Az ünnepek testi vonatkozásai

táplálkozás: a tradíciók helyett elsősorban a praktikum vezérelte, amióta nem vagyunk állandóan ebédre hivatalosak, igyekszünk kiüríteni a mélyhűtőt mert már nagyon le kéne olvasztani. A pizzát a háromnegyed kiló mozzarella miatt követtük el, tegnap meggyes sütit is sütöttem (kár hogy a buliban, ahonnan emiatt másfél órát késtem, csak kettő darab fogyott belőle, mert már mindenki tele volt), ma meg bolognait ettünk a darálthús miatt, még hátravan a hal amit kb egy éve vettem azzal a felkiáltással hogy gyakrabban kéne halat ennünk mert a hal egészséges. A gyerekek főleg pattogatott kukoricán (Berci), gabonapelyhen (nesquick golyó típusú) (Nudli), és kakaón (Nudli) húzták ki az ünnepeket, bár Berci pár szaloncukrot is evett.

testalkat: bár mások szerint (jó szerintem is na) még így is csinos vagyok, a testsúlyom átlépte a lélektani határt és belépett a botrányosan elfogadhatatlan kategóriába – vagyis meghaladta azt a szintet aminél kb másfél éve felhördültem és eldöntöttem hogy 5 kg-t leadok, egyet sikerült is, onnan lejjebb nem ment, vagy ha véletlenül igen akkor gyorsan jött valami ünnep vagy nyaralás vagy hosszú hétvége és elsöpörte a kínkeservvel elért eredményeimet. Most már nem merek semmi jóslásba bocsátkozni a jövőt illetően, úgy érzem a testsúlyom fölötti kontroll kicsúszott az irányításom alól. Esetleg majd ha elfogy az összes (vagy legalábbis a vajkaramellás) szaloncukor, meg a sok finom csoki amit karácsonyra kaptam.

alvás: az ünnepek alatt én aludtam a legtöbbet a családból, naponta 10-12 órát, ennek ellenére pl. most is úgy érzem hogy nagyon gyorsan el tudnék aludni. Lehet hogy süni lettem (hadd ne írjak már medvét, na)

egészség: Nudlika nagyjából meggyógyult, csak az orrát folyatja még kicsit, Bercinek most már úgy tűnik sikerül végig betegnek maradni az ünnepek alatt, még mindig nagyon rondán köhög.

ünneplés: a karácsonyt tágabb családi körben töltöttük, a szilvesztert szűkebben fogjuk, ebből is két személy remélhetőleg már aludni fog éjfélkor. Pezsgőt nem vettem mert nem szeretjük, majd iszunk Tokaji szamorodnit ami pont van itthon. A virslivel hasonló a helyzet, meg tűzijátékot se vettünk. Újév napját munkával fogom tölteni, ez már önmagában beszédes.

webkamera

Férj és Berci a földön fetrengve sakkoznak, Nudlika a leütött bábukkal játszott eddig, amióta sikerült rávenni hogy a táblán levőkhöz ne nyúljon. Most hirtelen felkapta a fejét az időjárásjelentésre: Ú, fújni fog a szél! De például az eső az nem olyan jó!

mindenki szálljon ki a netből és menjen dolgozni, vagy pihenjen, nekem mindegy, de így sose fog elkészülni a meggyes süti, és hogy jutok el akkor a buliba. vsz az se segít hogy egyszerre próbálom betölteni a NIN videót és Mucit, meg itt blogolok is. az online kérdőívet pillanatnyilag mellőzöm.

Hasznos infó az utókor és a jövőbeli önmagam számára: a lefagyasztott, mikróban folyósra olvasztott, majd forró vízben elkevert élesztővel nem kel meg a pizza.

…és kiderült hogy a haverom az impatient nevű kommentelő, és felhatalmazott hogy ezentúl így szólítsam a blogban, a “haverom” úgyse volt túl jó név, egyrészt nem túl specifikus, másrészt inkább barátok vagyunk azt hiszem, és kevés híján majdnem 3 pontot is elértem a Bejewelled Blitz-ben az iPhone-ján, igaz be volt kapcsolva a súgás funkció, és végre megjött tapsi, és hozott nekem pólót:

impatientnek pedig hand-made nyulat, melyet aztán mindenféle pózban lefényképezett (pl. a korsó fülébe kapaszkodva egy narancssárga lufit szorongat), és felelevenítettük a régi humoros élményeket, és megbeszéltük hogy kire mekkora hatással volt a gimis időszak, impatient szerint belénk nevelt egy hamis különlegesség-érzést (nem ő, hanem a gimiben töltött idő), de ez én nem éreztem így, tapsi szerint meg nem hamis, és szóba került hogy ki hol hány liter töményet fogyasztott egyszerre életében, mire én közöltem hogy szerintem épp most ittam meg a legnagyobb mennyiségű alkoholt (4 dl bor.) (nem röhög.), de tapsinak állítólag a férjem azt újságolta az AIC koncerten hogy a múltkor nagyon kicsit becsípve mentem haza egy társas összejövetelről, és nagyon aranyos voltam, és fel vannak hatalmazva hogy leitassanak, és ettünk perecet, és tapsi közölte hogy a mensások egytől egyig retardáltak (ez azért vicces mert oximoron), és beszéltünk a fontos dolgokról, később lassan elindultunk, és rögtön jött mindkét busz, és az ajtónyitás közben azon gondolkoztam, hogy aki elhívta a liftet az már felkelt vagy csak most ért haza, és még ébren voltam amikor Nudlika átdübörgött a szobánkba és befészkelte magát az apja mellé, aki meg cserébe jól megpuszilta.

Folyton sír 3.

Berci 1 és 3/4 éves volt, amikor Nudli megszületett. Érdeklődve nézegette pár másodpercig a kórházban meg itthon is, utána nem igazán vett róla tudomást, ha sírt nem ment oda megnyugtatni (csak sírt mert zavarta a zaj), nem takargatta be, nem segített a fürdetésnél és pelenkázásnál, nem próbálta megnevettetni. Cserébe féltékenységnek se mutatta jelét, nem mondta hogy vigyük vissza a kórházba, nem bántotta sosem. Azt gondoltam, hogy még kicsi, meg hogy ő ilyen kis öntudatos, ami igaz is volt.

Egyébként is nagyon rapszódikusan csinálta azt amit kértünk tőle, még akkor is, amikor már biztosan értette: mondja ezt vagy azt, menjen ide vagy oda, csukja be-nyissa ki stb. Minket nem nagyon zavart, anyu dolgozott rajta legtöbbet, neki néha integetni is hajlandó volt Berci.

A cumi és a pelus elhagyása fel sem merült, arról sokat olvastam hogy ha tesó születik úgyis van egy kis visszaesés, nálunk inkább úgy mondanám hogy nem történt előrelépés, meg aztán még egy pár évig, ez mint később kiderült inkább az állandósághoz való ragaszkodásából fakadt, de erről később úgyis írok még.

Ebben az időszakban az alvással volt a legtöbb gond, már Nudli születése előtt is látszott hogy Berci nem szívesen alszik el, utána már olyan szinten kifejezte ezt hogy megtanult kimászni a kiságyán, perceken belül megjelent az ajtóban ha lefektettük, minket meg a frász kerülgetett hogy mikor esik fejre. Hamar kapott egy gyerekheverőt, ami persze csak a kérdés biztonság oldalát oldotta meg. Én egy ideig a nyers testi erőbeli különbséget használtam ki (sokszor tényleg ez volt ez egyetlen lehetőség, pl. orrszívás, orvosság beadása indulás kb bárhova), bezártam a gyerekszoba ajtaját, Berci sírva rángatta az ajtót, majd ott aludt el az ajtó előtt végkimerülésben. Remélem nem kell ecsetelnem hogy ezt lelkileg mi is nehezen viseltük, plusz nem is oldódott meg a helyzet. Ezért a férjem bent maradt vele amíg el nem aludt. Ami olyan másfél-két órát jelentett. A férjem lefeküdt a földre, Berci mellé, aztán körülötte járkált és játszott még egy ideig miután a férjem elaludt, végül persze a földön aludt el ő is. Én meg mentem felébreszteni a férjemet, hogy jöhessen ki készülni másnapra, éjfél körül.

Mivel éreztük hogy ez így hosszú távon nem tartható, széleskörű tájékozódás után új módszerhez folyamodtunk. Én maradtam bent Bercivel, csendben ültem a szobában egy takarón amíg el nem aludt, amit időről időre az ajtó felé mozdítottam el. Mivel a szobájuk aprócska, hamar eljutottam az ajtóig, elvileg ha az ember már az ajtón kívül is üldögélt egy kicsit vége is, nálunk ez úgy módosult, hogy még hónapokig ültem az előszobában, egyre közelebb a nappalihoz, majd bejutottam a nappaliba, végül a takaróval együtt felülhettem a kanapéra, ugyanis Berci mindig kijött ellenőrizni. Mire ez lezajlott kb 1 éves lett Nudli és átköltözött Bercihez, azóta az alvással nincs különösebb baj.

Az alváson kívül is elég sokminden miatt sírt Berci, teljesen változatos dolgok miatt, akkor még számunkra teljesen érthetetlen okból a fejébe vett valamit, pl. hogy nem cipőt hanem szandált akar felvenni, vagy hogy vacsora előtt 2 perccel nasit kér, és igen, tudom, más gyerek is szokott hisztizni, de azért talán lehet azt mondani, hogy a napi 1-3x 40 perc inkább a rosszabbik véglet felé közelít. Idegen helyen teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett, volt hogy be se akart menni, hosszan sírt (nahát), és nagyon nehezen oldódott fel, de volt ahol az első perctől jól érezte magát és abszolút fesztelenül járkált, szaladgált, rikoltozott.

Kb két éves korától mindig volt valami fontos érdeklődési területe. Sőt nem előbb is, az első kedvenc a kukásautó volt. A munkagépeket és az építkezéseket is szerette, de a kukásautóba teljesen beleszerett. Ha megláttunk egyet az utcán, követtük, ha pont a játszótéren voltunk játékokat a homokozóban hagyva rohantunk utána, én meg reménykedtem hogy Berci előbb megunja minthogy a kukás elmegy, de ez nem következett be, ezért ilyenkor sírás jött (mi más), volt hogy Berci fél órát üldögélt durcásan a járdaszigeten, én meg pár méterrel odébb álltam a babakocsival és benne Nudlival, és kérleltem hogy menjünk már. Gondoltam hátha ez enyhül ha kap otthonra is egyet, direkt egyszerűbbet választottam, nem azt az óriási, élethű fajtát. Amikor megkapta kb 4 órán keresztü csak azzal játszott, vitte a kádba, az ágyba, de addigra már több síráson is túlvoltunk, amit az váltott ki hogy nem sikerült rögtön rátenni a kukát az autó hátuljára. Ez még elég sokáig jellemző volt rá, hogy ha valami olyat kapott ami nagyon tetszett neki, akkor előbb-utóbb nagy sírás lett belőle.

Kb két éves volt amikor anyuék elővették az öcsém legóját, Berci megtalálta benne a régi technic legó egyik figuráját, síelős bácsit. Utólag azt gondolom hogy a bukósisakja miatt szerette annyira. Mindenesetre mondogatta, hogy ő is akar síelni, így amikor 2,5 éves korában családilag síelni indultunk, anyuék béreltek neki minden fontos tartozékot. A buksisakot meg is vették, szerencsére, mivel Berci utána egy ideig folyton abban volt, az alváshoz sem akarta levenni, később volt hogy a templomba is abban jött. Egyszer megengedte anyuéknak, hogy ráadják a sífelszerelést, de onnantól hogy észrevette hogy a hó csúszós, többet nem kért belőle, a következő éves síeléskor ez odáig fajult, hogy már az apartmanból sem volt hajlandó kimenni.

Pont a síelésen tettünk szert egy a jövő évi forma 1-et bemutató újságra, attól kezdve Berci mindenhova magával vitte, megtanulta a csapatok és a versenyzők nevét, a csapatokat felismerte a szponzorcégek logóiról meg a versenyzők bukósisakjáról is. A versenyeket is nézte néha, főleg a karambolokat szerette, azt jó sokszor vissza kellett neki játszani a videón (ó, Villeneuve kifüstölt!). A következő szezon már nem érdekelte, közben átterelődött a figyelme a legóra, ugyanis hoztunk neki ingyenes katalógust a játéboltból, az első a 2005-ös volt, még mindig megvan, bár tiszta rongyos meg gyűrött.

Persze 2-3 évesen sem a duplót nézte, hanem rátalált a transformers-re és a bionicle-re. Azt gondoltuk majd ez az érdeklődése is eltűnik mint a többi, de nem, ez megmaradt*. Főleg hogy közben megtanulta az internetet is kezelni, és a gyerekeknek szóló oldalak nagyon ravaszul vannak összerakva, sűrűn frissülnek, hogy fenntartsák a gyerekek érdeklődését. Nehezen lehet(ett) rávenni hogy bármi mással játsszon, jó, pár percre le lehet kötni ha sikerül rábeszélni, de ahhoz végig ott kell lenni mellette, vagyis erre az embernek se ideje se energiája nincs.

*update: még később ez is elmúlt.

gyerekkorunk meghatározó élményei

Eszembe jutott a Sehány éves kislány, (a Lolamese CD-ről, D. Tóth Kriszta szimpatikus volt amíg a Nők lapjába írt rövid szösszeneteket a kislányáról, szerintem nagyon természetesen és jó felfogással írt, sokszor egyet tudtam érteni vele, de most már őt is elkapta a gépszíj és mesekönyvet kezdett írni, jó üzleti érzékkel egy-egy könyvbe csak 3 “mesét” tesz, hogy így szükség szerint végteleníthesse az extra bevételi forrást, most a mesék minőségét nem szeretném jellemezni, főleg mert egyáltalán nem is erről írok, csak megjegyzem hogy CD is van hozzá, amit Lola azzal kezd, hogy A nevem Lola, 4 éves vagyok, ami egész halványan emlékeztet a Sehány éves kislány kezdetére (A nevem Marika. Kétesztendős kislány vagyok.), na erről jutott eszembe, és így szerencsésen visszakanyarodva), elő is vettem, és megint gyönyörködtem egy kicsit a képekben. Amiket már gyerekkoromban is nagyon szerettem.

Megnéztem a neten, hogy a szerzőnek, aki rajzolta is a könyvet, akinek a neve Marie-Claude Monchaux, vannak-e fönt még képei a neten, és nem igazán találtam, ami szerintem elég fura. Az angol wikipedia ennyit bírt róla összeszedni: a French children’s book writer and illustrator. A francia oldalon kicsit több van, ha minden igaz még él és valami újságnál dolgozik. Ebben az esetben nem az az önreklámozó típusú személyiség.

Ezért kénytelen voltam beszkennelni néhány képet, mert annyira szépek. Ja meg mert van egy sejtésem hogy mért szeretem az őszi kikericset annak ellenére, hogy lila (ez meg a Csipike az óriástörpe).

Elmaradt képek

Végre működik! Először a karácsonyi remekművek:

Gyorsan pótolom a Berci fotókat is:

zöld

Sok szempontból izgalmas dolog kezdőnek lenni, most először olvasok és írok blogot karácsonykor, először lesz fél éves a blogom, ami nem nagy szám meg az sem hogy a kommentek végre utolérték a bejegyzéseket, de nekem mégis, és először válik a blog elképesztően egyedivé, hála teodórának, aki könnyebben kezelhetőre váltotta a sablont, és tanácsokat adott hogy hogy tudom magam is változtatni, és fel is töltöttem a birtokomban levő 3 db saját készítésű, megfelelő méretű kép egyikét, azt hiszem a jövőben gyakrabban fogom a fényképelő panoráma funkcióját próbálgatni, különösen amikor a családom a telken festőien kavicsokat dobál a vízbe, és akkor majd anélkül is bekerülhetnek a fejlécbe, hogy derékban csonkolni kéne őket. Vagy ha legközelebb fürdünk éjszaka a tengerben, hehe.

A karácsony jól telt, annak dacára hogy Nudlika amikor éppen nem lázasan nyöszörgött sírva, akkor csak simán morcogott (“nekem nincs is rossz kedvem, csak nem szeretem ha énekeltek”), és hogy a saját készítésű naptárért folyó hősies küzdelem során Férj 4 alkalommal, összesen egész pontosan 23,5 órát volt távol az elmúlt két nap során, de a media markt és a copy general sűrű látogatása mellett chocolate chip cookies-t is volt ideje készíteni (tradicionális karácsonyi sütemény ugye), amíg én feldíszítettem a műfánkat jó giccsesre (de legalább egy fenyőfának sem kellett miattunk meghalnia), és jöttek a nagyszülők és hoztak még sütit meg szaloncukrot.

…és most először filózom  karácsonykor azon hogy tényleg olyan rossz-e a bejegyzés mint amennyire érzem.

Leszámoltam azzal a téves elképzelésemmel is, hogy nincsenek ambícióim, a blogot csak magamnak írom, és nem érdekel hogy ki olvassa. Vannak ambícióim, híres akarok lenni, azt akarom hogy mindenki olvassa a blogom. (Ennek felismerésében ZZ strómanja is segített az Öbölkör megírásával.) Hogyan kell visszacsinálni a felelőtlenül kitörölt “főoldalra vele” gombot? (a csillagosat is próbáltam korábban, de nem találtam meg sehol, szerencsére, mert most meg örülök ha besárgul.)

Anyu(ha) főoldalas sablonos bejegyzése nyomán ismét elgondolkoztam rajta, hogy esetleg így fél év után már készen állnék rá hogy megkíséreljem buzerálni a blogom kinézetét, de azért ezt még emésztgetem egy kicsit. Jó az a képmegoszós oldal is amit belinkelt.

Kicsit aggódtam hogy hogy fogok kiállni a parkolóból a 20 centis hóban a nyári gumival, nehezítve azzal hogy ugyan a hókotró már körbement a kórház körül mikor elindultam, de ez azzal járt hogy még egy félméteres buckán is át kellett vergődnöm kifelé. Sikerült, mert ez egy jó autó, van neki kipörgésgátlója is. Utána már nem izgultam nagyon, elterveztem hogy majd lassan megyek, és így is lett. Ahol havas volt az út ott 30-al, ahol nem ott 50-el téptem. Csúszkált, meg dolgozott az ABS, de csak annyira hogy pont ne ijedjek meg.

A követésfóbiámon is tudtam dolgozni, mindig nagyon zavar ha közel jön mögöttem egy másik autó (mármint ha vezetek. gyalog is biztos zavarna, de az ritkábban fordul elő.), és gyakran arra is késztet hogy felgyorsítsak, de ma nem hagytam magam, és amellett hogy örültem neki hogy a menő terepjárójának van téligumija és tudomásul vettem hogy tudna gyorsabban is menni, kiálltam az életem (és az autó épségének) megőrzése mellett.

Berci 2. rész

Kb a harmadik hónap után nyugisabb időszak következett, megismertük egymást, kialakult egyfajta rend. 6 hónaposan kezdtük a hozzátáplálást, Berci nagyjából mindent szeretett. Egy éves kora körül elég hirtelen szokott le először az általam katyvaszolt pempőkről, aztán a boltiakról is, maradt a szilárd kaja amit mi ettünk. Korán próbált egyedül enni, nagyon céltudatosan, hamar meg is tanulta ügyesen. (Más dolgokban már nem ment ilyen jól az önállóság.)

(Itt jött volna egy fotó ahogy Berci kenyéren és vízen él az etetőszékben, közben Activityt néz a tv-ben. Vacsorára sokáig üresen szerette a kenyeret.)

4 hónapos kora körül raktuk át a saját szobájába, a bölcsőből kiságyba került. Az alvás elég rapszódikus maradt, azért általában délelőtt és délután is aludt valamennyit, este maradt az altatás. Éjszakánként 0-3x ébredt, akkor az előző postban kifejtett (kb fél órás) ceremónia játszott. Volt olyan is hogy nem sírt, de hallottuk hogy motoszkál, néha több órát ébren volt éjjel.

Berci ügyeske volt, szépen megtanult minden mozgást, először gurulva járta be a szobát, aztán kúszott, kicsit később megtanult felülni meg mászni, meg fel is állt. Sokáig a bútorok mentén ment kapaszkodva oldalazva, aztán amikor elengedte, egy darabig akkor is oldalazva ment. Nagy élvezettel fedezte fel a világot. A járóka nem jött be, szerintem zavarta  a korlátozás, a berakott játékok nyomban unalmassá váltak számára.

Elég lassan kezdett beszélni, csak akkor mondott ki egy-egy szót ha szépen tudta, de néha hallottam hogy halkan gyakorolja. Volt amit egyszer-kétszer kimondott tisztán aztán egy csomó ideig nem. Viszont egy időben rengeteget beszélt babanyelven, tökéletesen utánozta a hanghordozásunkat, és csak mondta a magáét. Saját szavai is voltak, például a “pety” = bármi érdekes. Teljesen jól megértette magát mutogatással meg nyögéssel. Valószínűleg elég jól értette amit mondtunk neki, de nem nagyon reagált, pl. a kérésekre. Illetve nem is tudom mennyire értette, amikor valamit keresett és magyaráztam hogy ott van előtte vagy a polcon vagy ilyesmi, nagyon bután nézett, a mutogatással meg nem mentem semmire mert csak az ujjam nézte. (nagyon édi volt).

Itthon nagyon szeretett pakolni, de inkább csak le, egy időben naponta többször lepakolta az elérhető magasságban levő könyveket, a dohányzóasztal polcáról a régi újságokat, a konyhában kipakolta a műanyagos szekrényt (úgy rendeztük a holmikat hogy egy szekrénybe került amit szabadott pakolnia). A tiltásokat jól elsajátította, nem nyúlt a tiltott szekrénybe, videóhoz, számítógéphez. A mobil volt a legnagyobb kísértés, de azért azt is megkímélte. (kapott használt mobilt, pár napig rajta lógott babanyelven). Minden nap mentünk játszótérre, látogatóba ismerős gyerekes anyukákhoz, a gyerekekkel nem foglalkozott, de ebben a korban (1-2 éves között) ezt nem is vártam el. Akkor ment oda máshoz ha megtetszett a játéka, vagy ha az övével játszott valaki (visszaszerezni).

Időnként már voltak nagy sírásai, de amennyire emlékszem ez nyugis időszak volt. Pl. egyszer fel kellett cipelnem a játszótérről, mert mikor kiszállt a hintából és beszállt egy másik gyerek rájött hogy még ő szeretne, és nem igazán tudott belenyugodni hgoy ez nem fog menni, és ezt igen hangosan fejezte ki (ez eufemizmus volt).

A hasamat mutogattam neki mikor kezdett nőni, hogy nézd benne van a kistestvér meg ilyenek, de nem reagált rá, nem tudom mennyire értette.

Elkezdünk vele könyveket nézegetni lefekvés előtt, kezdetben elég nehezen ment mert ahogy beült az ölembe ő kezdett lapozni, de teljesen rendszertelenül előre-hátra, én meg próbáltam a képekhez illeszteni a sztorit. De aztán ez elmúlt, és sokáig élvezettel hallgatta a meséket.

Ebből az időszakból rengeteg bájos fotó van, nagyon vidám nevetős gyerek volt (most is vidám), meg akkor még pufók is, és kíváncsi szellemű, ezért születhettek “Berci fiókban ül és pakolja apa zoknijait”, “Berci a mosógépben”, “Berci anya cipőjében és kalapjában”, “Berci a kosárban ül és Mama tolja” témájú remekművek, és társaik, melyekből ha minden jól megy majd mutatok párat.

A gyerekeink ma reggel felismerték jedi-erejüket. Nudlika jedi-erejével megemelte Apa fejtámláját a kocsiban (anya, nyisd ki azt! azt! ne azt, azt nyisd ki!), Berci pedig elindította a zenét.

Mi már eddig is tudtuk hogy jedi-erejük van, csecsemőkoruk óta mindenhez hozzájutnak általa, ételhez, italhoz, a szétszórt játékaikhoz, az elvesztett cumijukhoz, erőfeszítés nélkül öltöznek, vetkőznek jedi-erejük segítségével.

Durva oximoron: Kellemes ügyeletet!

Esik a hó!

Esik a hó!

művészet és irodalom

A tehetségkutató műsorban a kedvenceim a szexis srácok, a szomorú szemű szerény eszméletlen hangú férfi és a mozgássérült jófej srác (bár lehet hogy csak egy stróman freesyle-ozott helyette).

Közben olvastam is, a ZZ álnévvel írt könyvet már befezejtem, most a Parfüm került sorra. Névnapomra kaptam. Van egy listám hogy milyen könyveket szeretnék elolvasni, az “1001 könyv amit el kell olvasnod mielőtt meghalsz”-ból írtam ki, persze nem az összes, meg eleve párat már olvastam azok közül. Szóval a lista el van terjesztve a családban, így nem okoz fejtörést hogy mit kapjak. Kaptam festményt is, Bercitől balettáncost, mert az lányos, Nudlitól meg bionicle robotokat, mert ő még úgy tudja azt kell festeni mindig, kicsit le van maradva.

A névnapom nem most volt, de ravaszul vártam és csak később írtam róla, hogy nehogy eláruljam az inkognitómat, és mindenki azt higgye Gabi vagyok, pedig Jolán Stefánia.

Az anyaság szépsége 1. rész

Nekiveselkedem az Aspergeres gyerek bejegyzésnek, ebből az alkalomból úgy döntöttem el is nevezem a két kis szemem fényét, elsőszülöttemre ezentúl Berci, öccsére pedig Nudli néven fogok utalni.

Az úgy volt, hogy Bercit már nagyon vártuk, emellett én egyáltalán nem éreztem magam alkalmasnak arra hogy gyereket neveljek, ennek illusztrálására álljon itt a friss XKCD.

Berci pedig  sokat sírt, és akkor se hagyta abba, ha felvettem, kedvesen átöleltem, ringattam, kedvesen beszéltem hozzá, mellre tettem. Ha énekeltem neki abbahagyta és furán nézett, csak ilyenkor meg általában én kezdtem el sírni a bennem dúló hormonális viharok miatt.

Én azt vártam, hogy evés közben majd a mellkasomra teszi a puha meleg kezét és mélyen egymás szemébe nézünk, Berci ehelyett rángatta a fejét, markolászta a bőröm, és a távolba meredt, vagyis néha észrevettem hogy néz, de akkor gyorsan elkapta a szemét. Ha ébren volt és leraktam rögtön sírt, ha aludt és leraktam többesélyes volt hogy úgy marad vagy felébred már arra hogy lerakom, vagy 5 perc múlva, 15 perc múlva stb. Már egész kis korában úgy tűnt utál aludni, és mindent megtesz hogy ne aludjon el. Ha elaludt akkor se lazult el, ha hozzáértünk rögtön mocorogni kezdett, volt amikor felébredt arra hogy betakartam. (Ez azóta is így van, mondja hogy nem szeret aludni, de maga sem tudja hogy miért.) Órákat járkáltam vele körben a lakásban. Ha nem sírt, megnézte a kilincset, meg a tükröt, meg néha le is tudtam ülni vele, meg lemetnünk sétálni babakocsival, olyankor általában elaludt. Volt hogy egész délelőtt nem aludt, máskor meg aludt 4-5 órát egyben (nálam az alvás hangsúlyos téma, meg nagy az alvásigényem).

Berci úgy általában nem úgy működött ahogy az okos könyvek meg a kismama magazin szerint egy kisbabának kéne, pl a hibakereső algoritmus sírás esetére:

– piszkos a pelusa- tiszta pelusban is pont ugyanúgy sírt, sőt ha rossz passzban volt kész tortúra volt tisztába tenni, már pár hónaposan is teljes erőből állt ellen, csak magamat vádoltam hogy még ezzel is kínzom,

– meggyűrődött a ruhája és az bántja – ld. fent, semmi nem változott ha újracsomagoltam, kivágtam az összes body-ból a címkét,

– éhes, ld fent, ilyenkor evés közben is sírt, rángatta a fejét, markolászott, utána meg hatalmasakat bukott,

– fáradt és túl sokat volt kézben – ha ilyenkor leraktam, szétbontotta és szájába gyűrte az ágyenműjét, megkarmolta magát és összevérezte a lepedőt, áttuszkolta magát a bölcső rácsai között,

– fáj a hasa – ez valószínűleg fennállt, úgy 3 hónapos kora után javult a helyzet.

Lassan arra jutottunk, hogy ő az átlagnál jobban megsínylette a születés okozta változásokat, és valamiért kevésbé nyugtatták meg a megszokott dolgok, mint a hangom, vagy a dédelgetés, meg rájöttünk hogy nem szeret aludni és kitaláltunk rá egy altatós rendszert. Ez abból állt, hogy olyan 10-11-ig játszottunk vele, aztán mikor már látszott hogy álmos és nyűgös, egyikünk bevonult vele a sötét és csendes hálószobába, és ott ringatta (az ágyon rugózva a legegyszerűbb), először folyamatosan nagyon hangosan sírt, aztán néha abba-abbahagyta, végül elhallgatott, akkor először megálltunk vele, aztán óvatosan leültünk, olyan 20 percet vártunk míg már nem mocorgott álmában nagyon, akkor óvatosan betettük a bölcsőbe. Ilyenkor néha kezdődött elölről az egész.

Az első hónapok után azért beállt egy rendszer, Berci kevesebbet sírt, minden nap mentünk sétálni, egész furán evett, fél éves koráig csak anyatejet, de csak napjában 4x: reggel 8, 12, 4, 8, és este 10-12 körül aludt el. Volt egy pár egész jó hónap mikor átaludta az éjszakákat, aztán megint nem.

3 hónapos korától csomót mászkáltunk, találkoztunk más anyukákkal, néha már le lehetett tenni (kezdődött a babaszékben magammal hurcolós időszak- vécébe, fürdőszobába is, amíg ki nem tudott mászni belőle), kedtett mocorogni, megfogni dolgokat.

Kívülről Bercike is mintagyerek volt, ha vendégek vagy védőnő vetődött a közelünkbe, mindig nyugodtan, érdeklődve, édesdeden nézelődött. (Esetleg átaludta.) A vendégek meg csodálkoztak hogy mit panaszkodunk annyit.

Elterveztem hogy összhajtogatom a 4-5 adag mosott ruhát amik a fotelben tornyosultak, vagy 10x végignyomkodtam a csatornákon, de SEMMI nézhető nincs a tv-ben. Nézegettem az itthoni műsoros dvd-ket, erre megtaláltam a Caspian herceget amit én kaptam, szerintem még szülinapomra. Itt az alkalom!

Néha azért értem hogy lehet tv nélkül élni.

(2. perc) Eddig elég lotr-es a képi megjelenítés. Bár az is igaz hogy Lewis meg Tolkien jóban voltak. Az elég fura hogy mért érhet valakit váratlanul ha unokaöccse születik, végülis ez olyasmi dolog amit azért lehet előtte is sejteni.

Ez már tök tutira totál, nem?

Le kéne feküdni, de helyette ZZ (Zemlényi Zoltán) könyvet olvasok. Az első hármat még melegében olvastam, amikor a negyedik (Öbölkör) megjelent, nagyon be lehettem zárkózva a kis világomba, nem is rémlik hogy hallottam volna róla, pedig anyu szerint igen. Sőt én vettem az öcsémnek vagy ilyesmi, mindegy most megtaláltam náluk (öcséméknél) és gyorsan lecsaptam rá.

Először kicsit fanyalogtam, hogy hát így felnőttként már nem is olyan jópofa, de azért egy kicsit igen. Nagyon kedves vidám személyisége van, sajátos humora, bár kitartása nincs, egyszerűen csak élni akart és amióta tud mozogni meg páran megértik amit mond már nem gyakorol tovább (ezt ő állítja). És alig van önbizalma, de közben nyíltan vállalja a világhírért folytatott küzdelmét, és minden sikernek borzasztóan örül, és zárójelben apró kiegészítéseket tesz a mondataiba, egyszóval rokon lelkek vagyunk (kivéve a világhírt).

Itt egy random részlet, ahol épp tartok: “Visszatérve Szegedre, egyszercsak eltöltött a rádöbbenés élménye! Most ez olyan érzés, mintha tényleg itt laknék. Remegő kézzel forgattam a kulcsot a kapu zárjában. És kinyílt. Kinyílt! Mintha itt laknék. Mintha ez lenne a saját lakásom. – Ez őrület! – Megyek fel a lifttel. A lakás ajtaját még remegőbb kézzel nyitom. Kinyílt! Nincs itthon senki. Csak egyedül én. Tisztára, mintha itt laknék. Mintha ez lenne a lakásom. Ez már tök tutira totál, nem? Mentem a konyhába, vágtam kenyeret, leültem az asztalhoz, ettem – ezek teljesen átlagos dolgok, csakhogy én most Kriszti lakásában vagyok, méghozzá egyedül. Máshogy fogalmazva egymagamban, most akár fekvőtámaszt is csinálhatok, sőt fürödhetek is. Bármit. Ami csak tetszik. A lehetőségek tömkelegének tengerében elmerülve addig csináltam azt, amit mintha akár otthon lennék (aludtam), míg kis híján elkéstem Tamás kollégiumából. (…) Csakhamar megjelent Tamás. Hozott egy kulcsot. De ott! Awk! Ez egy ürgelyuk! Egy mütyürtévésszoba, ahová maximum tízen férnek be lapjával. Igyekeztem jó pofát vágni a dologhoz. Nem ment. Az egyetlen, ami felvidított, hogy a videokazettás szekrényben felfedeztem a kedvencemet. A filmet, melynek címe: Tuti dolog. Ez volt az a film, amit egy napon tízszer néztem meg egymás után. Annyira tetszett. Éreztem, hogy nekem szól. Annyira azonosultam a főhőssel. Megnéztem tizenegyedszer is, de addigra elmúlt éjfél és már nem volt aznap.”

Jó mondjuk ezt is már 10 éve írta. Kíváncsi lennék ír-e még naplót. Megtaláltam a honlapját, nagyon édi az is, kár hogy mostanában nem nagyon ír bele.

Parasztopera

Hát igen, ezt is megértük, színház kategória meg minden. A férjemet beszélte rá egyik kollégája, úgy gondolta nekünk biztos tetszeni fog. És tényleg, meg Pintér Béla és társulata amúgy is felkapottak manapság, nem is baj ha az embernek van személyes tapasztalata róluk aminek alapján kifejtheti a személyes véleményét, miszerint zakkantak. És “gazdagabbak lettünk egy élménnyel”, ahogy a férjem egy másik kollégája megjegyezte, miután megkérdezte hogy megint kérdeztem-e vicceseket, mint filmnézés közben szoktam. Úgy érzem beskatulyáz. Mert nem is, csak azt jeleztem igen halkan a férjemnek, hogy a régen látott báty fotója Joey-ra hasonlít a Friendsből, meg hogy ez az egész engem egy brazil szappanoperára emlékeztet. Csakhogy aztán hazajöttem és utánanéztem, hogy nem is, mert Koltai Tamás megmondta, hogy “Parasztballadáról van szó, amiben klasszikus-folklorisztikus (García Lorca-i) szenvedélytörténet vegyül pittoreszk western-romantikával (copyright by Puccini [A nyugat lánya]) és profanizált rögvalósággal (á la Parti Nagy Lajos).”

Szóval nem értettem, hogy ha szórakoztatás a cél, akkor mért van benne dráma, ha meg mély és szerencsétlen emberi sorsok bemutatása, akkor mért parodisztikus és sztereotip, de már értem hogy pont ez az ellentét a menő benne, mint a zenéjében az egymást váltogató különböző stílusok, mondjuk az nekem tetszett nagyon meg illett is végig. Aztán aki akar az vihog meg meséli a poénokat, meg aki akar az megrázódik az megilletődik, meg akár az összeset együtt is lehet gondolom. Meg van olyan is, aki kívülről szemléli és kritikusan boncolgatja.

Most már érdekel másik darabjuk is, kíváncsivá tettek, ez már valami.

Viszont ez durva hogy a kritikusok mit tudnak összefogalmazni, olyat nem válogattam bele ami lelövi a poént, hátha van aki  még szeretné végigizgulni. Mert fordulat az van, csak ugye elég kiszámítható.

“…az első perctől kezdve vizuálisan is lebilincselő a provinciális kultúrafelfogás derűs kritikája.” (Thomas Rotschild)

“A honi ihletésu figurák – bajszos atya, ittas vasutas – a háziáldás-falvédo és a vásott realitás közti sávban mozognak. A zenei karaktert ugyanez a frivol áthallás jellemzi. A népdal és a mudal termékeny dallam- és szövegvariációkkal megbolondított elegyét a megfelelo helyeken musicales és rockos hatások, illetve barokkos lezárások és közzenék egészítik ki. Mindez a pastiche és a paródia bravúrosan kiporciózott, egységes élvezetében részesít.” (Koltai Tamás)

“Pintér, a rendezo elementáris.” (Koltai Tamás)

“Horgas Péter és Tamás Gábor a népszínmulátványba az álomkovboj megjelenésekor fölülrol bezúdítja az ironikus musical-fényzuhatagot.” (Koltai Tamás)

“…A zenei anyagot, amelyet Darvas Benedek az öttagú együttesre írt, intelligens módon átvett, átformált, elidegenített idézetek gazdagítják a barokk formavilágtól kezdve a szabadon színezett népi hangzásmotívumokig.” (Susanne Benda)

Meg van egy csomó minden ami meg nagyon ül és jól jellemzi őket, de azt mindenki olvassa el magának ha érdekli, és közben az is kiderült hogy egy csomó országban előadták már, és pl. New Yorkban is nagy tetszést arattak.

surfing

A férjem elfoglalta magát amíg a Csillag születik miatt nem nézhetett meccset (amíg át nem ment a szabad tv-hez), a szexis táncoló pasikat nézte velem, a zenéjükben felfigyelt egy részletre (ami sajnos általam ismeretlen okból nem hallható, ahogy semmi más sem a videón) ami az It’s Like That-re (Run DMC) emlékeztette, meg is kereste a youtube-on, és ott volt az Ice Ice Baby is, Vanilla Ice meg Jim Carrey változatban is, meg mindenféle vicces Jim Carrey paródiák (mármint ő parodizál másokat, pl. Rockyt, nem Rocky őt), aztán visszatért a valódi 80-as évek pophoz a You can’t touch this (MC Hammer) formájában, majd a Praise You-val zárta a sort, ami változatlanul a legjobb videóklipp ever, és végre igazat adott nekem hogy elő kéne adni az osztályával szalagavatón. Még van 3 éve hogy ezt velük is elfogadtassa.

Érveim a fenti állításom igazolására:

  

Dolgok amiket nem értek

– Ha az emberek többsége úgy érzi, hogy az élet túl sok követelményt állít eléjük, és ők ezt nem bírják/már nem sokáig fogják így bírni, mert mindig csak teljesíteni kell, és nincs elnézés, bíztatás, meghittség, állandóság stb, szóval ha ezzel ennyien így vagyunk, akkor mért nem tudunk rajta változtatni? Akik tudnának azoknak meg pont így jó? A munkahelyemen úgy látom nagyon sokan adják fel a küzdelmet és állapítják meg hogy nekik ez nem megy, ők ehhez túl gyengék vagy betegek, és onnantól arról szól az életük hogy ezt próbálják a leszázalékolási bizottsággal is elfogadtatni. A kormány meg erősködik, hogy irgum-burgum, növelni kell a foglalkoztatottságot, de képzelem hogy megint szigorításokat meg a bürokrácia továbbduzzasztását tervezik, persze érdemi eredmény nélkül (maximum hogy még néhány tényleg rászoruló skizofrén kiesik a rendszerből).

– Ha mindenki szerint rossz hogy a karácsony ajándékdömpinggé degradálódótt, akkor mért csináljuk mégis?

– Ha szerintem is rossz hogy a karácsony ajándékdömpinggé degradálódott, akkor mért görcsölöm magam agyon rajta?

– Mért nem lehet enterrel belépni a freeblog személyes részébe, vagy mi annak a neve, ahol a jelszót kéri? (Különben tetszik az új freeblog, pl. hogy lehet válaszolni a kommentekre.)

ma

Elaludtam a kanapén miközben a kisebbik felváltva csikizte a talpam és veszekedett Apával meg a nagyobbikkal akik Star Wars játékot játszottak a kompjúteren.

Korábban beszereztem néhány alapanyagot, amikből önkezűleg tervezek karácsonyi ajándékokat elkövetni, pillanatnyilag a lelkesedés átadta a helyét az ólmos fáradtságnak, de majd hátha.

tegnap

1. felvonás 1. szín:  a kisebbik alkudozik hogy ovi helyett inkább eljön velünk a dolgozóba, mi ellenállunk, ő bekeményít (mi is)

1. felvonás 2. szín: együtt sírunk mert ma nem kaphat semmit a kisboltból

(sulemia el)

2. felvonás 1. szín: hangoskodva tárgyaljuk meg a retró helyen (de csak mert nagy a zaj) (többek között), hogy az almás rétes jó-e tejszínhabbal, hogy a tejszínhab egyáltalán élvezeti terméknek nevezhető-e (igen), a fiúknak kell-e borotválni a hónalját.

2. felvonás 2. szín: libbenek az utcán, táskámban figyel kettő darab (bontatlan!) mesekeksz, valamint a vadiúj csajszis mp3 lejátszóm (via Vid), kezemben a 4. ZZ könyv (Öbölkör). A liftnél még olvasok egy kicsit, itt könnyebb mert nem váltakoznak a fák és a villanyoszlopok.

2. felvonás 3. szín: férj még ébren, készül holnapra: a Vicky Christina Barcelonát nézi, ugyanis most ez a tananyag, vagyis az Oscar díjas filmek. Neki is tetszik, most már hivatalosan is jó film. Be akartam linkelni amit írtam róla régebben (a filmről, nem a tananyagról), erre kiderül hogy nem is írtam róla, nagy hiba. (bekerül a “majd még írok róla” ládába)

Egy szülőnek néha nagyon meg kell keményítenie a szívét

Akkor törött el a mécses, amikor a kisebbik hüppögve megkérdezte, hogy ha ad nekem egy puszit, bemegyünk-e a kisboltba.

just in

A főnököm küldött nekem e-mailt hogy gratuláljon a névnapomon, nahát.

Nem találkoztunk, nyilvánvalóan. Akkor biztosan szóban mondta volna. Az ideiglenes főnököm is kedves volt, akivel mostanában napi kapcsolatban vagyok, kedvesen megkérdezte hogy milyen volt a gyakorlat amit helyette tartottam.

Szerencse hogy a gyerekeknek van átmeneti tárgyuk hogy ne hiányozzak ha nem vagyok velük. Tegnap mikor bulizni voltam, a kisebbik a reflexkalapáccsal aludt, a nagyobbik a pupillalámpával.

Amúgy meg fel vagyok szabadulva, a néhány feladat ami feltorlódott alig-alig nyomaszt, pl. az indexemet előkészíteni a szakvizsgára, tanulni a szakvizsgára, a lakást összakapni karácsonyra, több tonna ajándékot beszerezni és előállítani karácsonyra, mit karácsony, itt a mikulás is, ó és még ádventi koszorú sincs (=4 gyertya egy tálon, a tál megvan, csak a gyertyák kellenek), eladni a lakást, bepótolni a gyerekek kockáspapír alapú naplójában a 9 nap lemaradást.

Holnap is lesz buli, meg ma ettem a metrón, remélem meg tudok állni a lejtőn mielőtt teljesen elzüllök.

Szuper ez az új freeblog, tegnap még összezavarodott tőle a laptopom és bénán mutatta a bejegyzések listáját, de mára összeszedte magát.