Mostanában még kevésbé jön össze a blogolás (és a levelezés is), viszont nagy örömmel látom hogy lucia belelendült. Pont az ilyen tevékenységekből jut sok, amikor pár percet-fél órát kell kitölteni mert utána megint lesz dolgom, vagy amikor lenne időm de nem érdemes nagyon belemerülni mert úgyis kizökkent egy gyerek / üzenet / telefon. Egy bejegyzést pont elég elolvasni, írjon mindenki sokat, régiek és újak, akit nem követek kommentelje be a blogját.

Nem is írom le részletesen miben változott meg az életem az elmúlt időszakban, miken aggódom és szomorkodom, mert ugyanazok mint mindenkinek és senkinek nincs rá szüksége hogy ezredszer is elolvassa, röviden és picit teátrálisan úgy tudnám összefoglalni hogy totális őskáosz, lebegve szétterjedő szorongással és állandó fokozott készenléttel. Pedig az utazással járó stresszt és időt még meg is spórolom. Egyrészt várom hogy kicsit letisztuljon a kép, másrészt el kell fogadnom hogy most ez lesz az életem és meg kell tanulnom alkalmazkodni, és kihasználni a lehetőségeket, ha adódnak. Ma pl. 2 órával előbb felébredtem mint amikor a gyerekeket kell majd kelteni, másfél órája csendben ülök, varázslatos. (De azért kicsit reménykedem hogy valami új rendszer is kialakul majd).

Amikről írni akartam azok a sok halasztgatás közben kicsit megfakultak.  Elolvastam az Ender’s Game-et, újabb scifi, izgalmas, néha vannak fordulatok, vannak benne ilyen mélyebb erkölcsi meg lelki fejtegetések, nekem a szereplők személyisége és a sztori sem elég valósághű ahhoz hogy igazán bevonzzon / elgondolkoztasson, de mindenképp szórakoztató*. Ha valamikor összejön, Nudlival megnézzük a filmet (mármint ez se 100%-os panasz, esténként azért nem filmezünk mert online társasozunk). Most a kiegészítéseket, folytatásokat olvasom, a War of Gifts egy kisregény, nem sokat adott hozzá (a jövőbe ültetve a durvábban korlátozó vallások kritikája, illetve azoké az embereké akik a vallás segítségével akarják elrejteni és igazolni a hibáikat, ahelyett hogy vállalnák értük a felelősséget, szóval igazából a jelenről szól). Az Ender’s Shadow-t kb egy hete tervezem felrakni a könyvemre, úgyhogy most fontos hagyományomnak megfelelve megint nem sorrendben haladok és a Speaker for the Dead-et olvasom (a könyvek megírásának sorrendje eltér a könyvek időrendjétől, csak hogy kicsit zavarosabb legyen).

Na és végre én is megnéztem a Jojo Rabbitet, tetszett, nem nézném újra. Igen, tényleg kicsit olyan mint a Life is Beautiful csak nem egy üldözött gyerek szemszögéből látjuk hanem egy szőke német gyerek szemszögéből, hogy ő mennyi szenvedést és bántalmazást él át abban a világban és igen itt is még szívbemarkolóbb amiatt hogy ő meg nem is feltétlenül veszi ezt észre. Végig bírtam sírás nélkül, de a legvégére még orvul elhelyeztek egy Rilke verset, ott összetörtem. Lehet hogy azért is mert pár órára kiléphettem a mostani életemből és a vers túl hirtelen rántott vissza.

Let everything happen to you

Beauty and terror

Just keep going

No feeling is final.

 

És, pont ébresztő idő van a gyerekeknek.

 

*van az a ponyva amiről azt érzed hogy a kikapcsolódás mellett valami pluszt is ad életbölcsességben, tapasztalatban, vagy elgondolkodtat és valamire rájössz magadtól amit beépítesz a világképedbe/ önismeretedbe stb, meg van amelyik inkább csak szórakoztat de attól még jó. meg persze az izgalmas új ötletek, megoldások is idővel fogynak ahogy egyre több scifit ismerek már. az ansible** meg megint egy ilyen túl elrugaszkodott valami, aminek a működését meg se próbálja megmagyarázni. inkább csak a sztorihoz lényeges, de a gyakorlatban a következő 100 000 évben nem tartanám megvalósíthatónak akkor se ha addig nem pusztítjuk ki magunkat. de ja, nem ezekkel kell ilyenkor foglalkozni 🙂

**azonnali kommunikáció bármilyen távolságra (akár csillagközi)

megvolt a nagybevásárlás, tartós tejet nem vettem de ha jön a vírus-zombiapokalipszis, szép lajháros pizsamában fogok éhen halni

IR hosszan

Szóval okok miatt úgy alakult hogy 5 év után elmentem újra egy cukorterhelésre, ami egész jó lett, utána még dietetikushoz is, hogy tegyünk pontot az ügy végére (hogy mármint most akkor kell-e diétáznom vagy nem, mitől érzem magam gyakran rosszul, mitől lehetnék jobban, kell-e mindenképp reggelizni és mit).

Na és a dietetikus elismerte hogy javultak az értékeim az előzőhöz képest, de felhívta a figyelmem hogy ez még mindig ir, emiatt lehet hogy bár sok mindenben javult a közérzetem amióta “lehetőleg” kerülöm a cukrot és a fehér lisztet, talán ha tényleg betartanám a diétát, még jobban érezném magam. Készített testzsír elemzést is, azon is lenne mit javítani. Elmondta a tudnivalókat nagyjából, és még nagyon sok anyagot küldött hozzá, meghallgatta néhány kérdésem és ellenvetésem és sok mindent sikerült tisztázni, pl. hogy a reggelivel történt legutóbbi próbálkozásom azért nem sikerült, mert rosszul csináltam. És mondott néhány egyszerű trükköt ami segít elindulni.

Annyira sikerült felkelteni a motivációmat, hogy egy hete igyekszem tényleg betartani mindent (napi 5 étkezés, meghatározott időben, meghatározott gyorsan és lassan felszívódó szénhidráttal, + annyi van megszabva hogy sok zöldség, és a főétkezésekre állati fehérje), ebben nekem az időpontok jelentik a legnagyobb kihívást, meg hogy állandóan gondolni és készülni kell rá hogy mikor mit kell enni, ez egyelőre elég sok plusz időt elvisz, kicsit nehéz beilleszteni a rohanó hétköznapokba, de talán később majd rutinná válik. Elkezdtem magamnak is írni, ha kitalálok valami jót nehogy elfelejtsem, aztán később talán már tudom arra használni hogy ötleteket adjak magamnak.

Eddig annyi a tapasztalat, hogy tarthatónak tűnik, bár a héten elég sokat voltam éhes, valószínű mert eddig jóval túlléptem a 160 grammos határt, még szokja a szervezetem. Viszont összességében meg tetszik. Szerintem jobb volt így, hogy volt már egy majdnem egész éves bevezető időszak, amikor kicsit kitapasztaltam hogy tényleg léteznek ehető cukormentes ételek, és néhány lelőhelyet is.

Azt még nem tudom meg fogom-e tudni valaha lépni hogy mondjuk egy családi ebédnél, szülinap ünneplésnél elkezdjek finnyáskodni szóljak hogy ezt meg azt én nem ehetem, amúgy tudom is hogy anyu igyekszik figyelni de nem mindig lehet (a családban elég sok szempont ütközik). Nem is csak az zavar hogy kimaradnék, hanem hogy kellemetlenséget okoznék vele.

Április végén megyek kontrollra a dietetikushoz, megint lesz mérés, ez is kicsit motivál, bár az étrend betartásában inkább az hogy jobban legyek, viszont a mozgásban még jobban, hogy mit fog majd mutatni a mérleg.

Elolvastam a Hat Full of Sky-t (Pratchett), a Wee Free Menben megismert varázslókislányról és a pictsie-kről szólt, és Granny Weatherwaxről, akit megint kicsit új oldaláról mutatott be, és jó fej új szereplők is voltak. Még érzelmesebb volt, ezen a részen például nagyon sírtam, mert valamiért úgy éreztem Pratchett elkezdett búcsúzkodni, de lehet hogy csak én kezdem gyászolni hogy egyszer majd vége lesz:

“Do you know what it feels like to be aware of every star, every blade of grass? Yes. You do. You call it ‘opening your eyes again.’ But you do it for a moment. We have done it for eternity. No sleep, no rest, just endless… endless experience, endless awareness. Of everything. All the time. How we envy you, envy you! Lucky humans, who can close your minds to the endless deeps of space! You have this thing you call… boredom? That is the rarest talent in the universe! We heard a song — it went ‘Twinkle twinkle little star….’ What power! What wondrous power! You can take a billion trillion tons of flaming matter, a furnace of unimaginable strength, and turn it into a little song for children! You build little worlds, little stories, little shells around your minds, and that keeps infinity at bay and allows you to wake up in the morning without screaming!”

De még mindig viccelődik néha, hogy oldja a hangulatot:

(Granny kritizálja Tiffany csillagos boszorkány sipkáját) “With stars, she added, and there was so much acid in the word “stars” that it would’ve melted copper and then dropped through the table and the floor and melted more copper in the cellar below.”

És a végén van igazi feelgood rész is:

(Tiffany hazaér): “She found herself filling up with joy – at the new lambs, at life, at everything. Joy is to fun what the deep sea is to a puddle. It’s a feeling inside that can hardly be contained.”

Tetszett.

Most az Ender’s game-et olvasom, az is jó csak máshogy.