vagy az a tény hogy milyen aprók vagyunk a világegyetemhez képest

Meghívódtam a prominens eseményre, nagyon örülök, meg be is pánikoltam (nincs egy rongyom, hogy nézek ki stb.) Úgy felzaklattam magam a gondolattal hogy addig legalább 2 kg-t le kell adnom, meg hogy mennyi időt szúrtam el jelmezkölcsönzős oldalak nézegetésével ahelyett hogy dolgoztam volna, hogy gyorsan készítettem is egy sajtos szendvicset.

A szexi, az tiszta sor. Biztos érdekes lenne egyszer kipróbálni, for a change, tuti nem feszengenék egy cseppet sem. De az ijesztő. Injekcióstű, pók, magasság, tömeg, nyílt tér. Természeti katasztrófák, globális felmelegedés, túlnépesedés. Egyedül maradás, üresség, öregség, halál… És hogyan kell horrorfilmnek öltözni? Az én életemben amúgy is annyi ijesztő dolog van, akár éjszakai lepkének is öltözhetnék (ezt már be kellett linkelnem, olyan régen írtam hogy akkor még csak ketten olvastak, nem mintha most annyira de azért mégis). Éjjeli pillangó, hehe…

Kár hogy a doppler effektus egy cseppet sem ijesztő, azt könnyű lenne megvalósítani. Ha valahogy el tudnám hitetni hogy a doppler effektus ijesztő. Ahogy elmegy melletted a vonat, a hangja lidércesen megváltozik, a gerinceden borzongás kúszik felfelé, homlokodon hideg verejték csorog…

Advertisements

empátia

Bono szerint a depressziósoknak csak körül kéne nézni a világban, hogy másoknak mennyivel nehezebb sorsuk van, és örülni hogy nekik milyen jó, és megoldódna minden. Aki nincs benne annak kívülről mindig borzasztó egyszerűnek tűnik a megoldás. Nem vagyok biztos benne hogy ha időben mondta volna Michael Hutchence-nek hogy "nézz már magadra, milyen szánalmas vagy, szedd már össze magad", akkor megmenthette volna.

 

pillanatképek

Amit nem sikerültlefényképezni, mégis meg szeretném őrizni az emlékezetemben:

– a kisebbik a lábamba kapaszkodik a medencében, férj átöleli – ezt látom: lábfej, férjfej, gyerekfej egymás mellett

– 3 vizes arc nézi a róluk készült videót a fényképezőn

– a kicsi csodálkozó ám kissé megszeppent mosollyal figyeli a vízipisztolyos kisfiút

webkamera

férj: a négy összetolt ágy közepén fekszik hason, félhomályban olvasni próbál, kattintgat

gyerekek: férjet két oldalról csikizik.

férj: ismételten felszólítja a gyerekeket hogy hagyják békén

gyerekek: ismételten felszólítják a férjet hogy nevessen már

sulemia: kislámpa alatti fotelben pötyög

 

 

vonatos bejegyzés

Egyszer gimnazista koromban vonattal mentem a családom után, akik egy távoli helyen kempingeztek, és bár tudtam hogy a vonatot útközben szétkapcsolják és csak az egyik vége megy tovább arra amerre én szeretnék menni, mégsem kérdeztem meg hogy hova üljek. Persze pont a rossz végébe ültem. Aztán megkérdeztem, még leszálltam, még pont láttam is elmenni a vonat jó végét. Nagyon dühös voltam magamra, hogy még erre sem vagyok képes. Izgultam is hogy mi lesz, de végül pár óra múlva csak megérkeztem, és a szüleim ott vártak az állomáson, mivel minden érkező vonathoz kimentek. (Ez még az özönvíz mobiltelefon előtti időkben történt.) 

Nagyon mérges voltam magamra, hogy hogy lehettem ilyen béna. Most is izgultam hogy el fogok szúrni valamit. Mégis minden sikerült, időben elindultam ahhoz hogy a metróépítés és az jelzések hiánya ellenére megtaláljam a Keleti pályaudvart (jó, persze, azért elég nagy, nehéz nem észrevenni, de sikerült kerülőúton megközelíteni), sőt a pénztárat is, időben észrevettem hogy nem kértem pótjegyet, és azt is ügyesen pótoltam. Még wc-n is voltam 100 forintért, ha valakit érdekelne hogy Budapest egyik nagy nemzetközi pályaudvarán fel van-e újítva a wc, hát nincs. (It’s a negative, mondaná Jack Bauer)