Szembejött a Space Oddity című David Bowie szám, rengeteg kérdést vetve fel*, pl. hogy mért nem ismertem eddig, de mért ilyen ismerős mégis (erre egy válasz a Valerian, de gyanús hogy máshol is hallottam már) (nem beszélve arról hogy ez az első űrben készült videoklip is, amiről emlékszem hogy hallottam, de a számra konkrétan nem, de lehet hogy csak belehallgattam és valamennyire mégis megmaradt az agyamban), hogy lehet ennyire nyomasztó és felzaklató egyszerre, lesz-e még valaha olyan hogy nem ez megy a fejemben.

*amellett természetesen hogy mi történt szegény Major Tommal.

Life is short and/or don’t do drugs

Az előbb szembejött velem ez, elég zseniális: https://youtu.be/57ta7mkgrOU

Utána meg kellett néznem a Johnny Cash változatot amiből készült, Trent Reznort amint egy segélykoncerten egy szál zongorával énekli, egy 95-ös NIN koncertet ahol TR még kislány (és disturbing videók vannak kivetítve mögötte), és összehasonlításként meghallgattam az eredeti album számot, kivéve a másfél perc zörgést a végén. És még most meg fogom a something i can never have-et mert nosztalgikus. Nincs tanulság.

Harmadik napja a Low megy a fejemben, már az első nap ki akartam tenni de megnéztem a videóját és nagyon durva eufemizmussal élve nem igazán tetszett, de most mégis kiteszem.

Azt se értem miről szól.

egészség

Hogy ne csak mindig könyvekről és sorozatokról írjak, még decemberben beoltattam magam influenza ellen és egyelőre túléltem, idén nem volt semmilyen szövődmény, influenzás se lettem.

Idén meg elkezdtem szedni reflux-gyógyszert, hátha valamennyit javul a közérzetem meg a fáradtság és nem fáj annyit a torkom és nem köhögök annyit, egyelőre nem tudok írni a hatásáról, mivel elkaptam a családi dögrovást ami miatt rossz a közérzetem és fáj a torkom.

Végre járunk újra tornázni is, nemcsak azért örültem nagyon mert a nagy karácsonyi tunyulás után is maradt némi izmom, hanem azért is mert az oktatónknál megint nem volt zene és emlékezett hogy egyszer az én playlistemet hallgattuk és megint elkérte (így könnyebb elhinni hogy tényleg tetszett neki). Most arra is figyeltem hogy shuffle-re tegyem (múltkor meghallgattunk két Alice in Chainst, két Art of Noise-t, egy Coldplayt, egy College-t és két Deep Purple-t) (most nézem hogy ha így mennénk végig lenne egy-egy Pearl Jam és REM óra). Ma meg bekeverődött a Just Breathe, amiről megjegyeztem hogy egyesek szerint a világ legszebb száma, mire az edzéstársam megjegyezte hogy a Wish You Were Here a világ legjobb száma, és az tényleg nagyon jó szám.

Szerdán Gé készített rólam képeket amint szomorúan bámulom az esőt, de nem azért mert ki voltam borulva, hanem mert vártuk a Hundertwasser házzal szembeni pékségben hogy elálljon a felhőszakadás és néhány más házat is megnézzünk Bécsben a koncert előtt, amit később meg is tettünk. Valamint ettünk óriáshotdogot,

(s: jó nagy ez a hotdog.
g: ha már ez a neve.
s: ja, elfelejtettem hogy a riesen azt jelenti)

jó helyen álltunk sorba a koncerthez és tényleg az elsők között engedtek be minket, váratlanul az első sorba kerültünk. Annyira izgultam hogy majd összenyomnak minket, hogy többször elmondattam Gével hogy ha rossz lesz kijön velem, de nem volt semmi. Igaz hogy előttünk volt még egy vip rész is ahol szintén álltak emberek, de a kettőt egy folyosó választotta el, tehát közvetlenül előttünk nem állt senki, ezért minden feltétel adott volt hogy végre egyszer többet lássak a bandából egy-egy fejek és vállak között elkapott pillanatnál, de most is megoldódott hogy ez ne legyen. Ugyanis a közönség legmagasabb embere, akit trollnak neveztünk el, mert a 2,5 méteres magassága mellé szekrény méretű testalkattal is rendelkezett (=a vállaival takarta ki az egész színpadot), oldalról fokozatosan bekúszott elénk az első számnál, majd ott maradt.

a Hundertwasser-ház vízköpője a Pearl Jam és a Troll

Ízlés

Ma eladtak egy csomó ajándékkísérőt a gyerekek, teáztunk együtt, és hazafelé elmondták mik a kedvenc számaik. Bercinek a Skillet: Monster és a Three days grace: Animal I have become,

 

Nudlinak a Skillet: Hero és a Linkin Park: Forgotten.

A podcastban (azt hiszem a 90.-ben) esett szó róla hogy jobban ki lehetne használni az ekönyvekben rejlő lehetőségeket, és tényleg például ha zenéről szól egy könyv, lehetne hozzá zenei aláfestés, pl. a Perfect Circle elején leadhatnának a főbb influence-ektől egy-egy meghatározóbb számot, később meg ha végre elkezdenek zenélni akkor a saját számaikat.

még nem érti ezt az utalást

Berci: még jó hogy nem vagyok tarisznyarák, sokszor csak egy hajszálom múlna az életem.
s: igen mert ők buták, nem nézik hova mennek. Mi nem megyünk rá a sínre ha jön a vonat például.
Nudli: én örülök hogy ember vagyok.
Berci: én is, de nem teljesen vagyok elégedett azzal hogy ember vagyok.
s: mi nem tetszik magadban?
Berci: ha nem tudod, úgysem értenéd.
s: ha kérdezned kell, sosem fogod megtudni?
Berci: (nem reagál)

Ma volt a szalagavató, az egyik tánc The Art of Noise-ra volt, amiről eszembe jutott hogy milyen rég hallgattam.

És nyugtattam a gyerekeimet hogy hamarosan jön Apa, aztán bravúrosan nem pont akkor mentünk ki pisilni amikor végre tényleg jött, (aztán kimentünk pisilni), aztán nyugtattam őket hogy hamarosan vége lesz. Aztán keringőztünk, aztán néztem ahogy 50 körüli nők sereglik körül Gét és úgy vihorásznak mint a tinilányok, miközben kifejtik hogy milyen jó volt és milyen szép vékony.

Aztán hazajöttünk, és beleegyeztem hogy nézhetnek egy mesét ha közben átöltöznek és fogat mosnak, és próbáltam rábeszélni őket hogy holnap ne menjenek suliba, majd mi igazoljuk, de hajthatatlanok, nem akarnak mulasztani mert akkor pótolni kéne. Még nem dőlt el hogy ki viszi őket, mivel mi mindketten itthon leszünk.

Most pedig megtöltöm az ádventi naptárvonatot.

Ma én mentem a gyerekekért a suliba (Nudli szerint korábban mint valaha bárki) (fél4-kor), és amikor beszálltunk a kocsiba pont végelett a Praise You-nak én meg sajnálkoztam hogy nem hallhattam az egyik kedvenc számom. Erre Nudli elmesélte hogy az ő kedvenc száma az amikor kinyílik a Hades kerbex kapuja [a beyblade-ben]. Az olyan isteni zene, mármint nem olyan jó, hanem mintha istenek énekelnének. Bercit is megkérdeztük, elárulta hogy az ő kedvenc száma 3 perc 28 másodperc, de aztán megmutatta a youtube-on, és Skillet: Hero az, amire Naruto rajongók szívesen állítanak össze montázsokat. Én is megmutattam nekik a Praise You-t, de nem voltak nagyon oda érte.

a projektjeim több hetes fekvőgipsz vagy tüdőgyulladás esetére:
– kompjúteres adatbázis létrehozása a szakfordítón tanult összes szóból
– a fényképalbum, továbbra is
– felrajzolni egy térképre hogy merre utazik Sal az On the Roadban
– végigbogarászni a blogot és kiszedni az aknákat
– egybegyűjteni a kedvenc andalgós zongorás számaimat

Vicces

amikor a fodrász arról panaszkodik hajvágás közben, hogy egy kollégája milyen bénán vágta le a haját és hogy áll már (és tényleg).

amikor a nőgyógyászom mesél a szüléséről, meg hogy mennyire más ez a terhessége mint az előző volt.

amikor külföldi emberekkel beszélgetünk és fény derül a kulturális különbségekre és hasonlóságokra, például hogy amerikában is vonatoznak az esküvőkön, csak nem a szerelemvonatra, hanem erre.

Visszatérve a szerdára,

a scifi és fantasy regények mellett arról is volt szó hogy ki miért jelentkezett le melyik közösségi oldalról, és az e-mail előnyeiről a chattel szemben, és hogy a nyelvszakosok bölcsésznek számítanak-e, és egyáltalán mitől bölcsész egy bölcsész.

És milyen négy szám alatt értem haza.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ronda teremtmények

Meg akartam nézni hogy milyen úton találtak rám hatszor a “ronda teremtmények” kulcsszóval, és nem jöttem rá, 10 oldalt végigböngésztem a gugliban, a képeknél sem volt semmi a blogomból. Úgyhogy ez egy talány. Ha valami csalafinta üzenet (tette hozzá gyanakvóan), akkor legközelebb valami biztatóbbat szeretnék, you can do it vagy ilyesmi.

A keresőszavakkal kapcsolatban, a tetoválásos post óta azt találják meg a legtöbben a gugliból. A tetoválással az van, hogy még várunk rá (khm), és van közöttünk aki türelmetlenebb ezen a téren (Gé), ezért a minap benéztünk egy tetoválószalonba. Kedvesen fogadtak, sajnos a csaj nem jutott túl az olyan béna javaslatokon mint szétszakított szív, vagy valami a foglalkozásunkkal kapcsolatban (pl. szemüveg és szakáll, vagy egy-egy könyv?), vagy rovásírással egymás neve (?). És hozzátették, hogy néhány napot kell előtte gondolkozni, mi pedig sokatmondóan bólogattunk. Szóval ott nem kaptunk ötletet (viszont megtudtuk az árat, meg hogy amint kitaláljuk pár napon belül meg is lesz), itthon még kicsit gondolkoztam. Felmerült újra a kázmér és huba, de szerintem már egyszer végignéztem ilyen szempontból a könyvet. Meg a narvál, meg a Just Breathe két utolsó sora, egyik neki egyik nekem.

A ronda teremtményekkel kapcsolatban, benépesítették és lehúzzák a fejem, 15 sötét bajlós gondolatra jut kb fél valamivel derűsebb vagy könnyedebb. Ilyenek hogy jó hogy nem szóltunk anyunak, mert akkor hallgathatnám hogy tessék, bebizonyosodott hogy ő nem tud épkézláb embereket szülni és nevelni, csak csődtömegeket. Kár hogy így is hallom. Most megint kibaszottul elegem lett az egészségügyből, nem akarok embereken segíteni, nem akarok felelősséget, valami kényelmes irodai munkát akarok ahol jelentéktelenül beleolvadhatok a közegbe és hallgathatok rádiót munka közben. Vagy zenét vagy hangoskönyvet.

Voltunk ismét az ifjú reményteli feltörekvő együttes koncertjén (különös tekintettel a basszusgitárosra). Kicsit aggódtunk hogy késünk, de mikor beléptünk megnyugodtunk, rögtön láttuk az összeverődött öt fős csapatot (ebből három fő tag volt, egyikük hazalépett az otthon felejtett erősítőért, miután nem sikerült meggyőznie a többieket hogy a hely méretére tekintettel eltekinthetnek tőle). Aztán még többen lettünk, utóbb megtudtam hogy az első áttörést az jelentette amikor a közönség létszáma meghaladta a csapatét, a következő még várat magára, amikor már nem ismernek mindenkit név szerint a közönségből, utána már jön a világhír.

A pultos sráctól megtudtuk hogy csak néhány hete nyitottak, ő pedig megtudta tőlünk (kedves kérdésére), hogy sem a neonfényű karácsonyi égősorok,  sem az irodai asztalok nem mozdítják pozitív irányba a hely hangulatát. Kedvességből arra nem tértünk ki, hogy a falra festett Elvis copfja (árnyéka? fekete sziámi ikre?) is furán hat. Jó volt a zene, közben előtte és utána beszélgettünk is sorozatokról, meg hogy de kár hogy feloszlik az REM és vajon az AIDS miatt-e, kis kitérővel a Family Guyra, és hogy ciki-e ha az esküvői meghívó szerint a buli a menyasszony anyukájának kertyében lesz, és hogy a fehérbor úton van az vajon kód-e arra hogy majd csak jövő héten lesz.

 

#1032

Néhány hete miközben a biciklit hoztam fel a pincéből felrémlett bennem valami szám amire régen sokat ugrabugráltunk bulikon és osztálykirándulásokon, és valami neighbourhood volt a címében, és nem prodigy vagy rhcp vagy rage volt. Ma megpróbáltam rákeresni a youtube-on, és az első találat volt:

 

 

Más érdekeseket is találtam.

 

 

 

Ez nem hagyja magát beágyazni.

Az életem egy elfelejtett szelete megtalált, hihi.

 

love should

Megint biciklivel mentem, és igaz hogy hazafelé majdnem meghaltam, viszont egyszer sem áztam el, és amikor megérkeztem a kórházhoz, multimodális élményem volt, éreztem az izmaimat a combomban, láttam a vízcseppeket a füvön, és hallottam egy közeledő mentő meghitt szirénázását. És éreztem hogy vizes lett a lábam.

Ott bent meg igyekeztem nem aggódni a betegeimért akik rosszul vannak és nem tudni miért.

Hazafelé meg hallgattam Mobyt. Kiskoromban nem hallgattam, mert sokan szerették, és nem akartam csak divatból. Persze akkor ez még nem is volt.

 

józanul, kevésbé bátran

Okos dolog kocsma után leülni blogolni, reggel jó kokin vittem el Nudlit a dokihoz, aki később majd megműti. Utána oviba. Nudli megjegyezte hogy ilyen sokat még sose ment gyalog (=tömegközlekedéssel, de ezt a szót még nem használja), én meg sajnáltattam neki magam hogy nekem meg még dolgozni is be kell mennem. És akkor még nem gondoltam át hogy majd onnan a gyerekorvoshoz meg haza, aztán a ballagásra is gyalogolni fogok. De előtte még kómáztam a kórházban, délelőtt megmentett a munkától a vidám lány, aki jött a pendrive-okkal képeket cserélgetni,

(a szobába újonnan belépő személy: Hát ti mit csináltok itt?
s: A [vidám lány] bénázik.
v: Kapd be.
szeretem ezt a meghitt hangulatot még mindig)

délután meg addig-addig szöszögtem amíg hirtelen eltűnt 2 óra és rohanhattam a dokihoz hogy a rendelés vége előtt odaérjek. A fordításra hivatkozva kimentettem magam a rettenetes ballagás-előtti partiból, itthon persze halálos fáradtság lepett meg (dehogyis lepett meg, na mindegy), azért nagy nehezen rávettem magam a fordításra, át is jutottam a következő oldalra, ami pszichológiailag jót tett. Mire belejöttem már sokkal szívesebben azt folytattam volna mint hogy sminkeljek és szép cipőben virágcsokorral egyensúlyozva tipegjek a villamoshoz.

A ballagás borzasztó dolog (csak a végzősöknek rosszabb) (hihetetlen hogy a tradíciók milyen hosszan képesek tartani magukat) (magnóból nyekergő zenére csoszognak körbe szétcsúszó többmázsás csokrokat cipelve, és örüljön aki előtt nem 20 centivel magasabb személy áll a névsorban) (és azok a beszédek), kicsit dob rajta ha az ember a saját régi iskolájában van (ez természetesen már nem a végzősökre vonatkozik). Úgy láthattam viszont imádott tanáraimat, hogy éppen a rohangáló gyerekeimet vizslatják komoran (mért nem szól már rá az anyjuk ezekre a kölykökre), engem csak akkor ismernek meg ha Gé mellett állok (őt kicsit gyakrabban látni arrafelé). Mivel nem tudtuk hogy a világító buzogányos bemutató a legvégén van, megvártuk, és megérte! Az első három másodperc megindító, hű de kurvajól néz ki még mindig, milyen atomkirály volt részt venni benne, onnantól ugyanazok a mozdulatok ismétlődnek, mikor lesz már vége,

(Berci: De jó és látszik a füstje!
s: Ez nem lángol, csak egy kis égő van benne.
B: De ahogy mozog látszik a füstje.
s: Ja igen, a fényt csíknak látja a szemünk.
(nem győztem meg))

végre vége, rohanás haza, késő van.

Ma meg végre magamtól keltem (oké,  volt benne egy kis “Nudli tedd le rögtön azt a kést, Berci, ne mondd máskor Nudlinak hogy egyáltalán nem érdekel amiről beszél, mert attól lett ilyen ideges, Nudli össze ne merd törni Berci bögréjét”), a kádban meg megírtam egy nagyon őszinte piszkozatot a fejemben.

 

awkward moments

1. Arról győzködöm a betegemet, hogy legyen elégedett magával és büszke arra amit elért.

2. A szép arcú, nagyon pszichotikus lány görcsösen kapaszkodik a kezembe, könnyes az arca és ezt mondja: a názáreti jézus áldja meg önt.

(3.

)

(ez nem fura, csak egy pillanat) (bár ezen a videón MS haja mindenképp fura, de ezt a kórház mellett sétálgatás közben még nem tudtam)

4. Amikor olyan mintha a fülhallgató mozogna a füledben.

 

 

 

 

most már tényleg pakolnom kell

Gé a múltkor fejtegette, hogy bármennyire is igyekszik nyitott maradni zenei ízlésileg, a kedvencei mind azok maradnak amiket fiatalkorában szeretett meg. És tényleg milyen érdekes, hogy a kamaszkorban (kb 25 éves korig?) szerzett benyomások valahogy mélyebbek, vagy jobban megtapadnak, és akkor itt utalnék az úgynevezett imprinting elnevezésű lelki jelenségre. És például nem lehet-e, hogy azért van annyi baj a párkapcsolatokkal is, mert manapság csak 30 fölött szokás elkezdeni tartós szempontból keresgélni. (És akkor már nem úgy van beállítódva az idegrendszer vagy mittudomén.)

facérok és cunami

Miután sikerült visszakergetni a szobájukba a vadul köröző kistermetűeket (anyaaaa, de tényleg éhes vagyok, hallod korgott a gyomrom), megtaláltam a gépen a facérokat, és gyorsan megnéztem.

És igen, éljen a grunge, és szerencsések vagyunk hogy a fiatalságunkat ilyen zenei környezetben tölthettük, viszont. Egy jó filmet vártam, annak idején mindenki dicsérte, és biztos bennem van a hiba, ilyesmit maximum 18 éves korig bezárólag kell nézni, de sajnos hazugság lenne azt állítani hogy, nos, nem utáltam. Alig vártam hogy vége legyen. A két főszereplő ellenszenvessége semmiképp sem segít. (Nem segít, hogy a csajt láttam korábban az another worldben, és vagy ellenszenves volt a karaktere vagy csak ő maga volt már akkor is az.) A sztoriban egy eredeti fordulat sincs. Lehetséges, hogy 92-ben még nem volt klisé balesetben elveszíteni a véletlenül besikerült gyereket? És a tönkrement üzenetrögzítő, jaj és hogy a szerelmi bánat súlyosságát a földön heverő üres pizzásdobozok számával hangsúlyozzák. A zene jó volt, de nem illett sem a sztorihoz, sem a szereplőkhöz.

Különben is, most a cunamiról kéne sápítozni hogy szörnyűség, és mindenféle linkeket kiposztolni ahol mások segítsenek szegény szerencsétlenül jártakon, nekem az egészről annyi jut megint eszembe hogy hányok a médiától. (Megint, és minden alkalommal egyre inkább.) (A sápítozós, szenvelgős, szemforgató, álszent emberektől, akik egyáltalán nem tudják elrejteni az extatikus ujjongásukat a nagy fogás felett, amit áldozatos munkával kizárólag a nézők naprakész és mindenre kiterjedő tájékoztatása végett tesznek közzé egy valag pénz és jelentős előrelépés reményében.)* De ez is lerágott csont.

 

Update jóval később 2014-ben: azért annyit hozzátennék hogy valószínűleg, jó, nem, biztosan vannak jó fej újságírók is, akik elhivatásból űzik a szakmájukat és az őszinte tájékoztatás a céljuk.

 

*aktívos pasi: Mai kérdésünk pedig, hogy mit jelent a cunami. (szemforgatva) Ennek sajnos szomorú aktualitása van. Gratulálok, ön nyert, mutatom a nyereményét, kétszemélyes wellness hétvége.

…és akkor a zenelejátszó bekeverte a wish you were here-t. (hogy lehet hogy még nem írtam róla?)

 

 

ja, most se fogok.

egyedül a bűntudattal és a zenékkel

Ákosért nem vagyok oda, de azért a Valami véget ért-et valaki elénekelné kevésbé sírós hangon valamilyen nem szintipoppos alappal, akkor egész jó szám lenne.

(Fölényeskedett, mintha kiskorában nem hallgatta meg volna 20x egymás után zokogva bizonyos szakítás után.) Most vettem észre hogy ez is megvan nekünk itthon. De most visszatérek a Dark Side of the Moonhoz (Előtte meg végighallgattam a nin discography-t. Ezeket fontosnak tartottam megjegyezni, hogy kevésbé égjek). Ilyenekkel szórakozom ahelyett hogy az esetet írnám. Ugyanis mára szabadnapot kaptam, de szigorúan tanulási célból. Ezért a gyerekek átszállítása (áthelyezése, még jó hogy nem másolása), bevásárlás, a posta és a nyitvatartási idő kívülről való tüzetes megszemlélése és a teregetés után nem szedtem le a fát, és zumbázni és hajat festeni se kezdtem. Örülhetnék ha a játszásról is ezt mondhatnám. Ennek ellenére haladtam, egy már készen van, most a másodikra próbálom rávenni magam.

A bűntudatom lassan alábbhagy amiatt, hogy nem gondoltam a családi ünnepekre, és hogy most hétvégén illene ünnepelni őket, és amikor csütörtök este tanulás közben fél füllel meghallottam hogy Gé a tehermentesítésemet intézi telefonon az anyukájával, akkor nem ugrott be gyorsan hogy lehet hogy most hétvégén lesz az ünneplés, és nem szóltam.

 

The time is gone, the song is over, thought I’d something more to say.

Senki nem mondhatja hogy nem figyelünk oda a gyerekeink kulturális nevelésére. Most például beraktuk nekik a Zombiet, mert Nudli elkezdte énekelgetni azt a reklámot amiben a csávó a menő kocsijában szánalmasan dúdolja, és nem akartuk hogy azt higgyék az a dal.

Nna akkor most beírom az isoldénél ezer éve látott játék nyomán ezer éve összeírt listámat (albumok amiket nem fogok elfelejteni), az évek során többször átdolgoztam, hozzáírtam, kihúztam, de természetesen nem foglalkoztam vele tíz percnél többet.

Mike Oldfield – Earth Moving
RHCP – Blood Sugar Sex Magik
Queensryche – Operation Mindcrime, Empire
REM – Out of Time, Automatic for the People
Pearl Jam – Ten, No Code
Faith No More – The Real Thing
Simon and Garfunkel – Greatest Hits
U2 – Rattle and Hum
Sinead O’Connor – I do not want what I haven’t got
Pink Floyd – The Dark Side of the Moon
The Art of Noise – Into Battle
The Smiths – The Smiths

városnézés és koncert, képek és future perfect nélkül

Csakis a fáradtság okozhatta, hogy tegnap a csalafinta és ritkán használt “cserbenhagy” szó elkerülte az elmémet. Szóval aki freeblogos és szeretne főoldalon lenni vasárnap az írjon egy JÓ posztot és szóljon nekem szombat reggelig. Kicsit rosszul állok a válogatással, aztán meg menni kell telekre, a gyerekek már nagyon várják, net meg ugye még mindig hiánycikk arrafelé.

Szóval az volt, hogy lejártuk a lábunkat, és túristáskodtunk és három géppel fényképezkedtünk, és megkóstoltuk a híres berlini currywurstot, és megtekintettük a végtelenül komor, reménytelenséget és elkeseredést sugárzó Holokauszt emlékművet, ami a 35 fokban, szikrázó napsütésben, egymást fényképezgető tinikkel megtömve nem volt annyira komor, reménytelenséget és elkeseredést sugárzó mint inkább egy mókás labirintus, de el tudom képzelni hogy a novemberi szitáló esőben komorabb és jobban sugározza a reménytelenséget és az elkeseredést, ködben vagy sötétben meg kifejezetten félelmetes is lehet. Valamint a fal néhány megmaradt darabkáját színes rágógumikkal “feldíszítve”, valamint a felálványozott angyalt, valamint a brandenburgi kapu tövében fura kör alakú biciklin száguldozó fiatalokat, valamint a Reichstagot körülvevő rengeteg rendőrt, biztonsági őrt és egyéb őrt, valamint a Sony center épületét, bár ez nem derült ki miért, valamint a folyóparton a parkban napozó és vízipipázó városlakókat.

De a lényeg, hogy a híres berlini fehér éjszakában együtt élvezhettük Gével, az öcsémmel, a barátnőjével, a németes sráccal, a nagyon csúnyán beszívott fruskával (aki emiatt percenként betolakodott az auránkba) és még néhány ezer rajongóval a nagyszerű Pearl Jam játékát, és a nagyszerű Eddie Vedder kristálytiszta hangját.

És külön Impatient kedvéért a képeket majd külön posztba teszem szöveg nélkül, meg azért mert én a dolgozóban vagyok a képek pedig otthon.

És mindamellett, hogy a koncert lenyűgöző volt, a gondolataim egy része mégis a “mért nem szeretem a koncerteket” témán időzött, és nem tudom nem megosztani az eredményt. Ami természetesen mind nem a koncertek hibája, hanem az enyém, és választhatok, hogy felülemelkedek ezeken és gyakorlásképpen még sok-sok koncertre elmegyek, vagy úgy döntök hogy kár belém és végleg befejezem a koncertlátogatást amint egyszer eljutottam (volt. future perfect.) U2-ra.
– valójában a zaj, por, cigifüst, meleg, rám fröccsenő sör és a túl hangos zene nem is annyira zavar
– mint inkább a személyes terem megsértése, és itt sincsenek nagy igényeim, de az már zavar ha Gén kívül más dörgölőzik hozzám (nem azért, csak valamiért úgy gondolja hogy ott biztos jobb állni ahol én vagyok?), vagy ha a copfja a szememhez 5 cm-nél közelebb himbálózik
– hogy nem tudom minden számnak a címét, a szövegét és hogy melyik albumon van
– meg hogy vannak körülöttem emberek, akik látnak engem (amint nyugodtan állok/idétlenül ugrabugrálok, éneklek/nem éneklek), miközben a jobbik eszemmel tudom hogy senkit sem érdekel az én állásom és ugrabugrálásom és éneklésem és neméneklésem, de mindhiába.

A presógornőm jó ötletekkel szolgált arra nézve, hogyan találhatjuk meg barátainkat tömegben, mert mint tudjuk a mobillal a fülünkön integetés nem mindig válik be, különösen ha rajtunk kívül még százan- kétszázan tesznek így. A németes srác vagányul intézte, véletlenül egy S-bahnra szállt velünk és még az állomáson csatlakozott. Pár év múlva már mindenki mobiljában lesz GPS és automatikusan megtalálják egymást, iránytű mutat a keresett személy felé vagy ilyesmi.

Akkor ne felejtsétek a posztot.

surfing

A férjem elfoglalta magát amíg a Csillag születik miatt nem nézhetett meccset (amíg át nem ment a szabad tv-hez), a szexis táncoló pasikat nézte velem, a zenéjükben felfigyelt egy részletre (ami sajnos általam ismeretlen okból nem hallható, ahogy semmi más sem a videón) ami az It’s Like That-re (Run DMC) emlékeztette, meg is kereste a youtube-on, és ott volt az Ice Ice Baby is, Vanilla Ice meg Jim Carrey változatban is, meg mindenféle vicces Jim Carrey paródiák (mármint ő parodizál másokat, pl. Rockyt, nem Rocky őt), aztán visszatért a valódi 80-as évek pophoz a You can’t touch this (MC Hammer) formájában, majd a Praise You-val zárta a sort, ami változatlanul a legjobb videóklipp ever, és végre igazat adott nekem hogy elő kéne adni az osztályával szalagavatón. Még van 3 éve hogy ezt velük is elfogadtassa.

Érveim a fenti állításom igazolására:

  

Aki Sheldon pólóit kereste a blogomban, az elégedett lehet, sajnos akik a Nightswimming meg a Them Bones fordítását, azoknak csalódni kellett. Botrány hogy nincs meg a blogomban a Nightswimming fordítása. És úgy általában a neten sehol. Egyszer lehet hogy nekiveselkedem, bár csak az értelmét tudnám visszaadni, a hangulatát nem hiszem.

Addig sem kell fordítani

Most pedig begépelem mit hallgatok, ezt a válogatást a férjem készítette néhány éve, felhoztam magammal a kocsiból hogy kiheverjem a tegnapi poplöketet.

CD1

1. Pearl Jam: Immortality

2. REM: Man on the Moon

3. Beastie Boys: Sabotage

4. Metallica: Until It Sleeps

5. Rage Against the Machine: Killing in the Name of (erre csaptam egy egyszemélyes mini zenés-táncos összejövetelt és a régi szép időkre gondoltam)

6. Pearl Jam: Rearviewmirror

7. Nirvana: Territorial Pissings

8. Alice in Chains: Them Bones

9. Faith No More:  Midlife Crisis

10. Red Hot Chili Peppers: Give it Away (régebben, amikor még, akkor olyan bulikba jártam ahol ez volt kötelező)

11. Dead Kennedys: California Über Alles (ezt a számot személyesen is üvöltötte a férjem még annak idején a gimiben az egy-fellépéses-zenekar élén, írhatnám hogy akkor szerettem bele, nem lenne ugyan igaz, de jól hangzik.)

12. Metallica: For Whom the Bell Tolls

13. Nirvana: Tourette’s

14. Linkin Park: One Step Closer

15. Prodigy: Poison

16. Faith No More: Gentle Art of Making Enemies

17. Guano Apes: Big in Japan

18. Metallica: Last Caress

19. Cypress Hill: (Rock) Superstar

Ha lesz időm, ez jön még:

CD2

1. Pearl Jam: Black

2. Rage Against the Machine: Bombtrack (a másik kötelező)

3. Fatboy Slim: Praise You (ennek van a világon a legjobb klipje)

4. Beastie Boys: Gratitude

5. Audioslave: Cochise

6. Red Hot Chili Peppers: Warped

7. Prodigy: Smack My Bitch Up

8. Linkin Park: Faint

9. Red Hot Chili Peppers: Higher Ground

10. Soundgarden: Spoonman

11. Faith No More: Ugly in the Morning

12. Metallica: Die Die My Darling.

empátia

Bono szerint a depressziósoknak csak körül kéne nézni a világban, hogy másoknak mennyivel nehezebb sorsuk van, és örülni hogy nekik milyen jó, és megoldódna minden. Aki nincs benne annak kívülről mindig borzasztó egyszerűnek tűnik a megoldás. Nem vagyok biztos benne hogy ha időben mondta volna Michael Hutchence-nek hogy "nézz már magadra, milyen szánalmas vagy, szedd már össze magad", akkor megmenthette volna.

 

Régi kedvencek

Egy másik, szintén méltánytalanul elhanyagolt rovat éled újjá hamvaiból.

Vad, vidám, érzéki, bolond módjára összevissza ugrálós és kiabálós. Elhangzott életem első Rémember koncertjén, igaz a rossz hangosítás miatt az ének nem nagyon hallatszott, de később kiderült hogy ez nem volt nagy veszteség. És utána jön a Could have lied.

at my most beautiful


*

"A" szerelmes dal. A lángolás és az izzás. Nem klisészerű, nem elcsépelt. Viszont szép, meleg**, mély.

Kár hogy nem vagyok ilyen minden porcikájával szerelmes típus, a józanságomtól olyankor sem tudok megválni. Másrészt, nem tudom mi van másrészt. Biztos nagyon jó. Vagyis nem, az van másrészt hogy ha valaki ennyire beleéli magát akkor biztos nagyon hiányzik neki ha nincs, és akkor biztos az irányítja az életét hogy szerelmes legyen. Vagy nem tudom.

Kicsit olyan szomorú is, mintha a társa halálos beteg lenne vagy ilyesmi.

És a végső, legeslegmélyenszántóbb észrevételem, hogy ebben is zongora van, úgy tűnik szeretem a zongorás számokat. Most megyek és a nightswimmingesbe is embeddelek ügyesen.

 

*A technikai segítségért köszönet Ann-nek 

**Nem úgy értettem, pedig…

az időt nem szabad siettetni

Most úgy tűnik, mintha sosem töltenék időt a gyerekeimmel, pedig igen, csak akkor nem blogolok (Varga Domokos után szabadon.) (Akinek meg nem hallották a szomszédai amikor türelmesen szépen beszélt a gyerekeivel.) (Bár az is igaz rám is.)

Ha már van egy kis időm, ráhangolódok a szigetre és megnézem a FNM lájví koncertet. Remekül néznek ki, Mike Patton maffiózónak öltözött, a dobos hátulról kőkemény rocker állatnak, szemből trikós bácsinak, a többiek biztosítási ügynöknek. Remélem holnap is lesz olyan szép függöny.

Az új mottóm:

If you dont make a friend, now
One might make you –
So learn
The gentle art of making enemies

Megint csak, nem azért mert illik rám vagy egyetértek vagy ilyesmi, csak simán tetszik.

ez nem jött össze

Nos, egyre inkább úgy tűnik, hogy idén is sikerülni fog kilátogatnom a Sziget fesztiválra. Rengeteg lelkes beszámolót olvastam róla az elmúlt napokban, mondhatnám hogy kedvcsináló volt, ha magam is amolyan berúgva csápolós típus lennék. A hozzáállásom leginkább talán Isoldééhoz hasonlít: nem szeretem a port, a tömeget, a zajt és a cigifüstöt (ja, sárban dagonyázós típus se vagyok, surprise!surprise!), általában nem látom a színpadot. Nem szoktam annyira belefeledkezni az élménybe, jobban leköt hogy éppen fázom/melegem van, ráléptek a lábamra,  lökdösnek, megfájdult a nyakam stb.

Ráadásul elfelejtem hogy milyen koncerteken voltam már, jó azért nem törlődik ki az összes 100%-osan, pl arra emlékszem hogy egy Faith No More-on amiatt puffogtam, hogy mért pont a "Ricochet"-val kellett kezdeniük, melynek refrénje "It's always funny until someone gets hurt, and then it's just hilarious", miközben a tömeg engedelmesen elkezdett összenyomódni (én meg hátrálni). 

Kár belém. Azért nagy buli lesz. De írni nem fogok róla, így próbálok kilógni a sorból. Ja most írtam.