három közeljövőben játszódó scifi, egy 20. századi gengsztersorozat

Elolvastam a Ready Player 2-t, aranyos álmodozás volt arról hogy milyen lenne ha még menőbb virtuális valóság lenne széleskörben elérhető mint a Ready Player 1-ban, a sztori még egy kicsit jobban fel volt fokozva, még több 80-as 90-es es évek polkultúrája háttérben. A főszereplők ugyanazok, gyakorlatilag ott kezdődik ahol az első résznek vége, megint hasonló kalandjaik vannak, közben nyomoznak is. Rövid, gyorsan olvasható, könnyen emészthető, elég geek. A párbeszédek kicsit rosszabbak mint az első részben, de nem annyira mint az Armadában.

Az Artemis (Andy Weir, aki a Marsit is írta) hasonló abból a szempontból hogy scifi (egy holdbázison játszódik), rövid, izgalmas és gyorsan olvasható (mivel nem könnyű rajta elaludni, kb 3-4 este be is daráltam). A párbeszédek gördülékenyek, a karakterek élőek, a főszereplőnek ugyanolyan vicces- ironikus stílusa van mint a marsiban (gondolom mint Andynek). Az az alaphelyzet hogy a főszereplő Jazz még gyerekkorában érkezett a holdra az apukájával, és bár nagyon okos és sokra vihetné, eddig olyan ügyesen sikerült alakítania az életét hogy futárként dolgozik és mellette viszonylag ártalmatlanabb dolgokat csempész be a holdra (nem fegyvert vagy kábítószert, hanem pl szivart, ami tilos mert éghető (mert ha tűz van nincs hova kimenni előle mert kint nincs légkör)). Aztán történnek vele mindenféle dolgok, sokat hegeszt (vákuumban is), valamint néha olvashatjuk a levelezését a kenyai pen friendjével 9 éves koruktól. Nagyon tetszett, most láttam hogy lesz film is, várós.

Most a Ministry for the Future-t kezdtem el Kim Stanley Robinsontól aki állítólag főleg ilyen a közeli jövőben játszódó klímakatasztrófa témájú könyveket ír, de nekem ez az első. Nagyon intenzíven kezdődik, egy indiai gyilkos hőhullám érzékletes leírásával. Eddig ez is nagyon jó, örülnék ha segítene hogy minél többen elolvassák és beleélik magukat (bár hatásosabb lenne ha amerikában történne meg ugyanez) (mármint a könyvben) (gondolom Kanadában is ijesztő volt az idei, meg Németországban az áradások, de ezek még túl kicsik ahhoz hogy igazi hatásuk legyen), hátha akkor mégse kell átélnünk hanem előbb sikerül felébredni és kezdeni valamit magunkkal most már.

Közben nézzük a Peaky Blinderst, az is izgi, jó hogy a romákról is készülnek dolgok, amiből kiderül hogy ők is kb ugyanolyanok mint mindenki más (úgy értve hogy lehetnek okosak, buták, ravaszak, becsületesek, bűnözők, kreatívak stb). Nem tudom mit gondoljak Cillian Murphyről, szerintem nem néz ki romának, meg amúgy is nagyon furán néz ki, de valamiért mégis működik.

Na, a kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond mondásról: amikor kicsik voltak a gyerekek, nagyon mérges voltam mindenkire aki ezt mondogatta, meg voltam róla győződve hogy utólag már könnyű, miután az idő mindent megszépített, nosztalgiázni és vágyakozni a cuki kis babák után. Most sem teljesen értek vele egyet, de kifejtem hosszabban.

A gyerekek első néhány éve fizikailag és szellemileg is nagyon kimerítő a szülők számára, mert még semennyire sem tudnak magukról gondoskodni, 100 százelékban tőlünk függnek, ha valamit elrontunk meghalnak. Aludni se tudnak sokat egyben (a többség), a gyomruk is kicsi és folyton újra éhesek lesznek. Kifejezni se tudják hogy mire van szükségük, minket se értenek (szóval a kommunikáció elég korlátozott), szóval nem mindig oldódik meg etetéssel a sírásuk (bár ez is elég gyerekfüggő). Közben meg pár év alatt iszonyú sokat fejlődik az idegrendszerük, ami mindenféle nyűgösködéssel meg dacoskodással jár (jó most ez nem valami kutatás alapján van, csak szerintem összefügg). Amikor már tudnak helyet változtatni, még egyáltalán nem tudnak vigyázni magukra, mindenféle életveszélybe keverik magukat. (pl amikor Berci felállt, de még nem tudott visszaülni, egy ideig azon rettegtem hogy hanyattesik és beüti a fejét). Ezekből kifolyóan állandó felügyeletet igényelnek kezdetben szinte teljesen kiszámíthatatlan élet mellett, de később mikor már van valamiféle napirend, akkor is kb mindig készen kell lenni bármire. Folyamatos alváshiánnyal küzdve kell felelősségteljesen gondoskodni róluk, és kreatívan, türelmesen, de határozottan és következetesen megoldani az éppen adódó helyzeteket. Kezelni kell érzelmileg ha betegek vagy megsérülnek. Viszont nyilvánvaló számunkra hogy minden szempontból tökéletesek, így még nem aggodalmaskodunk azon hogy milyen életük lesz ha felnőnek.

Persze biztos van aki könnyebben viseli ezt az időszakot, pl ha nincs túl nagy alvásigénye, nem aggódós, esetleg az átlaghoz képest jobban alvó/ nyugisabb a gyereke, és/vagy sok segítséget kap.

5-6 éves kortól jön egy jó kis nyugis időszak, a gyerekek nőnek, kíváncsiak, rengeteget tanulnak a világról, egyre több mindent értenek, mi is őket.

Aztán jön a kamaszkor, minden összezavarodik, megint nagyon sokat változnak hirtelen, a hormonjaik összevissza dobálják az érzelmeiket, rálépnek az önállósodás rögös útjára, többet vitázunk, rájövünk hogy már nem tudjuk nevelni őket, sok minden már eldőlt. Közben kiderül hogy mint mindenkinek, a mi gyerekeinknek is vannak nehézségeik, és aggódni kezdünk hogy mi lesz velük, boldogok lesznek-e, ijesztő hogy távolodnak tőlünk, de az is ha nem elég önállók. Szóval ez sem nagyon könnyű időszak csak máshogy nehéz, és fizikailag nincs annyira folyamatosan bedarálva a szülő, de már talán kicsit jobban értem ha valaki vágyakozva tekint vissza a kezdetekre.

Az eddigi próbálkozásaim nem enyhítették a rendszeres kora délutáni halálos elálmosodást (zöld tea, relaxáció, fekve csendben telefonozás egy kicsit), ma láttam koffeintablettát a dm-ben úgyhogy gyorsan vettem. Be is vettem egyet mászás előtt (100 mg, ami lehet hogy nem túl sok, de én sosem iszom kávét, fekete teát is ritkán, szóval nem vagyok hozzászokva) (nagyon pici, eltörni nem lehet, csak maximum késsel elvágni), aztán mikor elkezdtünk mászni rájöttem hogy mégiscsak be kell vennem fejfájásgyógyszert is, de csak Panadol volt nálam, amiben volt még 65 mg koffein. Úgyhogy kétszer annyit másztunk mint szoktunk, mert nem fáradtunk el (lucia nem tudom mért nem), aztán hazajöttem, írtam két levelet és mindenféle képeket kiraktam tumblira (jó csak kettőt), és továbbfejlesztettem az első bejegyzést az öt éve tervezett pszichós blogomon, amibe az elmúlt hetekben végre elkeztem kontentet feltölteni.

Remélem még úgy éjfél előtt sikerül majd lepörögnöm.

update: 2-ig olvastam, és 9-kor magamtól feléredtem, kipihenten. namost velem ilyen szinte soha nincs, de ha igen akkor sokkal több alvás kell. kíváncsi vagyok mikor omlok vissza magamba

Fontos hogy meglássuk a jót: nagyon jó hogy már mindkét gyerek gimnazista, és nem kell több oldalas listával közelharcot vívni a bevásárlóközpontban fél havi fizetést otthagyva, majd éjszakákon kereszül harcolni a könyvekkel és az öntapadós borítóval.

És még egyelőre karantén sincs.

Jaj tényleg erről a “kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond” témáról is voltak gondolataim mostanában.