítják jelbeszéddel beszélni. Majdnem az egész könyv nagyon érdekes, kedves, barátságos, meghitt, kicsit tudományos időnként. Innentől kicsit spoileres. Egyszer van egy utalás hogy valamiből még baj lesz később, de aztán a baj egész megnyugtatóan megoldódik. Aztán jön a vége ami teljes agyrém, nem tudom mit akart vele Merle, mérges voltam a főszereplőre is hogy ilyen hülye döntéseket hozott, meg hogy nem gondolkozott előre pedig voltak már előtte akik ugyanezt megcsinálták, tanulhatott volna a példájukból (nincs is rá utalás hogy mások ugyanezt a problémát hogy kezelték), és az íróra is hogy így írta meg. Próbáltam gyorsan rákeresni hogy a valóságban a hasonló kísérletek hogy záródtak de nem találtam meg gyorsan, úgyhogy ez most nem derül ki. Csak annyit találtam hogy a könyvet társadalomkritikának is szánta, de szerintem csak részben az emberi gyarlóság miatt történt ami történt, az előre tervezés hiánya is benne volt. Szóval a könyv jó de a befejezés pocsék.
• Elkezdtük a The Peripheralt, ez egy scifi ami Gibson egy regénye alapján készült, feltételezem hogy elég sokat pofozgattak rajta de azért így is kicsit átjön, agyalós és kaotikus is eléggé, ha fáradtabb az ember, könnyen elveszíti a fonalat. 3 részt láttunk de még azt hiszem nem is jött ki az összes.
• T nem hajlandó megnézni velem a Breaking Badet, mert már látta, úgyhogy egyedül kezdtem hozzá. Az első évad vége felé vagyok mégcsak, senki ne spoilerezzen. Nagyon tetszik eddig. Elég durva társadalomkritika is szerintem hogy a gimnáziumi tanárnak másodállás kell hogy eltartsa a családját, és hogy a tanári álláshoz nem jár olyan egészségbiztosítás amivel ingyen lenne a rák kezelés.

Ha diktátor leszek, tilos lesz a fűről összegereblyézni a lehullott leveleket, az útról aki akarja sepergesse de lombfúvózni, zacskóba tenni és elégetni is tilos, tegye vissza a fák-bokrok alá, ha végképp nem tudja elviselni a látványukat, a komposztálóba. Megengedett lesz a levelek kupacba gyűjtése hogy a gyerekek és kutyák ugrálhassanak benne, ebben az esetben kötelező lesz az ugrálást videóra rögzíteni és az interneten megosztani. Valamint tilos lesz kavicsot szórni bármilyen ágyásba.

hírek

• örülök a hűvösebb időnek, mondjuk ezt a zegernyét nem én rendeltem de nem panaszkodom
• megvolt az első házibuli nálunk, T családja volt itt (V. szülinapja) akiket nagyjából már ismerek, de így is stresszeltem
• Nudlit ezer éve nem láttam, múlt hétvégén balcsira ment ahelyett hogy ide jött volna
• miután 2 hétig nagyon rosszul aludtam, visszagondoltam hogy kb azóta szedem az allergia gyógyszert is, úgyhogy áttettem reggelre hátha bekavar. de akkor már annyira kivoltam hogy a biztonság kedvéért dedalont is bevettem este ha korán kellett kelnem. attól alszom az biztos.
• Bercivel megnéztünk két sulit, mindkettő csalódás volt úgyhogy most megint elég nagy krízis van, ő is várta már hogy bejárhasson valahova. az egyikben még van remény, csak elég messze van.
• kifestettek a lakásomban, szombaton T megcsinált minden javítást ami még hátra volt, és vettünk egy új előszobafalat mert az elég vállalhatatlan volt már, azt is összerakta. én meg takarítgattam, még valamennyi hátra van aztán meg lehet hirdetni
• mire megszilárdult a jó kis kedd délutáni tollasozás Bercivel és T-vel, vége is lett, most derült ki hogy szeptembertől hétköznaponként 3 és este 9 között minden pálya foglalt mert annyi edzést tartanak 😦 egyszer kipróbáltuk a hétvégét de a nyárhoz képest nagyon sokan voltak és nagy volt a zaj. még a péntek este 9-et lehet hogy megpróbáljuk.

• megüresedett a 11 óra
• felhívjam az 1 órást hogy tegyük át? nekem úgy jobban kijönne az időm
• á nem, nem akarom neki megkavarni a dolgait
• 11kor hív az 1 órás, de nem hallom és nem is állok készen mert nem úgy készültem
• ő valamiért 11et írt fel, az 1 óra nem is jó neki

nem tudom mi a tanulság.

Megint olyan szabi ami nem igazi szabi

Amikor 4.21-kor kimentem pisilni még teljesen nyugodt voltam, mert amúgy szabin vagyok, és nem is kellett nagyon korán kelni. Aztán kb egy óra forgolódás után eszembe jutott hogy az egyetlen fix programom ütközik azzal hogy Bercit hozom-viszem a suliba, próbáltam megnyugtatni magam hogy majd intézem ha igaziból reggel lesz, de aztán mégis felkeltem megnézni az órarendjét és igen, plusz azt is észrevettem hogy reggel kicsit korábban kell indulnunk mint gondoltam (új suli, nem tudunk még semmit). Próbáltam megnyugtatni magam hogy még így is lesz idő, és akkor azt hiszem el is bóbiskoltam, de megszólalt T ébresztője. Kinyomta, csendben kiosont, én meg mivel ott feküdtem teljesen éberen, és még lett volna két órám aludni, beraktam egy alvás meditációt. Éreztem hogy elnehezedtem tőle, aztán T beosont valami cuccért, aztán felkeltek a gyerekei és járkálni kezdtek (normális hangerővel, csak nekem érzékeny a fülem).  Kb kelés előtt másfél órával feladtam és elkezdtem netezni. Aztán nagyon halkan nyúltam – máltam, hogy Bercit ne ébresszem fel idő előtt, nem csináltam semmi értelmeset, elhalasztottam holnapra a programom, próbáltam Berci bizonyítványát letölteni a krétából, de nincs fent, külön kell kérvényezni ( amihez be kell írni minden adatot ami egyébként is fent van a krétában), ezt elvetettem, mert csak meglesz valahol az irl bizi, írtam egy levelet valakinek aki az előző levelében megírta hogy kit keressek ha kérdésem van, írtam még egyet hogy bocsi nemide, elmerengtem rajta hogy milyen nehéz úgy csinálni a felnőtt életét hogy gyakran érzem magam nagyon inkompetensnek (általában nem vagyok az, viszont gyakran vétek hibákat figyelmetlenségből). Utána kompetens voltam, mert Berci elkezdett nyafogni hogy nincs kedve menni, és próbáltam minél kedvesebben rábeszélni és sikerült. Aztán útközben kiderült hogy attól izgul hogy tesi az első óra amire bemegy és nem tudja hol lesz, mert tegnap egy parkban voltak de nem tudja hogy minden nap ez van-e. Ezt is kompetensen megkérdeztem a portás bácsitól, aki továbbirányított a tesitanárhoz. Most meg itt ülök fél órája az iskolatitkár ajtaja előtt, hogy beadhassam a kitöltött papírokat.

Annyira sajnálom hogy az egész világon az a kép alakult ki a rendezett kertről, meg úgy általában a városon belül a zöld területekről hogy csak bizonyos növények lehetnek ott, amit mi ültettünk, minden más csúnya, összevissza, rendetlen. Ami magától nő az nem jó. Az erdőben, a réten oké minden úgy ahogy van, de ahol emberek élnek ott nem. Csak sajnos ez borzasztó életellenes. Eleve minden le van aszfaltozva- betonozva- térkövezve, hogy ne legyen ugye sár meg por. A beton meg a térkő teszi a dolgát, forrósodik aztán ontja magából a meleget. Ezzel szemben a növény beszívja a napfényt és csinál belőle több növényt, tisztítja és párásítja a levegőt, árnyékol, és kellemes hűvös marad. Ami magától nő ki az nem igényel öntözést, permetezést, tápolást/ műtrágyázást, nyírást, metszést – nem fogyaszt plusz energiát, elég neki a napfény és az eső ami van. Nem kell gyomirtózni, mert nem baj ha kinő mellette más is, mert segítik egymást. Ha elpusztul (vagy lehull a levele) lebomlik, és lesz belőle újra növény.

Egy fenntartható kertet vagy zöld felületet a mai szemmel mindenki rendezetlennek tart, mert a fű között mindenféle más is kinő pl pitypang, lóhere meg százszorszép – pedig amikor ezek virágoznak az sokkal szebb mint az unalmas zöld. A növények össze-vissza vannak, nem szépen rendezett sorokban, mert így tudják támogatni egymást, és így tudnak otthont adni a többi élőlénynek. Nincsenek takaros ágyások, nincs kihúzkodva vagy kikapálva a “gaz”, nem látszik ki a föld, mert az szintén felmelegszik, fokozza a párolgást, erodálódik stb. Nem is kavics van rajta, mert az is felmelegszik és megöli a növényt, hanem a levágott fű meg ledarált ágak, ami védi a talajt, segíti hogy több vizet tartson vissza, és szép lassan táplálja is ahogy lebomlik.

Persze kell valamennyi hely ahol be tudunk állni kocsival a kocsibeállóba, és nem lesz sáros a lábunk esőben sem, és végig tudjuk húzni a gurulós bőröndöt, de pl ez lehet gyeprács, olyan járólap aminek legalább egy része lukas, ahol nőhetnek növények. Nem kell mindent letérkövezni és aztán a kövek közül húzkodni a gyomokat, meg gyomirtózni. Meg hát igen a parlagfű is rossz, én is allergiás vagyok rá, de az állítólag ott nő ahol parlagon van hagyva egy terület, vagyis ami annyira rossz állapotban van hogy semmi más nem él meg (pl beton, aszfalt rései vagy keményre döngölt, tápanyag nélküli föld), viszont ha csak magára hagynánk ezeket a területeket, akkor is egyre élhetőbbé válna más növények számára is – amit most csinálnak Budapesten néhány helyen a méhek miatt, nem kaszálják évi hatszor csak kétszer, és már egy év alatt megjelentek őshonos virágok.

A klímaváltozás miatt kezdtem ezeknek utánanézni, de nem is csak amiatt érdekes, inkább a klímaváltozás révén világosodott meg hogy mennyire távol kerültünk a természettől, mennyire nem gondoskodunk róla hanem kihasználjuk. Van egy érzésem hogy ezt is, hogy hogyan kell kinéznie egy kertnek, vagy egy városban a növényzetnek, valaki profit reményében találta ki és sikerült úgy elterjesztenie hogy teljesen agymosottakká váltunk miatta. Én is, küszködök is rendesen, 47 évesen életemben először van kertem, fogalmam sincs hogy mit hogy kell csinálni, de akik meg tudják körülöttem azok nem úgy tudják ahogy szerintem jó. Azt szeretném hogy gyűjtsük az esővizet, ritkán nyírjuk a füvet és ne gyomirtózzunk, hagyjuk ott a lehullott leveleket a kertben. Már komposztálunk és lett aprítógép is a levágott ágaknak, de még nem egy fenntartható kert.

A növénytermesztés is zsákutca ahogy most van, kiirtják az erdőket hogy legyen hely a gabonának, felszántják a területet, aztán locsolják agyba-főbe hogy ne száradjon ki a növény, ami rögtön elpárolog és a folyók meg a talajvíz is eltűnnek. Aztán aratásnál az utolsó kis szalmaszálig mindent elvisznek, ezért műtrágyázni kell mert nincs semmi tápanyag a talajban. Eső meg nem esik, mert úgy tűnik ahhoz valamiért kell az erdő hogy kicsapódjon a pára a levegőből (oké, erről nagyon keveset tudok, csak hallottam egy előadást. most keresgéltem kicsit, de még 2014-ből is csak olyan cikket találtam ami hipotéziseket vet fel, most nem állok neki irodalmat kutatni, a cikkben légnyomást láttam, az előadásban meg mintha spórákat és más, a kicsapódáshoz optimális méretű részecskéket említettek volna, és hogy a por mérete nem jó hozzá). A növénytermesztést gondolom azért így találták ki mert úgy tűnt hogy így lesz a legjobb, de most már látszik egyértelműen hogy hosszú távon így egyáltalán nem jó, ideje hogy visszacsináljuk (termesszünk kevesebbet, de azt anélkül hogy teljesen kizsákmányolnánk a természetet és tönkretennénk a bolygónkat).

Van ez az elméletem, hogy a valós eseményeken alapuló filmek általában sokkal jobbak mint a kitaláltak, feltételezem hogy azért tetszenek jobban mert valószerűbbek, ami ezek szerint nekem valamiért fontos. Vannak ez alól kivételek, pl volt A lándzsa hegye ami nagyon bosszantott, nem akartam elhinni hogy valaki lehet ennyire magabiztosan idióta (misszionáriusokról szól akik egy kifejezetten erőszakos törzzsel próbálnak barátkozni). Azóta volt még pár ilyen, most legutóbb a Three christs. Általában a pszichiátriai betegségeket feldolgozó filmek tetszeni szoktak, de ez valahogy nem jött be. A főszereplő fejébe veszi hogy megpróbálja pszichoterápiával gyógyítani a szkizofréniát (azt hiszem a 60as években, amikor még nem voltak nagyon jó gyógyszerek sem és sok elavult és/vagy kegyetlen módszert alkalmaztak), és összegyűjt 3 betegek akik mint Jézusnak hiszik magukat. A rendezés se nagyon tetszett (túl drámai jelenetek, sok könnyel, nemes arcélekkel, hosszú nézésekkel), Richard Gere-ért sem vagyok nagyon oda, de szerintem itt is az zavart főleg hogy a főszereplő egy nagyon specifikus elképzelést akart tűzön-vízen keresztül megvalósítani miközben mindenki mondta hogy ez nem lesz jó, aztán ad hoc belevitt olyan elemeket amire szintén mindenki mondta hogy nem túl okos ötlet, azt nem írom le hogy mi lett. A betegeket jól játszották a színészek.

Viszont tegnap meg megnéztük a 13 livest, ami azt dolgozza fel amikor néhány éve 12 gyerek és a fociedzőjük bent rekedt egy barlangban az esőzések miatt. Nagyon tetszett, jó volt hogy nem próbálták akciófilm stílusúra készíteni hanem benne volt az a lassúság ami az élet része, beleláttunk a szülők és a búvárok érzelmeibe is de nem volt elolcsósítva. Izgultam még úgy is hogy tudtam mi lesz a vége, eleve nehezen néztem meg mert ez a téma nagyon érzékenyen érint, amikor történt nem is követtem mert csak borzongtam tőle. A gyerekek is aranyosak voltak, és ügyesen játszottak szerintem. Viggo Mortensent és Colin Farrellt is jó színésznek tartom, de az ismeretlenebbek is jók voltak, legalábbis én közben egyáltalán nem gondolkoztam azon hogy élethűen hozzák-e a karakterüket, benne voltam a történetben. Elon Muskot nem említi a film :D. V is nézte velünk, ő nem tudta mi lesz a vége mert még nagyon kicsi volt amikor történt, szerintem ő jobban izgult.

újabb klímakatasztrófás

Befejeztem Kim Stanley Robinson egy másik sorozatát, 40 signs of rain, 50 degrees below, 60 days and counting. Ez Amerikában játszódik ha jól értem kb napjainkban, de egy alternatív valóságban ahol kicsit mások a klímaváltozás jelei mint a földön most. Ebben is vannak jó ötletek, de azért már kicsit sok a klímaváltozásból, most egy darabig mást akarok olvasni. Meg amúgy sem ez a karrierje csúcsa szerintem, most nem is fogok annyira vigyázni a spoilerességre de a legvégét azért nem írom le.

Politikai szempontból itt még nagyon naiv volt KSR szerintem azzal kapcsolatban hogy ki lehet vagy nem lehet az usa elnöke és hogy ha meg is választanak valakit, mekkora a hatalma, és azzal kapcsolatban is hogy mennyire hajlandóak a gazdagok saját magukon kívül bármi másra költeni. Az azóta történt események valószínű jól kiábrándították (2004-2007 között írta), lehet hogy ez magyarázza hogy a Ministry for the Future-ben Frank bár amerikából való, 20 éves korától soha nem megy vissza és senkivel semmilyen kapcsolata nincs onnan. Mondjuk ez minden regényében furcsa nekem hogy semelyik szereplőnek nincsenek rokonai, mindig arra a néhány másik szereplőre vannak utalva minden élethelyzetben akiket mi is ismerünk. Persze ez a Marsban jól működik, de a többiben nekem nem annyira életszerű.

Az elején elég unalmasnak is tartottam a könyvet, tudósok élik az életüket, dolgoznak, beszélgetnek és mászkálnak, de aztán néhány dolog történt azért benne. Aki álmodozik arról hogy sokkal természetközelibb életet éljen, annak érdekes lehet, én csak borzongtam hogy hogy bírják angolvécé és a saját, meleg ágyuk nélkül. Meg a cuccaik. Biztos hogy túlságosan kötődöm a tárgyakhoz.

Továbbra is imádom szeretem végtelenül cuki KSR, khm mármint nagyon fontos témákról ír általában, de azért itt még jobban megvolt az az érzésem hogy fogalma sincs arról hogy hogy működnek a romantikus kapcsolatok.

• a főszereplő (akinek megint Frank a neve) és Caroline – úgy indul a “kapcsolatuk” hogy a pasi annyira megbámulja a nőt a metrón, hogy az észre is veszi, de tetszik neki, szexinek tartja (ilyen tuti nem történne velem soha, creepynek tartanám, de amennyire tudom ezzel sok nő van így), utána követi, majd együtt beszorulnak a liftbe ahol a nő ráveti magát a pasira és vad előjátékba kezdenek. Aztán kiszabadulnak, a nő egyértelművé teszi hogy nem kíván folytatást, de Frank kitartóan kutatni kezd utána, amivel végül eléri hogy mégis találkozzon vele, és ettől a második találkozástól már úgy viselkednek mint akik egymás élete nagy szerelme, bár néha elmélázik rajta hogy ez így elég furcsa hogy közben nem tudnak egymásról semmit. – ez nekem egy nagyon durva incel álmodozás
• Frank eközben minden más nőt is nagyon látványosan megbámul aki tetszik neki, pl az edzőteremben, és van egy kajakos nő akit szintén üldöz meg próbál vele kapcsolatba lépni többször miközben az egyértelműen nem akar, ő meg elméletben Caroline-ba szerelmes
• Frank és a főnöke, aki egy nála 10 évvel idősebb, magas pozícióban lévő, nagyon magabiztos és kompetens nő, elkezdenek egy edzőteremben edzeni ahol segítenek egymásnak meg izzadtan egymáshoz érnek (miközben Frank a többi, fiatalabb nőt is stíröli na mindegy), aztán a nő a munkában is elkezdi tapizni (jó azért nem a fenekét vagy ilyesmi, de akkor is), meg elhívogatja kettesben étterembe (de úgy is hogy ott vannak a jó barát jó fej kollégáikkal együtt és ott megbeszélik hogy akkor ők most kimennek kettesben enni), egyszer a nő látványosan megsértődik amikor neki le kell mondania egy közös vacsorát. Frank mindig várja hogy majd ebből lesz valami, miközben ő ugye Caroline-ba szerelmes halálosan. Egy másik rangos nővel is van ilyen élménye, csak vele csak egyszer találkozik. Szerintem ezek meg KSR olyan élményeiből jönnek amikor random nők közvetlenül és kedvesen viselkedtek vele, mert ilyenek, ő pedig tévesen szexuális vagy romantikus töltést tulajdonított az ügynek, vagyis benne megvolt és ezért azt gondolta hogy a másikban is.
• Frank főnöke és az elnök – egyre szorosabb munkakapcsolatban vannak, aztán munkaügyben együtt töltenek fél órát, másnap már együtt élnek (kis túlzással, de kb miután Frank megtudja hogy összejöttek, már van egy olyan jelenet ahol együtt kávézgatnak és újságot olvasnak reggel), pár hónap múlva titokban összeházasodnak. Az elnök első egy-két hivatali évében. Miközben a férfiról többször leírja hogy reggel 7-től este 11-ig folyamatosan dolgozik. Hát szerintem ilyen munkarend mellett nincs annyi ideje egy másik emberre ami egy új kapcsolat kialakításához kell, és a nyilvánosság szempontjából is nehezen tudom elképzelni az egészet.
• két másik fontos szereplő, Anna és Charlie, őket már egy két gyerekes házaspárnak ismerjük meg, a két kicsi gyerek mellett mindkettőnek nagyon fontos és felelősségteljes munkája van, a nő bejár a munkahelyére de 5-kor szigorúan mindig elindul haza, a metrón még dolgozik, bevásárol, főz, a pasi otthon van az egy-két éves gyerekkel (aki egyébként nem könnyű természetű) és mellette otthonról dolgozik. Aztán kertészkedni is kezdenek, na az tényleg kiverte nálam a biztosítékot. Mindezek közben végig imádják egymást és soha egy vitájuk sincs, minden konfliktust ügyesen megoldanak.

Ez gondolom csak én vagyok de nagyon kétségbe ejt hogy az embereknek mennyi minden fér bele a napjába, mindenki hajnalban kel mindig, sétál, edz, dolgozik, fut, gyereket nevel, kertészkedik, munka mellett még száz dolog belefér nekik előtte, ebédszünetben és utána, és nincsenek folyamatosan végtelenül kimerülve.

Szerintem Joe (egy kisfiú) nem lesz annyival idősebb amennyi idő eltelik a sorozatban, de nem számoltam utána csak néha fennakadtam.

Meg az volt még az érzésem, hogy vannak olyan tulajdonságok (amikről azt gondolom hogy az íróban megvannak), amiket nehezen tud hova tenni és próbálja megtalálni az okát, amik nekem mind az autizmust idézik, egyrészt Joe szinte teljesen kezelhetetlen kis ördögfiókából átvált nagyon passzív szófogadó gyerekké, Frank meg a döntésképtelenségén és a koncentrációs nehézségein gondolkozik sokat. Talál nekik okot de elég furát, különösen a subdurális hematoma ami nagyon durva műhiba lett volna ha egy hatalmas fejbecsapás után eszméletlen állapotban, nagy pápaszem hematómával kórházba kerülő embernél nem derül ki rögtön, (továbbra is az USA-ban, nem mozambikban vagy mittudomén, lehet hogy ott is műhibának számítana) miközben egy sima mezítlábas CT kimutatja. Ez bosszantott, meg hogy részben emiatt legalább 89-szer hangzott el a regényben hogy vér csorog le Frank torkán, amitől minden alkalommal rosszul lettem.

Szóval összefoglalva, nekem most ez annyira nem jött be, de lehet hogy csak én, lehet hogy túl hamar olvastam a mars után, de mindenképp fogok még tőle olvasni.

És van is tervem hogy mit tehetek még hogy jobb legyen, azok után / mellett amit eddig tettem, pillanatnyilag érzek erre elhivatottságot is úgyhogy tényleg használt valamennyit a szabadság:

• heti tervet készíteni
• beleírni a teendőket és minél több pihentető, élvezetes tevékenységet*
• a fárasztó dolgok után előre beütemezni pihenőt (pl munka)
• ha észreveszem hogy kezdek kimerülni, beütemezni pihenőt (akár annak árán hogy valamit lemondok)
• az alvás érdekében még azt tehetem hogy próbálom állandósítani a lefekvés és felkelés időpontját. este 10 és reggel 8 lenne olyan ami működne, de ehhez a munkaidőmön is változtatni kéne. illetve hogy lefekvés előtt nincs tévé, gép és teló, de igazából lefekvés után még kicsit szoktunk beszélgetni, felsorolunk 3 jó dolgot a napból, és vagy T felolvas nekem vagy én olvasok, szóval fél óra nyugi megvan simán, és amikor már annyi ideje otthon voltam hogy lecsökkent a stressz, el is tudtam könnyen aludni
• hátha most lesz energiám az evéssel is kezdeni valamit, nekem szerintem úgy lenne jó ha valami nagyon rendszeres lenne, cukrot kerülni kéne, és naponta kb ugyanannyi szénhidrátot enni – ennek is van köze valószínű az alváshoz**
• időnként elmenni kettesben valami erdei házba pár napra
• nyaralásban azt preferálnám ahova vonattal / hajóval lehet menni és főleg természet van, és lehetőleg kisebb a tömeg. Jó, izlandra bevállalom a repcsit.

*nekem az is nehéz hogy ilyeneket találjak és talán jobban működik ha előre megtervezem, mert az adott pillanatban sosem jut eszembe. most pont olvastam erről egy aranyos tumbli posztot, szóval lehet hogy beszerezhetnék még több szenzoros cuccot (amellett hogy a tumblin és az asmr videókban nézem, pl esőcsináló, lávalámpa), előszedhetem ami már van. + amiket az előzőben írtam. + nekem a relax és a mindfulness egyedül és appal se annyira vált be, de ha jól emlékszem valahol tartanak ingyenes online mindfulnesst szerda esténként

**ez extra nehéz, már sokat próbálkoztam, de nagyon édesszájú vagyok, nem bírok ellenállni az édességnek ha stresszes vagyok, az édesítőszereknek borzasztó az íze és kikészítik az emésztésem, a teljes kiőrlésű gabonákat se bírom. a kötelező napi 5-6 étkezés sok nekem, a kötelező 160 gramm szénhidrát is, legalábbis az ehhez előírt fél kiló bulgur meg hasonló köretek. a zabot nem szeretem, nem esik jól, és nekem gyorsként működik, a korpovit keksz is. nem bírok egyszerre sokat enni és nem is szabad, mert epekövem és refluxom is van. nem tudok főzni és nem is szeretek, nem is akarom megtanulni. szóval ami működhet, hogy a reggelit kihagyom és utána eszem 3x rendelős kaját meg szendvicset kovászos kenyérből (dél, 3-4, 7-8), ha sikerül kihagyni az édességet. vagy ha lenne valaki aki összeállítaná az étrendem, el is készítené és elküldené minden nap, vagy ha lenne olyan por vagy szelet vagy valami ami könnyen elkészíthető/ azonnal ehető és minden tápanyag benne van amire a szervezetemnek szüksége van

Na amúgy meg egész rendszeresen járunk Bercivel tollasozni, többször is felkeltem magamtól 8 körül szóval az álomkór azt hiszem elmúlt, a lakásban majdnem kész a pakolás, és itt is már szinte mindent elraktam valahova amit meg akarok tartani (bár még valószínű nem a végleges helye), T talált takarítónőt, Berci többet mesél, a Celeste játékkal játszott sokat, most visszatért a TFT-hez és egész ügyes benne, és abban is hogy ne játsszon túl sokat és így ne bosszantsa fel nagyon. Megnéztük az új Predatort, ezelőtt egyet se láttam, ez különösebben nem nyűgözött le.

Nézzük a Sandmant is, Neil Gaiman regényeit nagyon szeretem, a képregénynek többször nekiduráltam magam de nem bírtam elolvasni, nekem valahogy túl szaggatott és nehezen követhető, és borzasztó sok a szereplő akikről sosem tudom hogy kik. A sori jobban elmagyarázza. Talán nem pont ilyennek képzelném el Dreamet de összességében nagyon tetszik a sorozat, megvan ugyanaz a varázslatos mese hangulata, bár sokszor elég sötét.

Próbálunk keveset költeni hogy ne miattunk nőjön tovább az infláció, de az univerzum nem így gondolja, állandóan bejönnek kisebb-nagyobb, nem halasztható költségek, utoljára épp a mosógép romlott el, 80 ezer lenne minimum a javítás meg régi is. De legalább nyaralni nem voltunk a családi nyaraláson kívül, nem vettünk új kanapét, mert végül is még bírja a régi, egyelőre nem vettük meg a Mars- Árész expedíciót (ami elvileg olyan hangulatú mint a Mars Terraformálása csak 3 óra helyett 1 óra végigjátszani), és a Robbanó cicákhoz a Berobbanó cicák kiegészítőt (pedig nagyon jó, nekünk most angolul van meg, de az alapjáték magyarul, és más a hátlapja), és az ágdarálót is halogatom, pedig most hogy többet tudok a komposztálásról, anélkül nem lehet komposztálni, úgyhogy lehetne még rosszabb is.

Véget ért a szabadság, most természetesen aggódom hogy hogy lesz innentől, fogom-e bírni a gyűrődést, de reménykedem.

Az előzőhöz

utólag látva félreérthető volt a címe, ezt most kivételesen nem ilyen panaszkodó-segítségkérő posztnak szántam, hanem miután legalább 10 éve gondolkozom és dolgozom rajta, úgy éreztem hogy most már végre legalább értem a folyamatokat, és le akartam írni mert akkor kevesebbet pörög rajta az agyam körbe-körbe, és innen már könnyebb tovább lépni hogy hogyan tovább, szóval inkább “hát ezért vagyok mindig fáradt” vagy ilyesmi cím szerencsésebb lett volna. de azért köszönöm a segítő szándékú kommenteket mindenkinek!

és nem is látom (mindig) teljesen sötétnek, kilátástalannak, van egy csomó reményem is arra hogy tartósan javulni fog a lefárasztó és a pihentető, feltöltő dolgok egyensúlya, és idővel jobban is leszek:

• lezajlik a költözködős, cuccokat áthordós, új helyen berendezkedős, lakásfelújítós és lakáskiadós időszak (ha szabadidőm van, nem ez lesz az első prioritás (még ha nem is csinálom épp), így legálisan foglalkozhatok építőbb, pihentetőbb tevékenységekkel)
• lassan megszokjuk a helyet Bercivel, megszokjuk egymást T-vel és a gyerekeivel (nyilván ismertük egymást, de mind az öten lassan felmelegedő emberek vagyunk, az átlagosnál több idő kell hogy valakit a belső körünkbe fogadjunk, ez egyelőre csak T és én közöttem adott), sikerül a szokásainkat összehangolni – nekem is könnyebb és Berci miatt se kell annyit aggódni
• kialakul az új munkarendem (nemrég csökkentettem a munka mennyiségén, ami eddig (a csökkentés) plusz munkával és stresszel járt)
• elég sokat tudtam szabin lenni a nyáron, remélhetőleg ennek is volt valamennyi hatása, kicsit azért érzem is
• most éppen jól alszom, kicsit remélem hogy megmarad (bár a tapasztalat az hogy ha dolgozom ez romlani szokott. de most arra is van egy kis remény hogy a munkahelyemen kicsit csitul a folyamatos dráma- érzelmi turbulencia)
• véget ér a meleg (nem, nem fogom visszasírni télen, már vagy 10 éve nem szoktam, először 2003 nyarán traumatizálódtam tőle és utána még sok nyáron, rettegek tőle amint jön a jobb idő tavasszal (a hideget se szeretem, de az csak ilyen sima kellemetlenség, jobban fel kell öltözni és betakarózni, nem társul hozzá a fenyegető “élve megfővünk” érzés (a Jövő minisztériuma* nem rontott a félelmemen, csak megfogalmazta az érzéseimet))
• nagyon-nagyon reménykedem benne hogy lassan Berci is jobban lesz, ennek két kimenetelét tudom elképzeni:
  • iskolába fog járni, az nekem több munka lesz mert hordani kell és itthon egy darabig még nem válik önállóbbá mert a suli elveszi minden energiáját
  • nem fog iskolába járni, de előre lép az önellátásban és az ideje strukturálásában
  • jó hát amire tényleg vágynék, de szerintem idén nem fog megvalósulni, hogy esti iskolába jár online vagy személyesen, amit megold egyedül, és kevésbé fárasztja el mert nem lesznek körülötte gyerekek akiket fegyelmezni kell a tanárnak, a tanárok kevesebb negatív érzésüket árasztják ki az osztályra, és nem kell hajnalban kelni
• a felszabaduló időbe bele tudok illeszteni olyan elfoglaltságokat amik töltenek (ring fit, mászás, jóga, T-vel hétvégénként programok, blogot írni a lelki problémákról és az autizmusról, keresztszemes hímzés)

*a könyv elején van néhány nagyon illusztratív, igazi rémálom hangulatú jelenet

Miért vagyok mindig fáradt

vagyis mért nem vagyok jobban annak ellenére hogy az elmúlt 10 évben többször változtattam azon hogy hol és mennyit dolgozom (egy kicsit azt is hogy mit, de sajnos így is nagyon stresszes maradt), gondolkoztam rajt hogy ki vagyok, mire vágyom, mi hiányzik, tettem érte és meg is kaptam sok mindent

ha már úgyis ezen rágódom az ébren és egyedül töltött időm 90%-ában, megpróbálom (újra) összefoglalni (eltúlozva és kisarkítva, ha még a finomságokat is beleírnám végtelen átláthatatlan szövevénnyé válna az egész)

• úgy nőttem fel hogy nem számít mire van szükségem, fontosabb hogy másoknak mire van szüksége, mások mire vágynak, mit várnak el, illetve a kötelességek (társadalmi elvárások) – sokáig ez vezérelte a viselkedésemet és még most is sokszor
• néhány tényező miatt azt hiszem hamarabb elfáradok mint az átlag*:
  • a társas interakciók kimerítőek (mert folyamatosan elemezni kell őket, + mert furcsának tartom a viselkedésem, ezért nem azt csinálom ami magától jön (ami kb az lenne hogy resting bitch face-el nézek ki a fejemből és ennyi), hanem figyelem a többieket hogy ők mit csinálnak illetve mit várnak el (illetve nyilván csomó helyzetben már pontosan tudom ezt, úgyhogy magamra erőltetem akkor is ha rossz)))
  • valamiért (az előzőnek köze lehet hozzá) olyan munkát választottam ami 90%ban társas interakciókból áll, és segítő foglalkozás, gyakran olyanokkal találkozom akiknek segítségre van szüksége
  • nem alakulnak ki rutinjaim, minden tevékenységet tudatos odafigyeléssel végzek
  • ezeket sokszor túl is gondolom, mert perfekcionista vagyok
  • sok feladat elborít, ezért halogatom őket és nyomasztanak, sosincs vége, sose lehet legálisan pihenni, mindig lenne legalább 10 sürgős dolog amik sorra jutnak az eszembe
  • emiatt gyakran nem választok igazi pihentető kikapcsolódást, csak hagyom hogy teljen az idő (mert felállni nincs erőm a feladatokhoz)
  • figyelmetlen vagyok, ezért mindenre extrán figyelni kell amit nem akarok elfelejteni
  • nagy az alvásigényem, de gyakran borzasztóan alszom. ha nem alszom ki magam minden sokkal rosszabb (hányinger, szédülés, romlik a figyelmetlenség, türelmetlenség, feledékenység, feszült leszek – ezek miatt nyilván ha nem aludtam ki magam eleve sokkal stresszesebb vagyok, alapból egy borzasztó napra készülök)
  • a belső kritikus hang kb mindenben talál hibát és minden gáz amit csinálok
  • úgy általában mindig nagyon sok gondolatom van, amik gyorsan váltogatják egymást, mindenről eszembe jut valami más, minden apró inger elvonja a figyelmem
  • sok mindenen szorongok, ezek is lefárasztanak
    • hogy valamit rosszul csinálok, ebből valakinek baja lesz vagy nekem, megaláznak, leszidnak stb
    • a szeretteim miatt
    • a világ dolgai miatt
• ezeken 4,5 + 2,5 év terápia nem segített rengeteget, egy részét segített felismerni, van amikor észre tudom venni hogy ugyanazt csinálom és tudatosan tudok rajta változtatni. a terapeutáim nem fogadták el az autizmust mint magyarázat, inkább azt gondolták hogy nekem valamiért megéri fenntartani ezt

• ezek miatt kb 19 éves koromtól szinte folyamatosan túl voltam terhelve, mindig többet csináltam mint amennyit bírtam mert muszáj volt. nagyon sokszor csak azt csináltam meg ami tényleg muszáj, pl a magammal törődés és a kikapcsolódás kimaradt, társas kapcsolatokra nem marad energiám
• sokáig maradtam benne olyan “baráti” körökben akikről kiderült hogy nem voltunk barátok
• közben többször traumatizálódtam, sok mindent képtelen vagyok feldolgozni bármennyit beszélek/ gondolkodom rajta
• mindig jön valami új nehéz
• a jó változásokban is van nehéz

*sokáig azt hittem ezek mindenkinek pont ugyanennyire nehezek és mindenki ugyanilyen fáradt, de most már látom hogy ez nincs így.

Két nap egymás után sikerült 9-kor felkelnem, de milyen áron tegnap valami durva napkitörés lehetett vagy nem tudom, én is egész nap rosszkedvűen és fáradtan lézengtem itthon, dőltem jobbra-balra, semmire sem tudtam rávenni magam (bár ebben benne lehet hogy már látni a végét a pakolásnak, még egyszer kell átmenni és tényleg üres lesz a lakás, úgyhogy már nem hajt az a rettegés hogy eltelik a szabi és nem haladok semmit, és sose lesz kész) (most a föld és az ország helyzetét ide nem sorolom fel, mert ezek az utóbbi időben folyamatosan borzasztóak, csak vannak napok amikor kicsit kevesebb, máskor több kétségbeejtő és/vagy felháborító dolog derül ki). Bercinél meg újabb összeomlás jött, amikor délután indultunk a társas készségfejlesztő csoportra szólt hogy utána mégse akar hétvégére átmenni Géhez mert az úgy túl sok lenne neki hogy utána jön a Lapi nyaralás is, túlságosan elfárasztaná. Nyilván nem fogadtam végtelenül kedvesen és türelmesen, mert vártam ezt a hétvégét, így ez a harmadik hétvége lett egymás után hogy nem ment át (előtte Gé házasodott, aztán meg nyaralni voltak), félek hogy már ez is el fog maradni mert egyre szörnyűbbnek és fárasztóbbnak fogja érezni. Azért elindultunk a csoportra és vettünk még egy kekszet ahelyett amit a hűtőben felejtettem, na ekkor jött ki belőle hogy ő most érzelmileg nincs elég jól hogy részt vegyen a csoporton. Ez meg azért volt kétségbeejtő, mert ez volt az utolsó, talán adhatott volna értelmet annak hogy tessék-lássék szenvedve néhány alkalmon részt vett, talán nem totál hiábavalóságnak és kudarcnak élte volna meg ha ott kicsit megdicsérgetik, kiemelik valami erősségét, kap egy oklevelet hogy részt vett. Bár neki a pozitív visszajelzés olyan mint egy csepp víz a sivatagban, szóval lehet hogy ez már mindegy is volt. Majd lehet hogy megírom részletesebben hogy miért nehéz egy aspergeres fiatal felnőtt enyhén neurodiverz szülőjének lenni.

Három hétig szabin vagyok, ebből kettőt itthon, eldöntöttem hogy most már tényleg ki akarom üríteni a lakást. Egyik nap ott pakolok, a következő nap itthon* próbálok helyet találni a cuccoknak. Most kicsit jobb passzban vagyok és néhány régi emlék pozitív érzéseket is kelt bennem. Most már tényleg majdnem kész, utána áttérhetünk a következő problémára, hogy kivel festetjük ki.

Továbbra sem tudok éjfél előtt elaludni, 10 előtt felkelni, és nem alszom 10 óránál kevesebbet, pedig mindig beállítom 9-re az ébresztést, de mivel nem megyek időre sehova, ki is nyomom. Pár napja teljesen indokolatlanul rám tört a fáradtság, amiről úgy döntöttem hogy biztos megint kicsit vérszegény lettem és elkezdtem vasat szedni (nyilván labor nélkül, minek az), valamint megint jött egy izé ami kb havonta jön hogy néhány naponként torokfájás-köhögés, tüsszögés-kicsi nátha, felfázás, és gyomor-bél kellemetlenségek váltják egymást, nem teljesen letaglózó de kicsit zavaró. Az egyik teóriám szerint ilyenkor a szervezetem találkozik valami vírussal amit már ismer és csak kicsit aktiválódik az immunrendszer, amit más meg se érez csak én erre is túlérzékeny vagyok. A másik szerint ez a vírus valahol bennem bujkál és néha random kicsit előjön. Vagy csak simán pszichésen? Nem értem mire jó ez, szívesen megszabadulnék már tőle. Így hogy szabin vagyok és nincs időre dolgom, sem kötelező interakciók (amiben én vagyok a segítő), nem visel meg különösebben. Talán azért érzem olyan rossznak máskor mert ha dolgozom már önmagában is a teendők mennyisége a határon van amit épp bírok és minden apróság átbillent, vagy nem tudom.

Na, és még azt is akartam írni hogy

• a várkert bazárban van egy retró balaton kiállítás, ami abból áll hogy a sétány mellett ki vannak rakva képek a 60-as 80-as évekből fürdőruhás nőkről, és egy dobozban van régi gumimatrac, termosz és szokol rádió.
• T a szülinapjára meglepetés műrepülést kapott tőlem, szerintem jól sikerült, úgy tűnt hogy örül neki.
• Bercivel minden kedden eljárunk tollasozni, így most van egy fix programja a héten, amit viszonylag élvez legtöbbször. Plusz még tart a társas készségfejlesztő csoport, most lesz az utolsó. Azt nem annyira élvezi, de hősiesen kitart.
• Nudli épségben hazatért Franciaországból, előtte-utána élete első két nagy koncertjén is volt (RHCP, Pearl Jam) (de szerintem kisebben nem is volt még soha, szóval bekezdett). Kapott új szemüveget (találtunk ugyanolyan keretet mint az előző volt, a változás túlértékelt) és kontaktlencsét (csak sporthoz fogja hordani egyelőre). Nagy nehezen sikerült egy napra megint átcsábítani, kicsit mesélt a friss élményeiről, és jól leszólta a Doktor Strange filmet amit pont néztünk amikor megérkezett, és a marvel filmeket úgy általában
• Jó hát tényleg nem nagy szám a Doktor Strange film, 90%-át rajzolták, a szereplők egyedül álltak egy zöld szobában és beszéltek vagy a kezükkel integettek (mindenki varázsló benne)
• Befejeztük a Stranger Thingst és az Umbrella Academy-t is, spoiler nélkül nem mondhatok semmit róluk.
• engem is elborzasztanak az új itthoni fejlemények (KATA, rezsi), bár annyira nem érintenek személyesen (a KATÁ-t ettől függetlenül meg akartam szüntetni így hogy megszűnt a magánrendelésem) (a régi lakás távfűtéses, ott sose volt nagy áram- vagy gázfogyasztás, itt a házat persze érinti de nem fog anyagilag földhöz vágni minket, és amúgy is tervben volt a napelem, bár gondolom ez most pár milliót dob az árán hogy sokan akarnak majd beszereltetni mert így már jobban megéri)
• ja és kiderült hogy epekövem van, úgyhogy most találnom kell egy orvost aki hajlandó megműteni, az is jó lenne ha nem csilliárdokért (ugyanakkor anélkül hogy törlőkendőt hagyna bennem vagy elkapnék valami szuperbacillust a kórházban), ha nem akarok hasnyálmirigy gyulladást idővel, meg azért is mert nyomja a bordám, ami egész kellemetlen tud lenni néha, szóval az is jó lenne ha megszűnne.

*ez is fura még, hogy melyik hely micsoda a számomra, és hogy nevezem, a waze-ban még a régi hely az otthon

többszörösen összetett mondatra egy példa

Amikor épp csinálom, mindig meg akarom írni hogy mennyire nehéz a költözködés, nemcsak azért mert iszonyú gyűjtögető vagyok és rengeteg felhalmozott cucc közül kell eldönteni hogy mi az amit még fogunk használni, és hogy amire nincs már szükségünk azzal mit lehet kezdeni, aztán mindennek helyet találni egy már többé-kevésbé belakott házban, ahol szintén régóta nem volt selejtezés, hanem lelkileg is, mert csomó előásott holmi emlékeztet a régi életemre, amibe nem vágyok vissza, mert boldogabb vagyok a mostaniban, de mégis felidézi hogy mennyire más voltam, másképp képzeltem az életem mint ahogy alakult, és ez nehéz, gyászolom azt amiben hittem és ami nem lett, csak aztán az élet mindig megy tovább és az aktuális(abb) problémáimmal foglalkozom.

Múlt héten szabin voltam, az elején úgy éreztem kezdek nagyjából rendbejönni a covidból, bár az alvásigényem maradt sok továbbra is. Kicsit tettem-vettem, töltöttem időt a gyerekekkel, pakolásztam, suvickoltam a házat, egy hónap után újra mozogtam (tollasozni voltunk). Erre bejött egy újabb vírus, az elején főleg az emésztést érintette, most meg fáj a torkom, továbbra sem tudok 10 előtt felkelni, és ha sikerül akkor is minden tagomat szörnyen vonzza az ágy. Onnantól itthon alig csináltam valamit, megint csomót feküdtem (de nem érzem hogy kipihentebb lennék tőle). Nem segít a hőhullám és a vízhiányról szóló hírek sem. Jó közben azért csak elmentünk végre falat mászni luciával (amiből elsősorban beszélgetés lett), hétvégén meg a várban turistáskodtunk T-vel, másnap meg squasholtunk. Ráadásul mától elvileg kevesebbet dolgozom és megváltoztattam a munkarendem úgy hogy a hétfőm szabad, és lesz még hosszabb szabim is, és talán nem lesz végig 35 fok a középhőmérséklet nyáron, úgyhogy reménykedem is azért.

Sokat gondolkoztunk T-vel hogy mit tudok csinálni amikor elborítanak a negatív gondolatok (a “mostaninak” kb az a lényege hogy bármit csinálok, úgyse lesz jobb vagy valami ilyesmi), és arra jutottam hogy el kell terelni a figyelmem, csak nem mindig találok jó témát, az agyam pedig nem tud pihenni, folyamatosan váltják egymást a gondolatok, úgyhogy szükségem van még néhány biztonságos témára a mostaniak mellé (kb hogy hogyan alakítanék ki egy élhető várost, és hogy mit fogok írni a pszicho blogba ha egyszer hozzákezdek).

Ja és megnéztük a Stranger Things két utolsó részét (= kb 5 rész egyberagasztva), a sztori tetszett de a rendezés nem, elég sok drámai, komolyan néző és/vagy érzelgős jelenetet ki tudnék vágni, főleg hogy sokszor zavaróan sürgősen más dolguk lenne a szereplőknek az érzelgősködés helyett.

8 éve még kiraktam a fb-ra a gyerekek bizijét, hogy milyen ügyesek voltak és mennyi dicséretet kaptak, most meg drukkolok hogy Berci végre kimásszon a több éve tartó szörnyű gödörből (már kezdett úgy tűnni hogy jobban van, de a hétvége nehéz volt neki, most megint nagyon eltűnt), Nudliért meg azért hogy a nagy önállósodásban és dolgok kipróbálásában ne essen baja. Persze még mindig nagyon ügyesek, és kapnak is néha dicséretet, ha mástól nem, tőlem 🙂 De rossz érzés hogy nem tudok segíteni a gyerekemnek (persze valamennyit tudok, és próbálok is, de megvannak a korlátaim), és hogy nem tudom mindentől megvédeni őket.

Na, már szédülök is, vagy a covidtól, amitől tartottam mert a harmadik oltástól is az volt, viszont arra van jó torna ami akkor sokat segített, de az is lehet hogy csak kimerítettem magam a héten, azon viszont a pihenés szokott segíteni.

Újranéztük a Stranger Thingst, először a negyedik évadból ami már kijött, aztán az első három évadot mert kíváncsiak lettünk hogy logikus-e a sztori. Spoiler: nem az, sose volt, az elejétől rengeteg plothole van, amibe aztán a 4. még visszamenőleg is bekavar. Másodszor is nagyon tetszett, kb mindegyik szereplőt örökbe fogadnám. A harmadik évad tényleg kicsit bénább mint a többi, nem annyira félelmetes mint amennyire gusztustalan és sokszor feleslegesen érzelgős, de azért csomószor nevettem is rajta. Most meg hiányoznak 😦

Már visszatértek a szagok, elmúlt a szappaníz a számból, és sajnos az étvágyam is visszajött – a másfél hét alatt lement 3 kg de meg is torpant. Az émelygés, itt-ott fájás (most főleg a torkom és a fejem) vagy zsibbadás (bal kar) még megvan, és nagyon könnyen kifulladok. Hétfőtől már dolgozom, a főnököm eléggé erőltette ami nem esett jól (nem tudom, ez is túlzott elvárás? hogy egy főnök hangsúlyozza hogy akkor gyere vissza ha meggyógyultál, és ne azt hogy mennyi sürgős feladat vár?), bár valószínű már anélkül is visszatértem volna. Most ebben a fázisban négyen betegedtünk le, ketten hamar jól lettek és nem tudtak otthon mit kezdeni magukkal, de van egy másik kollégám is aki szerintem túlzott megfelelésből ment vissza úgy hogy még egyáltalán nincs jól.

Amíg itthon voltam majdnem végig feküdtem, szombaton kicsit mászkáltunk a Rómain, vasárnap meg lomtalanítás volt és le kellett hordani egy csomó rossz bútort. A hétfő szörnyű volt, kb minden amivel kapcsolatba kerültem elviselhetetlennek tűnt, megváltoztatni is rengeteg energiába kerülne, nyafogtam is róla itt egy sort de túl sok lett benne a konkrét infó úgyhogy nem raktam ki. Most azt csinálom meg amit nagyon muszáj, azon kívül fekszem – halálra unom már a telefont (tumbli, facebook, chuzzle, szókereső), a könyv amit épp olvasok se köt le nagyon. Ráadásul T három napig nincs itthon, furcsa hogy pár hónapja még minden második hetet külön voltunk, most meg szörnyen egyedül érzem magam nélküle.

Most nagyon sok fura kavargó dolgok vannak.

• Bercivel elkezdtünk járni egy társas készségfejlesztő csoportba ahol ő fejlődik, én meg segítem (mindenkinek van egy segítője) borzasztóan lelkes voltam, hogy pont ez kell neki, ő már eleve sem volt annyira lelkes mert már volt két hasonló csoportos tréninges próbálkozásunk ami nem sült el jól. de aztán meg kiderült hogy ez nagyon nehéz neki, ő szíve szerint kihátrálna belőle de a csoport vezetői végtelenül segítőkészek és kedvesek, most azon dolgozunk hogy végig tudja csinálni. közben sulit is keresünk, talán ez könnyebbség hogy az most nem elvárás, mert az egyikben szeptemberre ígértek próbahetet, a többiből semmi pozitív nem jött.
• közben covidos lettem, pedig már azt hittem én leszek a személy a világon aki a legtöbb negatív tesztet végezte (mert gyakran fáj meg kapar a torkom és sosem akartam senkit megfertőzni ha esetleg mégis az) és megúszta a fertőzést, de nem, most hogy már nincs is, (persze nyilván van, az ismerőseim között tudok legalább 10 esetről az elmúlt hónapban) elkaptam (én is lazábban kezeltem már a maszkhordást). rosszul is voltam, 3 napig láz és minden fáj, aztán meg mindenféle más jött: hol itt fáj hol ott, fáradékonyság, émelygés, szédülés, étvágytalanság, köhögés, zsibbad a nyelvem vagy a szám, nem érzek szagokat, mindennek szappan íze van, mindenen elsírom magam. ezekből sok máskor is előfordul velem, de a szagok és az étvágy új. nagyon vigyáztam hogy ne kapják el T gyerekei, úgy tűnik nem kapták el.
• Nudli átjött múlt hétvégén de hamar el is ment, mert programja volt, közben mindenféle stressz érte, végül gyalog ment vissza. még előtte belátta hogy valamiben ő hibázott, amiért nagyon megdicsértem mert ez nem jellemző rá. a héten (is) a másik helyen van mert tőlünk nagyon messze lenne a suli, közben meg Gé el van utazva, nem tudom hogy viseli (Nudli). ma meg szülinapja van de egyelőre nem tudtam elérni telefonon.
• T sem kapta el a ragályt csodálatos és örömteli módon, nagyon aranyos és támogató, biztat hogy maradjak itthon amíg nem vagyok jól, (mert közben bennem megy a viaskodás hogy mi legyen, mi lesz mindennel és mindenkivel nélkülem), ma ő vitte Bercit pszichológushoz.

Ez még régebben történt, akkor első dühömben írtam egy véleményt, aztán nem raktam ki hogy előbb nyugodjak le és majd átfogalmazom, aztán nem foglalkoztam vele, szóval inkább kirakom. Spoileres is.

Elolvastam Grecsó Krisztiántól a Verát, mert Nudliéknak kötelező volt 16 évesen és amit mesélt róla az nagyon hátborzongató volt, kíváncsi voltam rá meg ő is hogy mit szólok.

Remélem senkit nem sértek meg ezzel, de elejétől a végéig utáltam. Az eleje unalmas volt és egyáltalán nem valószerű, utána kicsit néha izgalmas, általában bosszantó és végig. egyáltalán. nem. valószerű, a vége pedig még a többi résznél is jobban felbosszantott. Persze egy fikciónak nem kell egy az egyben lemásolni az életet, de basszus ez egy olyan alternatív valóságban játszódik ahol senki nem érez és viselkedik normálisan vagy úgy ahogy elvárnánk, soha. Vagy én vagyok ennyire ufó, bár más emberek érzéseiről és reakcióiról is elég sokat hallottam már, de azért van rá esély hogy egy gyerekpszichológus megerősítené hogy pont így működnek a gyerekek és akkor én vagyok ufó.

Szerintem leginkább az bosszant hogy egy 10-11 éves lány szemszögéből van leírva az egész, aki a nyolcvanas években Szegeden él, és én a nyolcvanas években voltam tizenéves Pakson, aztán Budapesten és egyáltalán nem ilyen voltam én se meg szerintem a többi lány se, és a fiúk se. Szerintem Grecsó Krisztián se volt olyan mint a könyvében a fiúk. Nincs olyan hogy az ember átvált a “gyerek érzelmekből” a felnőttekbe. A gyerekek mindent pont akkora intenzitással megélnek mint a felnőttek, csak más miatt. Az egész szerelmi szállal egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Szerintem a gyerekek nem látnak bele ilyen élesen a felnőttek világába, nem veszik észre az árulkodó apró jeleket, nem csinálnak ennyi butaságot (hogy a fenébe esik bele fényes nappal egy jól látható, körbekerített gödörbe? mért nem tud kimászni a derékig érő gödörből? stb stb). Azt tudom hogy én szélsőségesen jól viselkedtem, de tényleg egy átlag gyerek ennyi butaságot csinál? A gyerekeim se viselkedtek így soha. Közben hogy lehet hogy ennyire nem érti amit neki mondanak, mért nem emlékszik hogy mi történt. Ha delirál a láztól, mért engedi az anyukája hogy kint mászkáljon? (lehet hogy ami a betegsége alatt történik az mind lázálom?)

A személyiségek eltúlzottak, a férfiak többsége agresszív, nem figyel a szájára akkor sem ha gyerekekkel beszél, de közben meg néha mégis kedvesek. Sára néni maga a megtermett gonosz, kivéve amikor nem, Vera anyukája meg a tökéletes jóság, aki valahogy varázslatosan mindig tudja mire gondol Vera, és mire van szüksége- általában arra hogy megölelje, az mindent megold. Ehhez képest inkább az a tapasztalatom a felnőttekről hogy jószándékúak de sokat bénáznak, sokszor nem értik igazán a gyerekeket és nem tudnak segíteni. Sári végtelenül rossz fej, elkényeztetett önző kis liba, aztán mégis jó fej lesz.

Szerintem G.K. akart egy nagyon drámai családregényt írni, végtelenül titokzatosat, fokozatosan csepegtetve az információ morzsákat, hogy amikor kiderül valami meglepő akkor az olvasó nagyon megdöbbenjen, de bizonyos kérdésekben meg maradjon bizonytalanságban a végéig, hogy legyen nagyon titokzatosan kétértelmű, de nekem inkább csak bosszantó, teljes homály hogy akkor mi történt, mi az ami csak a főszereplő képzeletében játszódott le, de ha sok olyan van akkor szegény kislány nagyon beteg (amilyen betegség nem létezik, de már meg se lepődünk). Minden jelenetben kell legalább egy mindent elsöprő érzelem (általában több, sőt az összes összekeveredve), mert a sima, hétköznapi, közepes érzelmek, ahogy az ember legtöbbször reagál a körülötte lévő világra, unalmasak vagy nem tudom. Végülis mittudomén, biztos van akinek ez jön be, nyilván nem véletlenül híres (mást nem olvastam tőle eddig). A stílusát modoroskodónak érzem, túl sok a leírás és a jelző, hiába magyarázza hogy a mamája miatt használ még Vera is ósdi szavakat csomó mindenre.

Szóval hát zajlik az élet, valamint befejeztem Kim Stanley Robinson Marsos sorozatát. Az utolsó részre (Blue Mars) kicsit leült, és mintha terjengősebb is lett volna mint az első 2, ahhoz képest viszonylag sok rész zajlott a földön, ami egyrészt bosszantott, mert arról hogy pl Provance hogy néz ki, sok helyen találok információt (pl Provance-ban, ha különösebben érdekelne, odamehetnék), engem a mars érdekel, másrészt rájöttem hogy nem (csak) velem van a baj amikor nem tudom se elképzelni, se élvezni a tájleírásait, mert azok tényleg nagyon szárazak és tele vannak szakszavakkal, provance-ban szinte már ott tartottunk egy olajfánál hogy pontosan hány levele volt és melyik része pontosan milyen színárnyalatú volt (de csomó olyat is használ amit nem ismerek, később újra a marson még merengenek is a szereplők a színárnyalat táblázaton). Szóval persze ha még jobban tudnék angolul lehet hogy jobban érteném, de sok ilyen különböző alakú sziklát és mélyedést jelentő szót igazából magyarul se értenék, szóval mindegy (ezeken átsiklottam). Illetve még azt éreztem rajta hogy próbálja beiktatni a 3. könyvbe az első kettőre kapott véleményeket és kritikákat, vagy legalábbis visszaköszöntek olyan témák amik nekem az elején kicsit sántítottak (spoiler nélkül annyit mondhatok, hogy az emberi szervezettel kapcsolatos tudomány meglepően ugrásszerű fejlődése pl). De ezeket mind szeretettel írom.

De végre egy könyvsorozat amit jó sorrendben olvastam! Úgyhogy most megint nem tudom mit olvassak, a kindle-n találtam még hármat, szerencsére ott a címből sejthető a sorrend, de azért le is ellenőriztem: Forty signs of rain, Fifty degrees below, Sixty days and counting. Belenézek, meglátom milyen.

(Tévé)sorozatban meg belefogtunk a Stranger Things 4. évadába T-vel és a gyerekeivel, így én is bekapcsolódtam az esti sorozat/filmnézős szeánszaikba, nagyon izgalmas, ilyen rejtélyek vannak pl hogy mennyi részt nem láttak a fiúk a 3. évadból (de úgy tűnik nem zavarja őket), és hogy ki szerint ki beszél sokat nézés közben.

Berci továbbra sincs jól.