Lehet ideje feleleveníteni az örülős projektet

Elvileg holnapra lesz gyógyszer, ma újra pingpongoztunk az ebédlőasztalon (nagyon kicsi, van hozzá mini hálónk, furcsa és vicces), és esténként az egyik szomszéd mindig lead egy számot a szomszédságnak, mindenki világít mindenfélével, a végén meg zajt csapunk, ez meg megható (kicsit csalok mert ez eddig is volt csak elfelejtettem megírni. de az újdonság hogy második napja Nudli is kijön velem, méltatlankodik hogy mi ez a béna szám, és mindenféléről mesél).

Szóval

Nem mondhatom hogy kizárólag rossz volt az elmúlt 3 hét, mert csomó jó dolog is volt benne. Séták különböző erdőkben, madarak, virágok, gyíkok, több idő a szeretteimmel, függőágy az erkélyen, két személyes függőágy a kertben, filmek, a kint tomboló tavasz (nem értem hogy csinálja, de sokkal tavaszabb van mint eddig szokott, talán mert tökéletes az idő, szinte mindig süt a nap, és tisztább a levegő?), just dance-re ugrabugrálás, scrabble, online társasozás (főleg dixit és aranyásók), anyuékkal bár nem találkozunk de jobb a kapcsolatunk, eleget alszom (és jól!), írnak a kedvenc bloggereim (nem mindig vidámat, de akkor is jó hallani róluk), sőt még új blog is van: https://stokkersson.wordpress.com/.

Egy barátnőm most kérdezett rá Szicíliára, így rájöttem hogy ezért is hálás lehetek, hogy az egész előtt még eljutottam nyaralni, és semmi egyéb olyan programom nem volt amit vártam volna és le kellett mondani.

Rám egyáltalán nem igaz, hogy most kevésbé szoronganék mint eddig, amennyire vissza tudok emlékezni, végigszorongtam az életem, ehhez jött hozzá pluszban januártól a mi lesz ha, aminek egy része valóra vált, és még mindig bőven van mi lesz ha, amiket nagyon nem szeretnék hogy megvalósuljanak, de nincs ráhatásom, bármennyit mosom a kezem , itthon maradok és hordok (vagy nem hordok) maszkot, megbetegedhetnek a szüleim (bár ők is vigyáznak magukra) (de boltba csak elmennek, mert én kicsi vagyok és nem tudnám nekik mind elvinni szerintük), összeomolhat a rendszer, tönkremehet a gazdaság, állandósulhat és eldurvulhat a diktatúra.

De erre ugye igyekszem nem gondolni, mert nem visz előre, olyan keveset facebookozom amennyit tudok (csak ugye az összes orvosos csoportban csak ez ömlik amiken fent vagyok), tumbleren átmenetileg kikövettem mindenkit a posztol a vírusról. Mivel az a munkám hogy másokat támogassak lelkileg, így nem is igazán engedhetem meg magamnak, hogy eluralkodjon rajtam, és a gyerekek miatt sem. De igazából korábban sem uralkodott el rajtam soha, én abban vagyok nagyon ügyes hogy tudok a háttérben szinte non stop szorongani miközben teszem a dolgom.

Az életemben szinte minden kialakult rutin felborult, a nem rutin dolgokon viszonylag sokat agyalok hogy hogyan oldhatnám meg optimálisan, csak máskor egyszerre kevés ilyen dolog van ami új vagy még nem találtam rá ki valami jót, most meg minden egyszerre. Mellette stresszelek is hogy nem jól fogom megoldani, vagy megfeledkezem valami fontosról, az eddig is számos listáim is elszaporodtak, egyelőre még számon tudom tartani hogy melyik lista hol van, és mikor mit kell vezetni (szám gépen wordben, munkatársakkal közös file-ban, papírcetliken, a telefon noteszban, a valós noteszban).

Rengeteg dolgom volt/van amiatt hogy a munkámat itthonra kellett átszervezni, csomó extra hülyeséggel, pl vennem kellett egy programot, hogy ne kelljen fél életemet a postára rohangálással tölteni, drágán, ezért jól meg kellett gondolnom hogy melyiket, macerás volt az egész folyamat, most meg kéne tanulnom használni de közben még újabb váratlan nehézségek és további kapcsolódó intéznivalók is felléptek. Ez pl idővel rendeződni fog, és lehetőleg lesz egy jól működő programom ami vírustól függetlenül megkönnyíti az életem, csak ez még nem most lesz. Azon kívül a skype-ot használom a munkához ami furcsa, lekorlátozza a kommunikációt, bármikor megszakadhat és romolhat a kapcsolat, néha szokott is, úgy kell megoldanom hogy ne hallja más itthon, de mégis nagyjából decensen nézzek ki.

Eddig is szinte lehetetlen volt a munkaidőre korlátozni a munkát, bár próbálkoztam vele, most ez végképp szétcsúszott, szinte folyamatosan kapok emaileketés és üzeneteket amikre csak figyelni kell vagy válaszolni is, néha hosszan és okosan, vagy egyéb szervezéssel egybekötve. Nagyjából fel is adtam hogy munkaidőben dolgozzak, kb mindig csinálok mindent. A társadalomnak ahhoz a feléhez tartozom, akinek az otthonhoz eddig nem asszociálódott a munka, így ha nincs időhöz kötve rá is kell venni magam (ami általában több-kevesebb halogatással valósul meg). A skype-os részét nyilván nem vehetem félvállról, ha már eljutok oda teljesen ott vagyok a figyelmemmel, eszemmel és érzelmeimmel, csak furcsa ki-és beesni ebbe az állapotba az itthoni lazábból. Amiket csinálok, azok egy részéért kapok pénzt is, de úgy döntöttem hogy ebben a helyzetben ez az amit én pluszban bele tudok rakni a közjóért, hogy ha valaki megkeres, és tudok segíteni, “csak” az időmet és energiámat igényli, akkor megteszem.

A gyerekek is elég nehezen fogadták el kezdetben hogy mostantól nem 1-2 órát kell itthon tanulni hanem sokkal többet. Nudli sokat ellenkezett, mérgeskedett, mostanra már talán kezd belejönni. Nehezen dolgozta fel, hogy a szünet nem arról szól hogy nem kell járni iskolába, de mehet a barátaival pingpongozni és focizni a sportpályára, gyászolja hogy elmaradnak a sportrendezvények, és nagyon úgy tűnik az olimpia is, és azt is hogy a barátaival már soha nem fog egy iskolába járni, csak külön szervezéssel találkozhatnak majd ha egyszer ez elmúlik (ilyenkor főleg a haragját mutatja ki). Berci kezdettől ügyesen részt vett az online tanórákon, mostanra kezd kiderülni hogy a feladatokat szinte egyáltalán nem végzi el. Néha már legalább szól ha segítség kell, vagy legalább utólag ha valami nem jött össze. Szóval az ő motiválásuk is valamivel több energiával jár mint eddig, és gyakrabban van olyan nehézségük is amiben vagy azonnal kell segítség, vagy kicsit később is ráér.

Bercin látszódott már hónapok óta hogy nincs túl jó kedve, néhány hete hívott össze minket Gével és elmondta hogy nem kicsit nincs jól, hanem nagyon, és egyáltalán nem tudja mi segítene, segítséget kért tőlünk. Elkezdtem szervezni, mire oda jutottunk volna már csak skype-on volt lehetséges, ezt meg ő utasította el mert neki nagyon furcsa érzés. Azt találtam ki, hogy egy önsegítő könyvet olvasunk kettesben (én mint segítő családtag). Múlt hét szombat óta minden nap kicsit külön vonulunk, olvasunk és beszélgetünk.

Kezdetben úgy tűnt mintha egyre rosszabb lenne a helyzet, de valószínű inkább az történt hogy végre megnyílt és beszélt róla, és inkább csak kiderült hogy milyen rossz a helyzet, vagy még az is lehet hogy addig maga elől is elzárta az érzéseit, most meg megnyitotta a csapot és ömlöttek kifelé. Ennek és a kitöltött szűrőtesztek ijesztő eredményének köszönhetően végül szakemberrel együtt arra jutottunk, hogy a könyv mellett gyógyszerre is szüksége lesz – ennek a beszerzése a jövő hét projektje lesz. Hét vége felé elkezdődött a könyben az a rész ahol már feladatok is vannak, együtt csináljuk mert pont ez az egyik baja hogy egyedül semmit nem csinál, csak eszi magát rajta hogy kéne. Kicsit mintha a kedve is javult volna, most bizakodó vagyok, de reálisan azt kell mondanom hogy még nem vagyunk túl a nehezén.

Még nem jutottam el oda hogy készítsek magamnak napirendet, minden napra mozgással és örömteli tevékenységgel, azt hiszem ha már képes lennék rá (mert nem bénít meg a szorongás és jut rá úgy idő hogy közben nem feszélyez hogy mennyi minden más dolgom lenne épp), akkor már nem is lesz rá feltétlenül szükség, de majd lehet hogy fogok mégis.

 

Mostanában még kevésbé jön össze a blogolás (és a levelezés is), viszont nagy örömmel látom hogy lucia belelendült. Pont az ilyen tevékenységekből jut sok, amikor pár percet-fél órát kell kitölteni mert utána megint lesz dolgom, vagy amikor lenne időm de nem érdemes nagyon belemerülni mert úgyis kizökkent egy gyerek / üzenet / telefon. Egy bejegyzést pont elég elolvasni, írjon mindenki sokat, régiek és újak, akit nem követek kommentelje be a blogját.

Nem is írom le részletesen miben változott meg az életem az elmúlt időszakban, miken aggódom és szomorkodom, mert ugyanazok mint mindenkinek és senkinek nincs rá szüksége hogy ezredszer is elolvassa, röviden és picit teátrálisan úgy tudnám összefoglalni hogy totális őskáosz, lebegve szétterjedő szorongással és állandó fokozott készenléttel. Pedig az utazással járó stresszt és időt még meg is spórolom. Egyrészt várom hogy kicsit letisztuljon a kép, másrészt el kell fogadnom hogy most ez lesz az életem és meg kell tanulnom alkalmazkodni, és kihasználni a lehetőségeket, ha adódnak. Ma pl. 2 órával előbb felébredtem mint amikor a gyerekeket kell majd kelteni, másfél órája csendben ülök, varázslatos. (De azért kicsit reménykedem hogy valami új rendszer is kialakul majd).

Amikről írni akartam azok a sok halasztgatás közben kicsit megfakultak.  Elolvastam az Ender’s Game-et, újabb scifi, izgalmas, néha vannak fordulatok, vannak benne ilyen mélyebb erkölcsi meg lelki fejtegetések, nekem a szereplők személyisége és a sztori sem elég valósághű ahhoz hogy igazán bevonzzon / elgondolkoztasson, de mindenképp szórakoztató*. Ha valamikor összejön, Nudlival megnézzük a filmet (mármint ez se 100%-os panasz, esténként azért nem filmezünk mert online társasozunk). Most a kiegészítéseket, folytatásokat olvasom, a War of Gifts egy kisregény, nem sokat adott hozzá (a jövőbe ültetve a durvábban korlátozó vallások kritikája, illetve azoké az embereké akik a vallás segítségével akarják elrejteni és igazolni a hibáikat, ahelyett hogy vállalnák értük a felelősséget, szóval igazából a jelenről szól). Az Ender’s Shadow-t kb egy hete tervezem felrakni a könyvemre, úgyhogy most fontos hagyományomnak megfelelve megint nem sorrendben haladok és a Speaker for the Dead-et olvasom (a könyvek megírásának sorrendje eltér a könyvek időrendjétől, csak hogy kicsit zavarosabb legyen).

Na és végre én is megnéztem a Jojo Rabbitet, tetszett, nem nézném újra. Igen, tényleg kicsit olyan mint a Life is Beautiful csak nem egy üldözött gyerek szemszögéből látjuk hanem egy szőke német gyerek szemszögéből, hogy ő mennyi szenvedést és bántalmazást él át abban a világban és igen itt is még szívbemarkolóbb amiatt hogy ő meg nem is feltétlenül veszi ezt észre. Végig bírtam sírás nélkül, de a legvégére még orvul elhelyeztek egy Rilke verset, ott összetörtem. Lehet hogy azért is mert pár órára kiléphettem a mostani életemből és a vers túl hirtelen rántott vissza.

Let everything happen to you

Beauty and terror

Just keep going

No feeling is final.

 

És, pont ébresztő idő van a gyerekeknek.

 

*van az a ponyva amiről azt érzed hogy a kikapcsolódás mellett valami pluszt is ad életbölcsességben, tapasztalatban, vagy elgondolkodtat és valamire rájössz magadtól amit beépítesz a világképedbe/ önismeretedbe stb, meg van amelyik inkább csak szórakoztat de attól még jó. meg persze az izgalmas új ötletek, megoldások is idővel fogynak ahogy egyre több scifit ismerek már. az ansible** meg megint egy ilyen túl elrugaszkodott valami, aminek a működését meg se próbálja megmagyarázni. inkább csak a sztorihoz lényeges, de a gyakorlatban a következő 100 000 évben nem tartanám megvalósíthatónak akkor se ha addig nem pusztítjuk ki magunkat. de ja, nem ezekkel kell ilyenkor foglalkozni 🙂

**azonnali kommunikáció bármilyen távolságra (akár csillagközi)

IR hosszan

Szóval okok miatt úgy alakult hogy 5 év után elmentem újra egy cukorterhelésre, ami egész jó lett, utána még dietetikushoz is, hogy tegyünk pontot az ügy végére (hogy mármint most akkor kell-e diétáznom vagy nem, mitől érzem magam gyakran rosszul, mitől lehetnék jobban, kell-e mindenképp reggelizni és mit).

Na és a dietetikus elismerte hogy javultak az értékeim az előzőhöz képest, de felhívta a figyelmem hogy ez még mindig ir, emiatt lehet hogy bár sok mindenben javult a közérzetem amióta “lehetőleg” kerülöm a cukrot és a fehér lisztet, talán ha tényleg betartanám a diétát, még jobban érezném magam. Készített testzsír elemzést is, azon is lenne mit javítani. Elmondta a tudnivalókat nagyjából, és még nagyon sok anyagot küldött hozzá, meghallgatta néhány kérdésem és ellenvetésem és sok mindent sikerült tisztázni, pl. hogy a reggelivel történt legutóbbi próbálkozásom azért nem sikerült, mert rosszul csináltam. És mondott néhány egyszerű trükköt ami segít elindulni.

Annyira sikerült felkelteni a motivációmat, hogy egy hete igyekszem tényleg betartani mindent (napi 5 étkezés, meghatározott időben, meghatározott gyorsan és lassan felszívódó szénhidráttal, + annyi van megszabva hogy sok zöldség, és a főétkezésekre állati fehérje), ebben nekem az időpontok jelentik a legnagyobb kihívást, meg hogy állandóan gondolni és készülni kell rá hogy mikor mit kell enni, ez egyelőre elég sok plusz időt elvisz, kicsit nehéz beilleszteni a rohanó hétköznapokba, de talán később majd rutinná válik. Elkezdtem magamnak is írni, ha kitalálok valami jót nehogy elfelejtsem, aztán később talán már tudom arra használni hogy ötleteket adjak magamnak.

Eddig annyi a tapasztalat, hogy tarthatónak tűnik, bár a héten elég sokat voltam éhes, valószínű mert eddig jóval túlléptem a 160 grammos határt, még szokja a szervezetem. Viszont összességében meg tetszik. Szerintem jobb volt így, hogy volt már egy majdnem egész éves bevezető időszak, amikor kicsit kitapasztaltam hogy tényleg léteznek ehető cukormentes ételek, és néhány lelőhelyet is.

Azt még nem tudom meg fogom-e tudni valaha lépni hogy mondjuk egy családi ebédnél, szülinap ünneplésnél elkezdjek finnyáskodni szóljak hogy ezt meg azt én nem ehetem, amúgy tudom is hogy anyu igyekszik figyelni de nem mindig lehet (a családban elég sok szempont ütközik). Nem is csak az zavar hogy kimaradnék, hanem hogy kellemetlenséget okoznék vele.

Április végén megyek kontrollra a dietetikushoz, megint lesz mérés, ez is kicsit motivál, bár az étrend betartásában inkább az hogy jobban legyek, viszont a mozgásban még jobban, hogy mit fog majd mutatni a mérleg.

Elolvastam a Hat Full of Sky-t (Pratchett), a Wee Free Menben megismert varázslókislányról és a pictsie-kről szólt, és Granny Weatherwaxről, akit megint kicsit új oldaláról mutatott be, és jó fej új szereplők is voltak. Még érzelmesebb volt, ezen a részen például nagyon sírtam, mert valamiért úgy éreztem Pratchett elkezdett búcsúzkodni, de lehet hogy csak én kezdem gyászolni hogy egyszer majd vége lesz:

“Do you know what it feels like to be aware of every star, every blade of grass? Yes. You do. You call it ‘opening your eyes again.’ But you do it for a moment. We have done it for eternity. No sleep, no rest, just endless… endless experience, endless awareness. Of everything. All the time. How we envy you, envy you! Lucky humans, who can close your minds to the endless deeps of space! You have this thing you call… boredom? That is the rarest talent in the universe! We heard a song — it went ‘Twinkle twinkle little star….’ What power! What wondrous power! You can take a billion trillion tons of flaming matter, a furnace of unimaginable strength, and turn it into a little song for children! You build little worlds, little stories, little shells around your minds, and that keeps infinity at bay and allows you to wake up in the morning without screaming!”

De még mindig viccelődik néha, hogy oldja a hangulatot:

(Granny kritizálja Tiffany csillagos boszorkány sipkáját) “With stars, she added, and there was so much acid in the word “stars” that it would’ve melted copper and then dropped through the table and the floor and melted more copper in the cellar below.”

És a végén van igazi feelgood rész is:

(Tiffany hazaér): “She found herself filling up with joy – at the new lambs, at life, at everything. Joy is to fun what the deep sea is to a puddle. It’s a feeling inside that can hardly be contained.”

Tetszett.

Most az Ender’s game-et olvasom, az is jó csak máshogy.