Az ünnepek testi vonatkozásai

táplálkozás: a tradíciók helyett elsősorban a praktikum vezérelte, amióta nem vagyunk állandóan ebédre hivatalosak, igyekszünk kiüríteni a mélyhűtőt mert már nagyon le kéne olvasztani. A pizzát a háromnegyed kiló mozzarella miatt követtük el, tegnap meggyes sütit is sütöttem (kár hogy a buliban, ahonnan emiatt másfél órát késtem, csak kettő darab fogyott belőle, mert már mindenki tele volt), ma meg bolognait ettünk a darálthús miatt, még hátravan a hal amit kb egy éve vettem azzal a felkiáltással hogy gyakrabban kéne halat ennünk mert a hal egészséges. A gyerekek főleg pattogatott kukoricán (Berci), gabonapelyhen (nesquick golyó típusú) (Nudli), és kakaón (Nudli) húzták ki az ünnepeket, bár Berci pár szaloncukrot is evett.

testalkat: bár mások szerint (jó szerintem is na) még így is csinos vagyok, a testsúlyom átlépte a lélektani határt és belépett a botrányosan elfogadhatatlan kategóriába – vagyis meghaladta azt a szintet aminél kb másfél éve felhördültem és eldöntöttem hogy 5 kg-t leadok, egyet sikerült is, onnan lejjebb nem ment, vagy ha véletlenül igen akkor gyorsan jött valami ünnep vagy nyaralás vagy hosszú hétvége és elsöpörte a kínkeservvel elért eredményeimet. Most már nem merek semmi jóslásba bocsátkozni a jövőt illetően, úgy érzem a testsúlyom fölötti kontroll kicsúszott az irányításom alól. Esetleg majd ha elfogy az összes (vagy legalábbis a vajkaramellás) szaloncukor, meg a sok finom csoki amit karácsonyra kaptam.

alvás: az ünnepek alatt én aludtam a legtöbbet a családból, naponta 10-12 órát, ennek ellenére pl. most is úgy érzem hogy nagyon gyorsan el tudnék aludni. Lehet hogy süni lettem (hadd ne írjak már medvét, na)

egészség: Nudlika nagyjából meggyógyult, csak az orrát folyatja még kicsit, Bercinek most már úgy tűnik sikerül végig betegnek maradni az ünnepek alatt, még mindig nagyon rondán köhög.

ünneplés: a karácsonyt tágabb családi körben töltöttük, a szilvesztert szűkebben fogjuk, ebből is két személy remélhetőleg már aludni fog éjfélkor. Pezsgőt nem vettem mert nem szeretjük, majd iszunk Tokaji szamorodnit ami pont van itthon. A virslivel hasonló a helyzet, meg tűzijátékot se vettünk. Újév napját munkával fogom tölteni, ez már önmagában beszédes.

Advertisements

webkamera

Férj és Berci a földön fetrengve sakkoznak, Nudlika a leütött bábukkal játszott eddig, amióta sikerült rávenni hogy a táblán levőkhöz ne nyúljon. Most hirtelen felkapta a fejét az időjárásjelentésre: Ú, fújni fog a szél! De például az eső az nem olyan jó!

mindenki szálljon ki a netből és menjen dolgozni, vagy pihenjen, nekem mindegy, de így sose fog elkészülni a meggyes süti, és hogy jutok el akkor a buliba. vsz az se segít hogy egyszerre próbálom betölteni a NIN videót és Mucit, meg itt blogolok is. az online kérdőívet pillanatnyilag mellőzöm.

Hasznos infó az utókor és a jövőbeli önmagam számára: a lefagyasztott, mikróban folyósra olvasztott, majd forró vízben elkevert élesztővel nem kel meg a pizza.

…és kiderült hogy a haverom az impatient nevű kommentelő, és felhatalmazott hogy ezentúl így szólítsam a blogban, a “haverom” úgyse volt túl jó név, egyrészt nem túl specifikus, másrészt inkább barátok vagyunk azt hiszem, és kevés híján majdnem 3 pontot is elértem a Bejewelled Blitz-ben az iPhone-ján, igaz be volt kapcsolva a súgás funkció, és végre megjött tapsi, és hozott nekem pólót:

pĂłlĂł_k

impatientnek pedig hand-made nyulat, melyet aztán mindenféle pózban lefényképezett (pl. a korsó fülébe kapaszkodva egy narancssárga lufit szorongat), és felelevenítettük a régi humoros élményeket, és megbeszéltük hogy kire mekkora hatással volt a gimis időszak, impatient szerint belénk nevelt egy hamis különlegesség-érzést (nem ő, hanem a gimiben töltött idő), de ez én nem éreztem így, tapsi szerint meg nem hamis, és szóba került hogy ki hol hány liter töményet fogyasztott egyszerre életében, mire én közöltem hogy szerintem épp most ittam meg a legnagyobb mennyiségű alkoholt (4 dl bor.) (nem röhög.), de tapsinak állítólag a férjem azt újságolta az AIC koncerten hogy a múltkor nagyon kicsit becsípve mentem haza egy társas összejövetelről, és nagyon aranyos voltam, és fel vannak hatalmazva hogy leitassanak, és ettünk perecet, és tapsi közölte hogy a mensások egytől egyig retardáltak (ez azért vicces mert oximoron), és beszéltünk a fontos dolgokról, később lassan elindultunk, és rögtön jött mindkét busz, és az ajtónyitás közben azon gondolkoztam, hogy aki elhívta a liftet az már felkelt vagy csak most ért haza, és még ébren voltam amikor Nudlika átdübörgött a szobánkba és befészkelte magát az apja mellé, aki meg cserébe jól megpuszilta.

Folyton sír 3.

Berci 1 és 3/4 éves volt, amikor Nudli megszületett. Érdeklődve nézegette pár másodpercig a kórházban meg itthon is, utána nem igazán vett róla tudomást, ha sírt nem ment oda megnyugtatni (csak sírt mert zavarta a zaj), nem takargatta be, nem segített a fürdetésnél és pelenkázásnál, nem próbálta megnevettetni. Cserébe féltékenységnek se mutatta jelét, nem mondta hogy vigyük vissza a kórházba, nem bántotta sosem. Azt gondoltam, hogy még kicsi, meg hogy ő ilyen kis öntudatos, ami igaz is volt.

Egyébként is nagyon rapszódikusan csinálta azt amit kértünk tőle, még akkor is, amikor már biztosan értette: mondja ezt vagy azt, menjen ide vagy oda, csukja be-nyissa ki stb. Minket nem nagyon zavart, anyu dolgozott rajta legtöbbet, neki néha integetni is hajlandó volt Berci.

A cumi és a pelus elhagyása fel sem merült, arról sokat olvastam hogy ha tesó születik úgyis van egy kis visszaesés, nálunk inkább úgy mondanám hogy nem történt előrelépés, meg aztán még egy pár évig, ez mint később kiderült inkább az állandósághoz való ragaszkodásából fakadt, de erről később úgyis írok még.

Ebben az időszakban az alvással volt a legtöbb gond, már Nudli születése előtt is látszott hogy Berci nem szívesen alszik el, utána már olyan szinten kifejezte ezt hogy megtanult kimászni a kiságyán, perceken belül megjelent az ajtóban ha lefektettük, minket meg a frász kerülgetett hogy mikor esik fejre. Hamar kapott egy gyerekheverőt, ami persze csak a kérdés biztonság oldalát oldotta meg. Én egy ideig a nyers testi erőbeli különbséget használtam ki (sokszor tényleg ez volt ez egyetlen lehetőség, pl. orrszívás, orvosság beadása indulás kb bárhova), bezártam a gyerekszoba ajtaját, Berci sírva rángatta az ajtót, majd ott aludt el az ajtó előtt végkimerülésben. Remélem nem kell ecsetelnem hogy ezt lelkileg mi is nehezen viseltük, plusz nem is oldódott meg a helyzet. Ezért a férjem bent maradt vele amíg el nem aludt. Ami olyan másfél-két órát jelentett. A férjem lefeküdt a földre, Berci mellé, aztán körülötte járkált és játszott még egy ideig miután a férjem elaludt, végül persze a földön aludt el ő is. Én meg mentem felébreszteni a férjemet, hogy jöhessen ki készülni másnapra, éjfél körül.

Mivel éreztük hogy ez így hosszú távon nem tartható, széleskörű tájékozódás után új módszerhez folyamodtunk. Én maradtam bent Bercivel, csendben ültem a szobában egy takarón amíg el nem aludt, amit időről időre az ajtó felé mozdítottam el. Mivel a szobájuk aprócska, hamar eljutottam az ajtóig, elvileg ha az ember már az ajtón kívül is üldögélt egy kicsit vége is, nálunk ez úgy módosult, hogy még hónapokig ültem az előszobában, egyre közelebb a nappalihoz, majd bejutottam a nappaliba, végül a takaróval együtt felülhettem a kanapéra, ugyanis Berci mindig kijött ellenőrizni. Mire ez lezajlott kb 1 éves lett Nudli és átköltözött Bercihez, azóta az alvással nincs különösebb baj.

Az alváson kívül is elég sokminden miatt sírt Berci, teljesen változatos dolgok miatt, akkor még számunkra teljesen érthetetlen okból a fejébe vett valamit, pl. hogy nem cipőt hanem szandált akar felvenni, vagy hogy vacsora előtt 2 perccel nasit kér, és igen, tudom, más gyerek is szokott hisztizni, de azért talán lehet azt mondani, hogy a napi 1-3x 40 perc inkább a rosszabbik véglet felé közelít. Idegen helyen teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett, volt hogy be se akart menni, hosszan sírt (nahát), és nagyon nehezen oldódott fel, de volt ahol az első perctől jól érezte magát és abszolút fesztelenül járkált, szaladgált, rikoltozott.

Kb két éves korától mindig volt valami fontos érdeklődési területe. Sőt nem előbb is, az első kedvenc a kukásautó volt. A munkagépeket és az építkezéseket is szerette, de a kukásautóba teljesen beleszerett. Ha megláttunk egyet az utcán, követtük, ha pont a játszótéren voltunk játékokat a homokozóban hagyva rohantunk utána, én meg reménykedtem hogy Berci előbb megunja minthogy a kukás elmegy, de ez nem következett be, ezért ilyenkor sírás jött (mi más), volt hogy Berci fél órát üldögélt durcásan a járdaszigeten, én meg pár méterrel odébb álltam a babakocsival és benne Nudlival, és kérleltem hogy menjünk már. Gondoltam hátha ez enyhül ha kap otthonra is egyet, direkt egyszerűbbet választottam, nem azt az óriási, élethű fajtát. Amikor megkapta kb 4 órán keresztü csak azzal játszott, vitte a kádba, az ágyba, de addigra már több síráson is túlvoltunk, amit az váltott ki hogy nem sikerült rögtön rátenni a kukát az autó hátuljára. Ez még elég sokáig jellemző volt rá, hogy ha valami olyat kapott ami nagyon tetszett neki, akkor előbb-utóbb nagy sírás lett belőle.

Kb két éves volt amikor anyuék elővették az öcsém legóját, Berci megtalálta benne a régi technic legó egyik figuráját, síelős bácsit. Utólag azt gondolom hogy a bukósisakja miatt szerette annyira. Mindenesetre mondogatta, hogy ő is akar síelni, így amikor 2,5 éves korában családilag síelni indultunk, anyuék béreltek neki minden fontos tartozékot. A buksisakot meg is vették, szerencsére, mivel Berci utána egy ideig folyton abban volt, az alváshoz sem akarta levenni, később volt hogy a templomba is abban jött. Egyszer megengedte anyuéknak, hogy ráadják a sífelszerelést, de onnantól hogy észrevette hogy a hó csúszós, többet nem kért belőle, a következő éves síeléskor ez odáig fajult, hogy már az apartmanból sem volt hajlandó kimenni.

Pont a síelésen tettünk szert egy a jövő évi forma 1-et bemutató újságra, attól kezdve Berci mindenhova magával vitte, megtanulta a csapatok és a versenyzők nevét, a csapatokat felismerte a szponzorcégek logóiról meg a versenyzők bukósisakjáról is. A versenyeket is nézte néha, főleg a karambolokat szerette, azt jó sokszor vissza kellett neki játszani a videón (ó, Villeneuve kifüstölt!). A következő szezon már nem érdekelte, közben átterelődött a figyelme a legóra, ugyanis hoztunk neki ingyenes katalógust a játéboltból, az első a 2005-ös volt, még mindig megvan, bár tiszta rongyos meg gyűrött.

Persze 2-3 évesen sem a duplót nézte, hanem rátalált a transformers-re és a bionicle-re. Azt gondoltuk majd ez az érdeklődése is eltűnik mint a többi, de nem, ez megmaradt*. Főleg hogy közben megtanulta az internetet is kezelni, és a gyerekeknek szóló oldalak nagyon ravaszul vannak összerakva, sűrűn frissülnek, hogy fenntartsák a gyerekek érdeklődését. Nehezen lehet(ett) rávenni hogy bármi mással játsszon, jó, pár percre le lehet kötni ha sikerül rábeszélni, de ahhoz végig ott kell lenni mellette, vagyis erre az embernek se ideje se energiája nincs.

*update: még később ez is elmúlt.

gyerekkorunk meghatározó élményei

Eszembe jutott a Sehány éves kislány, (a Lolamese CD-ről, D. Tóth Kriszta szimpatikus volt amíg a Nők lapjába írt rövid szösszeneteket a kislányáról, szerintem nagyon természetesen és jó felfogással írt, sokszor egyet tudtam érteni vele, de most már őt is elkapta a gépszíj és mesekönyvet kezdett írni, jó üzleti érzékkel egy-egy könyvbe csak 3 “mesét” tesz, hogy így szükség szerint végteleníthesse az extra bevételi forrást, most a mesék minőségét nem szeretném jellemezni, főleg mert egyáltalán nem is erről írok, csak megjegyzem hogy CD is van hozzá, amit Lola azzal kezd, hogy A nevem Lola, 4 éves vagyok, ami egész halványan emlékeztet a Sehány éves kislány kezdetére (A nevem Marika. Kétesztendős kislány vagyok.), na erről jutott eszembe, és így szerencsésen visszakanyarodva), elő is vettem, és megint gyönyörködtem egy kicsit a képekben. Amiket már gyerekkoromban is nagyon szerettem.

Megnéztem a neten, hogy a szerzőnek, aki rajzolta is a könyvet, akinek a neve Marie-Claude Monchaux, vannak-e fönt még képei a neten, és nem igazán találtam, ami szerintem elég fura. Az angol wikipedia ennyit bírt róla összeszedni: a French children’s book writer and illustrator. A francia oldalon kicsit több van, ha minden igaz még él és valami újságnál dolgozik. Ebben az esetben nem az az önreklámozó típusú személyiség.

Ezért kénytelen voltam beszkennelni néhány képet, mert annyira szépek. Ja meg mert van egy sejtésem hogy mért szeretem az őszi kikericset annak ellenére, hogy lila (ez meg a Csipike az óriástörpe).

rĂłzsa hĂłpihe kikerics