Kerouactól olvasom a Dharma Bumst, korábban az Útont olvastam és akkor nem tűnt fel csak hogy nagyon különbözik az életszemlélete az enyémtől, de így a közepe tájára egyre biztosabb vagyok benne hogy seggfej*. Az oké hogy minden második oldalon kifejti hogy mennyivel magasabbrendű a hobo életszemlélet** a sok szerencsétlen hülyéjénél akik dolgoznak meg ülnek otthon a tévé előtt, meg oldalakon át olvashatom az inkoherens, teljesen értelmetlen szóömlést amit részegen a főszereplő a barátaival összehoz, de ami igazán zavar hogy a férfiak a csodálatos művészek akiknek minden szavuk arany, a nők meg azért vannak hogy megdugják őket. Hegyet mászni nő nem jöhet, a női bodhisattva életének értelme hogy mindenki megdugja akivel találkozik. Ja meg volt még egy nő aki megbolondult és leugrott a tetőről.

*ez a mondat szerintem is egy train wreck de nincs kedvem átírni

**folyamatosan vedelni és részegen tivornyázni / teát kortyolgatva verseket olvasni / potyautasként vonatozgatni

 

Espanse 2. könyv: már több szereplő van mint az első könyvben, és érthetőbbek a történések mint a sorozatban (pl hogy a Navoo-t mért nem rögtön hozzák vissza, meg reflektálnak arra hogy most máshogy viselkedik a protomolekula, van rá egy feltételezés hogy be lett korlátozva a működése), Holden itt sem a mindentudó szuperhős, hanem egy túl fiatal, tapasztalatlan, csetlő-botló karakter csak most a korábbi idealizmusa helyett gyilkológéppé vált, Naomi személyisége sokkal érettebb, stabilabb. Itt is folyton veszekszenek de nem olyan random hogy felváltva az egyik csinál valamit ami a másiknak nem tetszik, hanem inkább Naomi próbálja Holdent irányítani, aki általában túl forrófejű. Amos továbbra is sokkal viccesebb, könnyedebb mint a sorozatban, de itt is előjön a múltja, ami miatt nagyon komolyan kiáll Prax mellett. Alexről továbbra se tudni semmit 🙂 Avasarala szimpibb, nem egy kiöregedett pornósztár, hanem egy törékeny pici ősz hajú néni extrém kemény személyiséggel, a fejemben persze a szereplő hangján beszél (és ugyanannyit káromkodik). Bobby nem husika, hanem egy két méteres csupa izom gyilkológép, mivel belelátunk a fejébe az elején kevesebb körítés kell, a könyvben is nagyon jópofák Avasaralával.

Szóval akkor a környezetvédelemről

Amióta gyerekkoromban tudatosult bennem hogy létezik környezetvédelem, figyeltem ezekre hogy ne folyassam feleslegesen a vizet, ne égessem a gázt, azóta szelektíven gyűjtjük a hulladékot amióta létezik, inkább használom a tömegközlekedést mint autót ha van rá lehetőségem (kivéve az elmúlt hetekben, a bkv totálisan kikészített (most nem fejtem ki újra de úgy emlékszem utaltam már rá), jelenleg kerülöm amennyire tudom) (viszont kitaláltam hogy regisztrálok a greengo-ra), figyelek hogy energiatakarékosan tartsam hűvösen a lakást/autót és csak végső esetben használom a légkondit, legtöbbször szűrt vizet iszom, a boltokban nem kérek szatyrot hanem hordok magammal. (Meg nyilván aláírtam a petíciót hogy tiltsák is be őket, bár ez tudom hogy nem valódi tett.)

A komposztálás mindig is vonzott, utánanéztem és elvileg már lehetséges panelben is, de egyrészt drága (vagy ingyen is lehet készíteni komposztládát, csak az százezer lépésből áll, amihez az első hogy regisztrálni kell valami oldalon hogy megtudhassam a lépéseket), másrészt giliszták kellenek bele, harmadrészt lehetetlen, mert elvileg állandó 20 fokos hőmérsékletet igényel, úgyhogy erről letettem, jobb lenne ha lenne valahol a közelben a szabadban láda ahova el lehet hordani a zöldhulladékot, hátha egyszer ez az idő is eljön. Meg lehet hogy egyáltalán nincs igazam, de azzal vigasztalom magam hogy a szeméttelepen is elrohad idővel a banánhéj és társai, és végül csak visszaforog a természetbe (még ha akkor rögtön parlagfű is nő ki belőle).

Mostanában kezdtem bekövetni facebookon is ilyen oldalakat, meg voltunk egy kisebb rendezvényen, és rögtön el is kezdett zavarni hogy nem azt érzem hogy milyen jó fej vagyok, törődöm a környezettel meg minden, mert a (szerintem kicsit radikálisan) kommunikált szinthez képest sehol se vagyok: valójában nem elég szelektíven gyűjteni, mert azt sem mind hasznosítják újra, hanem inkább úgy kéne élni hogy semennyi semmilyen szemét ne képződjön, műanyagot ne vegyél/használj (de azért néha lehet mégis ételtartó dobozt vagy kulacsot), sose járj autóval és ne egyél egyáltalán húst, mert azzal kiirtod a fákat.

Meg se tetszett hogy ez is kezd nagyon divattá válni, és kezdik ezzel reklámozni a termékeket, a lelkiismeretünkre hatva, és akkor lehet háromszoros áron eladni dolgokat azzal hogy környezetbarát (pl kis vászonzsák a műanyag helyett a kajáknak, miközben azt is le kell gyártani valahol, ami vizet meg energiát meg mittudoménmit igényel, és egyszer az is óhatatlanul tönkremegy és akkor terhelni fogja a környezetet), meg ilyen 10×10 centis textilpelenka-darab valami hánccsal vagy mivel összeragasztva hogy szivacs helyett ezzel mosogass meg takarítsd a pultot. Szóval lehet hogy ebben megint én vagyok túl szigorú, de engem zavar hogy valaki az én lelkiismeret-furdalásomból termel profitot. Persze valamiből élni kell, és akkor mért ne foglalkozzon olyannal amit fontosnak tart.

De közben meg mégiscsak izgat is, nemrég vettem kulacsot (nagyom menő), elkezdtem hazahordani a műanyag ételtartó dobozokat mert a munkahelyemen nincs szelektív kuka, és csak elkezdek rajta gondolkodni hogy alufólia helyett rakhatnám a szendvicsem dobozba is, mire használhatnám a kiürült nutellás üveget,  meg hogy hol tudok vajon műanyagmentes fülpiszkálót venni. Most rá is kerestem, találtam is nem aranyárban (“csak” kb háromszoros ez is), persze rögtön rákattantam a boltra is.* Szóval igen elég vegyes vagyok ezzel kapcsolatban, talán jó lenne úgy megtalálni a középutat (hogy mondjuk nem fordítok erre végtelen energiát és forrásokat, de azért odafigyelek) hogy közben nincs bűntudatom hogy mennyit tehetnék még. Lehet inkább keresek egy újrahasznosítással foglalkozó szerveztet és adok nekik pénzt. (annyi jó ötletet láttam már az évek során, de megvalósulni még egyet sem)

Ja és emellett meg azt gondolom hogy már rég elkéstünk 😦 Még ha most észbe kapna Trump is meg egész délamerika akkor is.

Ja és visszaolvasva látom hogy az egészre azért volt szükség hogy felsoroljam mennyi mindent teszek mégis, hogy kicsit nyugtassam a lelkiismeretem 🙂

*és meg is rendeltem, mert nem derült ki hogy ha csak úgy odamegyek a boltba ott van-e, valószínűleg nincs, de többször felhúztam magam a bonyolult procedúrán (a regisztrációkhoz nem jó a jelszavam amit mindenhol használok, adjak meg legalább 8 karakteres, betűből és számból, kis és nagybetűből álló jelszót. aztán a párszáz forintos tételre, amit a boltban szeretnék átvenni, nem választható a készpénzes fizetés opció, még a bankkártya adatokkal is le kell állni szarakodni, aztán az egészről 3 email jön. de tudom kár belém ahelyett hogy örülnék neki hogy egyáltalán hozzá lehet jutni Magyarországon. bár így tényleg azon a határon van, hogy még a földnek sem biztos éri meg 3 g műanyaggal kevesebb szenvedés azon az áron hogy az emberek órákat töltenek vele és mérgelődnek hogy beszerezzenek egy környezetbarát terméket.

a könyv mindig jobb

Jó még csak három részt néztem meg a Big Little Liesból és értem hogy a tévében sokkal többet beszélnek, ezzel szemben nem látunk bele a fejükbe, ezért mindenfélét ki kell mondaniuk de azért kicsit máshogy mint ahogy a könyvben gondolják. És ezért kell hogy több minden is történjen, csak akkor se értem hogy ami a könyvben is történik és kimondják az mért nem lehet ugyanúgy.

de azért ezek felett nem tudok elmenni (kicsit spoileres)
– oké, Celeste-nek és Perrynek a könyvben is gyönyörű a háza, de itt Madeline-éknek is, Jane pedig nem lakásban lakik hanem ő is házban
– az ikrek nem ördögfiókák hanem gazdag, szomorú és kicsit koravén gyerekeknek tűnnek
– a nők öregebbek mint gondoltam (főleg Renata, de azért Nicole Kidman is. És nem gyönyörű, hanem szigorú arca van, amit a frufru valamennyire egyensúlyoz de attól még nem lesz kiemelkedően gyönyörű legalábbis nekem) (valamiért nem szeretem, ezért nem is gondolom hogy olyan mint Celeste, vagy el tudja játszani)
– bárki bárhova megy (a suliba, terapeutához, egymáshoz), mindig ugyanazon a festői tengerparti viadukton hajt keresztül
– miért Celeste fényképezgeti a gyerekeket és rakja fb-ra. ez Perry személyiségéhez fontos.
– Perry mért mindig amiatt veszekszik mert úgy érzi hogy Celeste ki akarja zárni a gyereknevelésből, a könyvben mindenféle piszlicsáré dolgon lesz ideges, pl mert legóra lépett
– és ne mutassák hogy szexelnek, szörnyű nézni (jól leírja amit a könyv is érzékeltet, és biztos ez volt a cél hogy kényelmetlenül érezzem magam)
– a megerőszakolós vonalat is kicsit megváltoztatták amit nem nagyon értek miért

egy csomó karakter bejön azért, Reese Witherspoont pl szeretem, és tudtam is hogy ő Madeline már amikor a könyvet olvastam, szóval eleve őt képzeltem oda, és jó is. Adam Scott végtelenül cuki, nem tudtam hogy ő Ed de illik hozzá. Perry is tetszik, Bonnie is, na Zoe Kravitz tényleg gyönyörű. Az ikreken kívül a többi gyerek is bejött.

 

Erről meg olvastam és marginálisan kapcsolódik (a mindennapjainkat meg átitatja) https://www.theatlantic.com/magazine/archive/2017/07/power-causes-brain-damage/528711/?utm_source=atlfb

Arról nem szól a cikk hogy mennyivel nagyobb valószínűséggel kerülnek hatalmi pozíciókba akik egyébként is kevésbé képesek mentalizálni (és így nagyobb valószínűséggel gázolnak át másokon és tesznek meg bármit hogy elérjék a céljaikat), de ez amiről szól, hogy a megszerzett hatalom ezt okozza, elég rémisztő.

Szerintem Zuckerberg azzal javíthatna a fb tartalom minőségén, hogy kiszűr minden olyan cikket aminek a címében szerepel hogy “sosem találod ki”, “vajon mi történt ezután”, “találja ki”, “elképesztő”, “villantott”, “szenzációs”, “és akkor váratlan dolog történt”, meg aztán mindent amit sorban helyette kitalálnak, hátha csökkenne azoknak az oldalaknak az olvasottsága akik minőségi újságírás helyett csak ezeket használják, a normálisabbaknak meg nem kéne csak azért folyamodni a béna clickbaitekhez hogy versenyben maradjanak.

 

Nézős

Nemrég megnéztem a Black Mirror első két részét, nem voltam oda tőle. Szerintem kicsit olyan mint a második rész végén a srác lesz. Azt a képet akarja kelteni hogy nagyon fontos dolgokra próbálja felhívni a figyelmünket, de valójában szórakoztatás, azzal tűnik ki hogy merészebb és durvább mint amit megszoktunk. Aki nézi nem azért teszi hogy rájöjjön hogyan lehetne autentikusabb az élete, hanem mert kíváncsi hogy milyen bizarr elmebetegséget találnak még ki. Állítólag van még egy rész ami jó és érdemes megnézni, de elfelejtettem mi az és nem is találom.

Tegnap meg a Donnie Darkót, aranyos.

ez kicsit spoileres:

Ma meg a Nocturnal Animalst, kemény. Teljesen a hatása alatt maradtam, úgy érzem magam mintha én lennék Amy Adams és rá kellett jönnöm hogy a rossz utat választottam, szemét voltam másokkal hamis előnyökért, de legjobban mégis én szívtam meg, és mire egész testemmel-lelkemmel átérzem ennek az igazságát, már késő (pedig nem vagyok posh galériatulajdonos aki undorító “művészi” alkotásokat készít).

Ezek nagyon jók, kis rövidke részletek amikben a pasik úgy vannak megírva ahogy általában a nők a történetekben. Tényleg elképesztő hogy annyira bele vagyunk ágyazva a szexizmusba hogy észre se vesszük, teljesen természetes a számunkra, mint a levegő amit belélegzünk, amíg valami rá nem ébreszt. Emlékszem milyen megdöbbentő volt a Védett férfiakban is, elsőre felháborodtam a nőkre (akik megszerezték a hatalmat és a férfiak ellen fordították), lassan kapcsoltam hogy ez fordítva pont ugyanúgy volt amikor Merle megírta, most már talán valamit enyhült itt-ott.

Kultúrába ágyazott tehetlenség

Nincs miért csodálkoznunk hogy Magyarország ilyen depressziós, pesszimista nemzet és hogy még mindig ilyen gyakori az öngyilkosság (bár Európában már csak harmadikok vagyunk). Elég megnézni a nemzeti himuszunkat és szózatunkat, amit általános iskolában megtanítunk a gyerekeinknek és minden nagyobb ünnepen eléneklünk: ha jó történik velünk az nem a mi érdemünk hanem Istené, ha rossz, az biztos Isten/a sors büntetése valami bűnünkért*, vonzó jövőkép a véres nemzethalál, és úgy általában nem lehetünk befolyással a sorsunkra csak egy távoli, szigorú valakinek könyöröghetünk, aki eddig sokat bántott minket direkt, hogy hátha most megszán minket, ennek ellenére aki jó fej az nem menekül el innen hanem tűr, meg nincs is értelme elmenni mert a sors elől úgysem menekülhetünk.

És nem is azt mondom hogy a himusz meg a szózat minden baj okozója, hanem hogy egy olyan országban élünk, ahol ezek megíródhattak és a döntéssel bíró emberek úgy találták hogy mindenki fog tudni velük azonosulni, és 150 évvel később is a döntéssel bíró emberek úgy látják hogy ezekkel a költeményekkel lehet legjobban jellemezni minket.

*rendszeresen hallom/olvasom értelmes, művelt emberek szájából, még akkor is ha konkrétan egy másik ember bánt velük rosszul.

Olvastam ezt a cikket a szabad akaratról*, és elsősorban bosszant, elkezdenék gondolkozni rajta de maga a téma hatalmas és bonyolult és inkább dühös vagyok a cikkíróra mert szerintem nem gondolkodik logikusan és mindent összemos. Amiből kiindul: a tudomány bizonyította hogy nem létezik szabad akarat, azt egyrészt nem fejti ki (ki? hol? hogyan?), másrészt nem magyarázza el (mi az a szabad akarat? mit takar pontosan ebben az értelemben?). Hanem elkezd össze-vissza elmélkedni a szerinte megalapozott premisszája alapján. Na jó a kettő ugyanaz, szóval pontosan mit is bizonyított a tudomány?

Mert szerintem az nem elég érv, hogy a tudomány már érti hogyan adják tovább az ingerületet egymásnak a neuronok, mert a neuronok kisülése nem _okozza_ a gondolatainkat és döntéseinket, csak az a rendszer amiben ezek megvalósulnak, mint a számítógépnek a hardver.Szerintem még baromira nem értjük az idegrendszer működését, főleg nem annyira hogy ilyeneket kijelenthessünk. Itt van például a sématerápia, ennél a cikknél sokkal pontosabban fejti ki hogyan határozzák meg a viselkedésünket, döntéseinket a velünk született tulajdonságok és a körülmények amik között felnőttünk, célnak pedig azt jelöli ki hogy ezeken túljutva önállóbban hozhassunk döntéseket és szabadabban élhessük az életünket.

Szóval még az is lehet hogy valóban így van és a tudomány már bizonyította hogy nincs szabad akaratunk, csak akkor ezt konkrétabban le kellett volna írnia. Szerintem. (Mert egyébként pont ma olvastam egy másik cikket**, ami egy kísérletről szólt, amiben kiderült hogy ha olyan kevés időnk van dönteni hogy ösztönösen döntünk, utólag akkor is feltételezzük hogy akarattal volt, vagy mi, de ott direkt kiemelték hogy fogalmunk sincs hogy ez a folyamat mennyi és milyen jelentőségű döntésben játszik szerepet.)

Szóval bosszant.

 

*ezer éve tároltam megnyitva a mozillán, a körülmények speciális összejátszásának köszönhetően ma végre elolvastam haha

**persze nem mentettem el, de a körülmények meghatározott összjátékának köszönhetően vissza tudtam keresni (benne volt az előzményekben)

Befejeztem a Siddhartát (viccesen az utcán álldogálva, mert már csak pár oldal volt hátra és mégiscsak modortalanság lett volna úgy megérkezni a kocsmába hogy köszönök, aztán belebújok a könyvembe mert érdekel a vége). Nem is emlékszem miken elmélkedtem a könyv nagyobb része alatt, csak hogy borzasztó racionális és intellektuális volt, a végére viszont teljesen bevonzott, tátott szájjal és szemmel bámuló kislány lettem. És irigykedtem hogy milyen jó lehet így élni (érezni, gondolkodni), bár azt gondolom mostanában jobb úton vagyok efelé mint amikor megpróbáltam nem érezni és úgy tenni mintha nem lennének szükségleteim.

(most visszaolvasva hozzátenném, hogy a linkelt posztban linkelt formula is arra utal hogy le kell vinni az elvárásokat, hogy még könnyen tudja teljesíteni az élet, és boldogok leszünk, ma már amit lucia stroke-nak nevezett azt szükségletnek hívnám de amúgy ugyanazt gondolom amit akkor írt: mindenkinek szüksége van valamennyi szeretetre, törődésre, odafigyelésre, nem mi döntjük el hogy mennyire, nem lehet lecsökkenteni vagy eloszlatni vagy ilyesmi, és ha nem töltődik be nem lehetünk boldogok) (annyira elkanyarodtam, hogy fogalmam sincs hogy ezzel kapcsolatban a Siddhartának van-e bármi üzenete, és ha van, mi az)

Nemrég befejeztük a Bansheet, nekem már lehet spoilerezni de most itt nem fogok, csak annyit írok hogy ennek az évadnak jót tett hogy befejező évad volt és végre nem kellett melrose place szerűen még tovább bonyolítani valószerűtlenül az eseményeket a kis eldugott porfészekben, ahol a világ összes típusú gonosztevője megtalálható és furcsa bizarr gonosztetteket követnek el egyre-másra.

Megnéztük az Orphan Blacket is, bőven lehetett volna már ott is ez a befejező évad (vagy az előző). Igen hát nyilván nehéz ötvözni a days of our livest a tökös verekedős nyomozós klónos kontenttel. (és azt se mondhatom hogy akkor minek hiszen amíg megnézik a népek és el lehet adni sok reklámot közben addig megéri). Az utolsó rész alatt kifejezetten szenvedtem és vártam a végét.

(de én túl kritikus vagyok és mindenben hibát találok és csak azt emelem ki)

Meg az a gondolatmenet nagyon nem tetszett hogy bár Lester tudja hogy nem tesz jót neki hogy 200 kilós, de szerinte nincs más választása mint hogy palacsintát egyen csokikrémmel és tejszínhabbal ebédre, mert gyalog jár ebédelni hogy fogyjon és gyalog elérhető közelségben csak ilyen helyek vannak (inkább elautóznék egy normális étterembe, vagy rendelnék valami zöldséget) (és sokan vannak akik főznek ebédet maguknak).

Vagy hát jó, értem hogy Doctorow azt akarja kihangsúlyozni hogy valami központilag nagyon el lett rontva, meg gének meg minden, de azért mégse gondolom hogy az embereknek nincs beleszólásuk abba hogy mit és mennyit esznek.

Azon gondolkodtam, hogy az is egy béna részmegoldás hogy nincs oep finanszírozott pszichoterápia hanem helyette van magán, mert így a többség ezt is töredéke áron vállalja mint amit külföldön elkérnek, mert különben csak a leggazdagabb réteg tudná megfizetni és a segítő szakmákban még mindig sokan vannak akiknek tényleg fontos az hogy segítsenek azokon akiknek szüksége van rá. Nagyon sok órában meg nem lehet végezni mert kiég az ember. Így marad az hogy vállal valamennyit annyiért amennyiért, néha olcsóbban ha tudja a páciensről hogy nehezen fizeti ki, néha évekig nem emel árat hiába nőnek a saját költségei, mellette dolgozik máshol is, és a bérleti díj, adózás, stb után, beleszámítva hogy egy ülés nem 50 perc munka, mert emellett van az adminisztráció, az eset összerakása fejben, a telefonok és levelek megválaszolása, adott esetben külső vizsgálatok vagy kórházi kezelés intézése, a vállalkozás vitele, önmagunk továbbképzése, szupervízió, a nehezebb eseteken, problémákon való gondolkozás, utánajárás, hogy vannak olyan terápiák amikben minden ülésre külön készülni kell, és hogy betegség, szabadság esetén, vagy ha a páciens nem jön el és nem fizeti ki, akkor nincs bevétel, ami marad abból nemhogy nem luxus szinten, hanem éppen csak megél az ember. Szóval igazából az oep finanszírozás hiányát részben a betegek, de nagyrészt a szakemberek is állják. Persze tudom hogy külföldön se jó, mert szarozik a biztosító, mindenféle igazolásokat és jelentéseket kér, csak a rövid terápiákat támogatja stb, de ott legalább van annyi. Csak hogy ne gondoljuk hogy sebaj hogy az állami megy le a vécén mert van magán. A többi szakterületet nem ismerem, lehet hogy van ahol jobb a helyzet nem tudom.

rant off.

És lehet hogy lassan ideje túllépni ezen a “nem sztrájkolhatunk, mert az a betegek életét veszélyezteti” hozzáálláson, mert most folyamatosan, éjjel nappal veszélyben van a betegek élete is, nemcsak az emberi jogaik sérülnek az állandóan túlterhelt rendszerben.

Azért nem omlott még össze az egészségügyi rendszer (évekkel ezelőtt)*, mert a főorvosok nem lépik meg azt a lépést hogy kijelentik hogy az osztályuk ilyen körülmények között nem tud működni, vagy zárják be vagy oldja meg a kórház. Tekintve hogy sehol sem teljesülnek a minimumkövetelmények, ez nem egy-két helyet érint. Nem tudom miért nem lépik meg, féltik az egzisztenciájukat, vagy ők nem szenvednek eléggé (bár valamilyen szinten felelősséggel tartoznak mindenért, ami az osztályukon történik, onnan hogy egy beteg órákig vár az ágytálra/tisztába tevésre odáig hogy egy beteg meghal mert nincs gyógyszer/elég nővér/az elcsigázott orvos rossz döntést hoz. Amíg a szakma nem szedi össze a bátorságát, mégiscsak azt tartom legcélravezetőbbnek, hogy az átlagemberek panaszkodjanak minden fórumon, tegyék nyilvánvalóvá hogy a körülmények embertelenek és borzasztóak, senkitől sem lehetne elvárni hogy csendben elviselje. Ha lehet, jobb ha a panaszkodásuknak nem “szemét nővérek” illetve “szemét orvosok” a felhangja, nekünk is jobb érzés meg nem is tereli el a probléma lényegéről a figyelmet.

*erről jutott eszembe (azzal hogy megváltoztatják a sebészeti ügyeleti rendszert (nem lesz néhány ügyeletes osztály Budapesten, hanem mindenki a saját területére ügyel mindig) állítólag boríthatja a bilit)

Miután befejeztem a könyvet, az utolsó harmadát leginkább traumatikusnak mondanám. Nehéz más szándékot tulajdonítani neki hogy mért írta meg, mint hogy minél jobban felzaklasson. De most megnéztem hogy önéletrajzi ihletésű, szóval gondolom ki akarta magából írni a borzalmakat. Amit meg sugall, azzal nem értek egyet: hogy ha nagyon rosszak a körülmények, akkor a saját elveink ellenére cselekszünk. Saját élményem nincs rá, de az intenzív osztályos gyakorlaton mondta egy doktornő hogy ott mindenkiből a rá jellemző vonások jönnek elő még élesebben.

És Kanner mindezek felett még belengette azt is hogy az autizmus mégse veleszületett hanem a szülők okozzák (és ilyeneket írt a cikkében hogy az anyák mindenféle diplomákat beképzelnek maguknak), amire abból következtetett, hogy aggódtak a gyerekükért és figyeltek rá és részletesen feljegyezték a furcsa viselkedéseket, és szerinte a gyerekeket igazából nem érdekelte a speciális érdeklődési köre és nem is értették amiről beszélnek, csak a szüleik kedvéért magolták be mert ezáltal szerezhették meg a figyelmüket. Aztán jött Bettelheim és még rátett egy lapáttal (mert ez sokkal jobban szolgálta az akkor beinduló pszichoanalitikus mozgalmat mintha veleszületett lenne, mert így az aggódó és gyerekükön segíteni vágyó önző fridzsider szülők mind mentek sok pénzért pszichoanalízisbe). Szerintem ez rosszabb mintha valaki nyíltan rabol és hazudik, amikor egy látszólag segítő hivatást választ és úgy használ ki egy különösen kiszolgáltatott csoportot hogy közben még hálát és elismerést is bezsebel, szóval milyen ember az akinek a lelkiismerete eltűri hogy felmagasztalják mint nagy segítőt miközben az agya mélyén valahol tudnia kell hogy épp sokat árt egy ügynek és egy csomó épp akkor élő és később megszülető embernek.

Éjjel félálomban épp az ideális robotpartnert dolgoztam ki (aki részben olyan mint baymax a big hero 6-ben hogy monitorozza a neurotranszmitter szintemet és ha alacsony megölel és puha, emellett tetszőlegesen programozható kinézetre és jellemre is, meg pl hogy milyen kedves kis meglepetések közül válogasson véletlenszerűen, és persze mindig mondja el hogy ügyes vagyok, szép vagyok, minden rendben lesz, meg tudom oldani, meg az is hogy mennyire legyen munkacentrikus vagy házias vagy a kettő együtt, és hogy milyen nevelési elveket alkalmazzon a gyerekeknél, és ha valamilyen tulajdonsága nem jön be vagy másra vágyom akkor meg lehet változtatni bármit), vagyis egy jövőben játszódó filmet amiben mindenkinek ilyen partnerei vannak és mesterséges megtermékenyítéssel szaporodunk, de a kissé különc, egyéni, elsőre zordnak tűnő de belül meleg szívű főhős rájön hogy mégis jobb egy valódi ember partnerrel mert akkor adhat is szeretet meg törődést a tökéletlenségei ellenére is.

Ma meg találtam egy ilyen cikket ami kicsit hasonló ahhoz amit isolde említett nemrég de felbosszantott azzal hogy olyan magabiztosan kijelenti hogy a világon minden egyes ember számára az az egyetlen üdvözítő út a boldog és megelégedett élethez hogy lemondja a tévé előfizetést és földet vesz amin gazdálkodik. Miközben magam is látom a báját, és néha megkísért hogy tényleg sokkal nyugisabb lenne az élet egy tanyán, de az biztos hogy több embert is ismerek aki nagy valószínűséggel beleőrülne. Meg így ez a narratíva, hogy hagyd abba a foglalkozásod, amit utálsz, és termessz tököt és nevelj csirkét mert azt szeretni fogod, azért láthatóan fals. Az elmúlt éveket pont azzal töltöttem hogy úgy formáljam a foglalkozásom hogy szeressem amit csinálok, és a hétköznapi frusztrációk és szorongások mellett szeretem is. Egyáltalán nem biztos hogy jobban élvezném ha az év 365 napján fél 6-kor kéne kelni megetetni az állatokat, és nem utazhatnánk el soha sehova mert kiég a paradicsom meg ilyenek. Ez egy nagyon béna cikk, nem tudom mért vesztegetek rá ennyi szót tényleg.

Tegnap a gyerekek beszédessé váltak örömükben hogy Gé visszatért az osztálykirándulásról, főleg Nudli, de azért Berci is beszúrta hogy utálja hogy a kis termete miatt átnéznek fölötte, meg nem érti hogy M. miben más mint ő, mert szerinte nagyon hasonlóak, M. mégis kifejezetten menőnek számít a társaságukban, és bár Berci is együtt lóg a menőnek számító srácokkal, ő csak úgy ott van velük. Nudli meg hogy a két legjobb barátjával szerinte nagyon hasonlítanak, mert Á. is jár kézilabdára, meg ugyanabban voltak a múltkor hogy nem szóltak 5 kisötösnél hogy összegyűlt az ötösük, csak tíznél, és izgultak, de megúszták leszúrás nélkül (most ehhez nem fűzök semmit). L.-vel meg mindketten hisznek istenben, természetimádók, és ööö tudtam hogy le kellett volna írnom tegnap. És elkezdte elemezgetni hogy milyen csoportok vannak az osztályukban.

Utána kicsit berzenkedtek de aztán elfogadták hogy leadtuk őket anyuékhoz és elsiettünk Vidék esküvői bulijára, ahol nagyon jó volt a hangulat, Gé megismert pár embert akikről eddig csak hallott, és beszélgetett is velük, meg Tapsival is, akit már eddig is ismert. Épp időben hazaértünk a szabadtéri zuhany előtt.

Meg még teljesen unrelated, hogy láttam megint ilyen “nézd meg hogy reagált a férfi amikor apple óra tokjában pozitív terhességi tesztet kapott a barátnőjétől” cikket a fb-on, és már korábban is elgondolkoztam rajta, hogy tényleg milyen megható meg minden, de vajon milyen hatással van a valódi eseményre és a résztvevőkre hogy az átadó (vagy egy harmadik? családtag? kívülálló?) közben kamerát tol a jó hírt fogadó ember arcába. Negatívra tippelnék de végülis nem tudhatom.

És ha már ezeket így egymás után halmoztam, most hogy láttam hogy diplomásként két okj képzést el lehet végezni ingyen, elgondolkoztam rajta hogy megnézzem milyenek vannak.

A Frozen a második, ahol rádöbbentem hogy a következő időszakban számtalan disney dalt fogunk végighallgatni.

Én pedig befejeztem az Önző gént, nagyon tetszett, nyilván nem fogom leírni egy 1976-os könyvről hogy miről szól, de röviden arról szól hogy nem egyének vannak akik felhasználják a géneket a szaporodásra hanem az evolúciónak a gének az alanyai, és hát nem az hogy a gének felhasználják az élőlényeket hogy továbbörökítsék magukat, hanem hogy azok a gének (=replikátorok) szelektálódnak ki az evolúció által, akik jó túlélőgépeket (=növényeket, állatokat stb) tudnak maguknak építeni. Ezt így nem írja, de arra következtettem, hogy minden amit ösztönösnek gondolunk, pl. hogy bizonyos madarak fészket építenek meg ilyesmi, azt a gének irányítják, hogy elősegítsék a szaporodásukat. És így az emberi viselkedést is részben a gének irányítják, pl hogy olyat keresünk párnak aki egészségesnek tűnik, plusz a nők olyan pasit aki valószínű hogy nem lép le idő előtt (emiatt van már az állatvilágban is a hosszú udvarlási időszak, és hogy a szex előtt a nőstény elvárja hogy a hím befektessen, pl együtt építenek fészket, hogy kevésbé érje meg idő előtt lelépnie). Meg hogy előnyben részesítjük a rokonainkat és a hozzánk hasonlókat, akikkel valószínűleg több a genetikai egyezés. És hogy az egyének közötti kooperáció (ami szintén gyakori az állatvilágban is, akár különböző fajok között is) lehet egy evolúciósan stabil stratégia, pl hogy kölcsönösen nem esszük meg és/vagy segítjük egymást, és ha a körülöttünk élők nagyobb része szintén ilyen akkor mindenki jól jár, viszont ha a populáció többsége ilyen akkor az is jól jár aki megeszi és/vagy nem segíti a többieket, ha elég kevesen vannak ahhoz hogy kis esélye legyen hogy összefutnak.

Azáltal hogy az embernek kifejlődött a tudata, felül tudja bírálni ezeket a genetikailag meghatározott izéket, szóval Dawkins szerint elméletileg lehetséges a valódi altruizmus is. Plusz a gondolkodás lehetővé tette, hogy új replikátorok is megjelenjenek, amik a mémek, amit ő nem a vicces számítógépen terjedő gifek és képek értelmében használ hanem tágabb értelemben, lehet egy vallás vagy a brownie egyik elkészítési módja – a lényeg hogy kisebb, viszonylag stabil egységekből áll, amik különböző kombinációkban összeállnak, és viszonylag kicsit változnak egyszerre, amelyik ügyesen változik az még jobban elterjed. És így a gének mellett a mémek is nagyon befolyásolják a gondolkodásunkat, és csomó mindent azért teszünk és gondolunk úgy, mert az a trendi, úgy szokás, azt tanultuk. (És pl ezért lehet hogy már nem mindenki nemz minél több gyereket (a túlnépesedésen kívül, mert az is szabályozza valahogyan a szaporodást (erről most eszembe jutott, hogy vajon mennyiben járul hozzá hogy egyre többen élnek zsúfolt nagyvárosban az egyre kevesebb gyerek születéséhez.))) Szerintem az autizmusban érintetteket a mémek kevésbé irányítják (talán mert az észlelt ingerek nem rangsorolódnak aszerint hogy a társas inger fontosabb, ezért sok ilyen mémnek nincsenek tudatában, vagy ha igen, logika alapján figyelmen kívül hagyják mint értelmetlen szokást), és ezért valószínűbb hogy valami igazán áttörő újítást hozzanak létre.

Közelebb állunk a változáshoz vagy az összeomláshoz, mint valaha. Vagy ahhoz hogy minden folytatódik ugyanígy, bár ez elég valószínűtlen

Szembejött velem ez a cikk arról hogy milyen szörnyűek a körülmények a pszichiátriai osztályokon, szerintem ez fontos téma és jó ha minél több helyen szóba kerül. Abban nem értek egyet a cikkíróval, hogy szerinte ez nem zavarja az ott dolgozó orvosokat, nővéreket és nem tesznek semmit a változásért. A saját tapasztalatom alapján azt mondhatom hogy igenis zavarja, ha csak azt vesszük hogy ez a munkahelyük és nekik sem jó rozsdás, törött, rothadó falak, bútorok, berendezések között járkálni nap mint nap (az orvosi szobák is csak eggyel jobbak, ha egyáltalán), hallgatni a betegek panaszkodását az újra meg újra elromló wc-ről, a csöpögő csapról, a becsukhatatlan ajtókról stb, sőt néha még némi empátia is megjelenik és elkeseredünk amiatt hogy ilyen körülményeknek van kitéve ez az egyébként is szörnyen kiszolgáltatott csoport (és az orvos-beteg kapcsolatot sem segíti, ilyen körülmények között nehéz elhitetni egy pszichotikus vagy demens beteggel hogy azért nem engedjük haza mert jót akarunk neki).

Az legutóbbi helyen ahol dolgoztam az egyik főorvos részben emiatt ment el pont amikor én érkeztem, egy másiknak láttam a küzdelmét kb egy éven keresztül- amikor meglátta az osztályt, neki is az volt az első döntése hogy ezen változtatni kell, elkezdett levelezni, személyes találkozókat szervezni a kórház vezetőivel, és részben azért ment el mert elcsüggesztette hogy mennyire nem ért el eredményt (szóban megígérik, nem történik semmi, pár hónap múlva számon kéri, úgy tesznek mintha sosem hallottak volna róla stb). A következő főnököm kicsit sikeresebb volt, meg volt egy barátja a kórház vezetői között és hatalmas kitartással és sok munkával kb egy év alatt elérte hogy az egyik részlegen felújítsák a vizesblokkot, ami fél évig tartott mivel sosem volt anyag és a munkások egymásra vártak mert mindig átvezérelték őket máshova. De nemrég hallottam hogy ő is el fog menni. Ebbe azért bele lehet fáradni-fásulni, több régi kollégámnak volt az a hozzáállása hogy nem érdemes küzdeni mert csak csalódás a vége. Ők saját pénzért újíttatták fel a szobájukat, az egyik részlegen a személyzet és a betegek festettek ki gyógyszercégtől kapott festékkel.

Nyilván fontos lenne hogy az orvosok se adják fel, de miről beszélünk, pár év alatt szinte mindenki kiég ma a magyar egészségügyben, csoda hogy még van személyzet egyáltalán (aki nem megy külföldre, a magánszférába vagy gyógyszercéghez, ötvenévesen öngyilkos lesz vagy meghal májzsugorban vagy szívinfarktusban). Emellett a betegek is tehetnek a körülményekért azzal hogy minden fórumon szóvá teszik, panasszal élnek a kórházban, lefényképezik, kiteszik az internetre stb, hogy annyira ciki legyen az igazgatónak hogy végre tegyen ellene. Pont a pszichiátriai betegek sokszor nem képesek erre sajnos, amellett hogy mindannyiunkban nagyon él még az a hozzáállás hogy velünk bármit meg lehet tenni és jobb ha csendben vagyunk mert nekünk lesz bajunk. Egyre többen, és nemcsak a gazdagok, meg inkább kifizetik a magánellátást ahol jobbak a körülmények.

Olvastam egy cikket az opioidfüggőség kezeléséről, nagyon érdekes a különbség a cikk hangvétele és aközött amit magyarországon orvosi körökben tapasztalok (nyilván nem minden egészségügyi dolgozó így gondolkozik): hogy a drogos, alkoholista megérdemli a sorsát, utáljuk őket mert semmibe veszik minden fáradozásunkat, bármit teszünk értük úgyis újrakezdik a drogozást, alkoholizálást stb. Ehelyett a cikk inkább úgy áll hozzá (ez nincs így kifejtve), hogy ha visszaesnek a betegeink akkor az ahogy eddig csináltuk az nem jó, ne öljünk bele feleslegesen még több energiát, változtassunk, keressünk olyan módszert amivel kordában lehet tartani az addikciót, nekik is jár hogy megvédjük őket attól hogy meghaljanak túladagolás vagy fertőzések miatt. Akár még vissza is épülhetnek a társadalomba és hasznos taggá válhatnak. Összességében a társadalomnak olcsóbb is ez az újfajta szemlélet, még ha azzal is jár hogy az egyén élete végéig jár rendszeresen kontrollra, sőt gyógyszeres kezelést is kap, de mellette dolgozik, adót fizet, fenntartja magát, mint amikor nem az van hogy csinálunk valamit ami szerintünk jó, aztán elengedjük a kezét hogy mostantól oldja meg egyedül, és kezdődik minden elölről és fizetjük neki a hajléktalanszállót/hepatitis kezelést stb. De nem erre van kihegyezve, ez igazából egy mondatban van megemlítve. Az meg hogy őket is emberszámba veszi ott alap, az sincs kifejtve, kulturáltabb környéken íródott ahol nem kell így az alapoktól elkezdeni hogy a drogos is ember, sőt értékes és jár neki az emberhez méltó bánásmód stb stb.

Berci az Alföldet tanulja, nem értek egyet Petőfivel, a hegyek és a fenyőerdők sokkal menőbbek mint az:

– elnyúló róna
– gulya
– gémeskút
– ménes
– kurjantgató, ostorcsattogtató csikósok
– tanya
– búzamező
– nádas
– puszta
– lepattant csárda
– alkesz betyárok
– királydinnye a homokban
– gyümölcsfák
– templomtorony.

Továbbra is fenntartom, hogy akkor is nő a gyerekek szókincse ha a Harry Pottert és a Ready Player One-t olvassák, csak akkor olyan szavakat tanulnak, amikre szükségük is lesz az életük során, nem olyanokat amik csak ahhoz fontosak hogy ha másik kötelező olvasmányban is előjön hogy gigerli meg kalamáris akkor tudják mi az.

Az egészségügyről

A fekete ruhás nővér kapcsán még mindig aktuális, amit pár hónapja tervezek megírni, akkoriban is már volt ez a sztori és a csecsemőosztályon használt bevásárlókocsik apropóján is volt egy cikk. Az a baj, hogy akik közvetlenül találkoznak az egészségügy hiányosságaival (a betegek, ápolók, orvosok), azok hiába látják pontosan a gondot és akár a megoldást is, nincsenek eszközeik a változtatásra. Az ápolók, orvosok azt élik meg, hogy ők csak egy kis csavar a rendszerben, ami ugye szar, de bármi áron mennie kell tovább, mert különben nem lesz keresetük, nem lesznek ellátva a betegek stb. És emiatt bevállalnak rizikós helyzeteket, amiben viszont ha bármi történik, az rajtuk csattan. Mert ha mondjuk egy műtéti szövődmény során kiderül hogy barkácsfúró fejét meg horgászdamilt használtak, nyilván nem a gazdasági igazgatót fogják basztatni aki közölte hogy nincs pénz.

Szerintem az lenne a megoldás, ha ott ahol ellehetetlenülnek a feltételek, mert nincs pénz megjavítani a lélegeztető gépet, nincs pénz megfelelő alkatrészekre, nincs elég nővér aki ellássa a betegeket, nincs elég orvos törvényes kereteken belül kiállítani az ügyeletet (ugyanis szabályozva van hogy hány ügyeletre kötelezhető egy orvos és ezen felül mennyit vállalhat önként, de sok helyen kényszerűségből még ezt is túllépik, aztán nyilván másnap is ott maradnak illegálisan, ingyen, mert nem lenne aki ellássa az osztályt), akkor egyszerűen ott meg kéne állni, hivatalos formában eljuttatni a vezetőség felé hogy nem tudjuk folytatni a munkát, mert nincsenek meg a biztonságos feltételek, és nem akarjuk a betegek életét veszélyeztetni. Ellátnak annyi beteget amennyit biztonságosan el tudnak, aztán hazamennek, mert ki kell pihenniük magukat ahhoz hogy másnap is felelősségteljes döntéseket hozhassanak. Ha nincs ügyeletes, áll a műtő, áll az ambulancia mert nincs alkatrész a gasztroszkóphoz, nem ágyhiány, hanem lepedő és pizsama- hiány miatt nem tud beteget felvenni az osztály, akkor ez azonnal ott csapódna le ahol kell, és a vezetőség rögtön a saját bőrén érezné azt ami az ő felelősségük és kompetenciájuk. Csak most leszarják, egyszerűen annyit mondanak a személyzet panaszkodására hogy nem tudnak mit tenni, oldják meg.

Nyilván ha nem az lenne belénk programozódva százezer éve hogy nem szabad ugrálni mert úgyis mi szívjuk meg, láthatatlan kis robotokként végezni kell a dolgunk szorgalmasan, akkor talán nem lesz baj, hanem mondjuk hogy nekünk is vannak jogaink, és van reményünk arra hogy problémáink megoldódjanak, akkor eleve nem alakult volna ki egy olyan helyzet ahol a kisemberek viszik a hátukon a rommá rabolt egészségügyet aminek évekkel ezelőtt össze kellett volna omlani. Hanem pl. automatikusan feljebb kúsztak volna a bérek, mert még nagyobb veszteség a bérköltségnél, ha üresen áll az osztály mert nincs aki ellássa.  Ha a főnővér nem tart bent alkalmatlan kollégákat csak azért mert létszámstop van és helyette nem vehet fel újat, akkor nem lehetne az alkalmatlan, kiégett, érdektelen ápolókon köszörülni a nyelvét a médiának meg a lakosságnak, hanem egyértelmű lenne, hogy nincs elég nővér, mert ezért a fizetésért senki nem vállal ilyen áldozatos és felelősségteljes munkát. Ha a nővérek egyöntetűen kikötnék, hogy nem jönnek be éjszakai műszakra egyedül egy ötven ágyas osztályra. Ha a 60 ágyból csak 20-on feküdnének betegek, mert a két orvos ennél több beteget nem tud biztonságosan ellátni.

Meg még azon gondolkodtam, hogy az autizmus azért tűnik járványszerűen terjedni (már nem is 100-ból 1 hanem 68-ból bizonyos adatok szerint), mert az egyre enyhébb esetek is megkapják a diagnózist, mert a mai társadalom annyival nagyobb követelményt állít az emberek elé hogy egyre nehezebb helytállni és egyre többen esnek át a rostán, pl köztük az egyre enyhébb autizmussal élők is. Meg mondjuk ez az ADHD-nál is hasonló lehet, egyrészt az idióta iskolarendszer, másrészt felnőttkorban is hogy már nem szántani meg kaszálni kell hanem csendben nyugodtan ülni egy irodában (ami rosszabb esetben egy száz fős hodály ennek minden disztrakciójával) és egy monitorra bámulni kitartóan. A pánikbetegek is gyakran kerülnek ki a stresszes magas elvárásokat diktáló helyekről, volt olyan betegem aki minden harmadik hónapban 8-hajnali 2-ig dolgozik, gyakran hétvégén is, amit nehéz pánikbetegségnek nevezni ha ettől nincs jól, de ezt már azt hiszem írtam. Számomra ez olyan bosszantó hogy ez ilyen egyértelmű és mindenki által belátható, mégis így van és még inkább erre halad.

Meg amúgy az is hogy létezhet olyan ország ahol nincs ellátás felnőtt autizmussal élők számára, se egy speciális centrum nincs legalább régiónként (egy van a magyar régióra és annyi), se a már meglévő és működő pszichiátriákon nincsenek meg a feltételek, szükséges tudás (a pszichiátria képzésben nem szerepel), nincs kidolgozva a finanszírozás az ellátáshoz. Hogy ez hogyan lehetséges. Mondjuk vicces vagyok, egy olyan országról beszélek ahol törvénybe iktatják a környezetvédelmi adót a napelemekre. whatever.

Az is zavar a kérdőívekben (amellett hogy random kiír valami eredményt pl. hogy 100%-ban férfiként gondolkodom) hogy mindenképp választani kell a megadott lehetőségek közül miközben egyik sem igaz, pl. a legjobb ajándék sem puska, sem ékszer, sem ajándékkártya, de a három közül akkor már leginkább az ajándékkártyát szeretném kapni, de ezt nem lehet választani, a sikerhez meg önmagában sem erős akarat, sem kitartás és egy kis szerencse, sem jó komunikációs készségek nem elég, mind kell, meg tehetség és kreativitás, jó önmenedzselés (vagy valaki aki segít és nem él vissza azzal hogy nem értek a gazdasági kérdésekhez) stb stb.

Ma mentem egy kicsit 4-6-ossal és a Corvin negyednél a hangszóróból jött valami szöveg 56-ról. Nekem ez nagyon furi és oda nem illő, nem tudom mit akartak belőle kihozni. Ilyenkor mindig előjön a cinikus-szkeptikus énem (na jó, nem áltatom magam, el se megy) és az ilyenekről azt gondolom hogy valami uniós pályázat végterméke, ahol a pályázati pénz töredékéből összehoznak valamit hogy ne lógjon ki nagyon a lóláb. Mint a metró mozgólépcsőknél a plakát ami hirdeti hogy “Beszéljen ön is gyermekével arról, hogy létezik világ az interneten kívül is”, meg a másik arról hogy “Igyon ön is tejet”  ahol a kép is a 80-as évekbeli hasonlókat idézi (pl. a túróból kirakott bocifej), meg a nyomorék videók amiket néha valaki feltölt a youtube-ra hogy mindenki röhöghessen.

(update: ezt még pont az áldozathamisítós videó előtt írtam)

Milyen érdekes, hogy vannak napok amikor nagyjából nem történik semmi: elmegyünk dolgozni aztán hazajövünk és alszunk, más napokon meg Nudli ágyában ébredek, mert kivételesen Nudli mellett Berci is átjött az ágyunkba éjszaka, mert fél a minecraftos slendermanes youtube videó miatt amit tegnap néztek. Gének korán kell bemennie ezért én viszem a gyerekeket, akiknek osztálykirándulásuk van, de nem várom meg a buszt mert stresszelek hogy be kell érni korán mert a nővérek “véletlenül” több új beteget jegyeztek elő mint máskor szoktak, ezért útközben erős bűntudatom van hogy a gyerekeknek nincs kinek integetni mikor indul a busz. Aztán bent bosszankodok hogy bár ma kivételesen az összes beteg eljött, a nővérek az ő részükkel még nem haladtak előre érdemben így megint az lesz hogy a betegek kint várnak én meg bent, de aztán feltalálom magam és csak behívom az egyiket. Később csak végzünk, majd hívnak a fogorvostól hogy beteg a fogorvosom ezért ma mégsem kell mennem hozzá, felhívom aput hogy mégse neki kell mennie a gyerekekért, aztán elmegyek a lehetséges új állásról beszélgetni megint, közben felhív anyu hogy mégsem mennek ma hozzá öcsémék viszont holnap mégis ráérnek, beszélgetek a lehetséges új állásról a lehetséges új főnökkel újra. Aztán van egy kis időm úgyhogy hazaugrom, és Gé is otthon van úgyhogy elkezdjük átszervezni Nudli szülinapi buliját vasárnapról szombatra, hogy a nagyszülőkön kívül az öcsémék is részt vehesssenek, mindenkit felhívunk, de a szupercukrászdában nem veszik fel a telefont, aztán mégis felveszik és elmagyarázzák hogy e-mailben kell jelezni ha a világ legdrágább de remélhetőleg nagyon menő tortáját (amit kicsit bűntudatból is rendeltünk, mert nem leszünk itthon Nudli igazi szülinapján, és azt akarjuk hogy érezze hogy nagyon szeretjük), aminek remélhetőleg Nudli örülni fog, nem vasárnap hanem szombaton szeretnénk elhozni. Aztán elmegyek a gyerekekért, megjön Berci és nagyon vidor, meséli hogy miket láttak (a Salamon tornyot, a királyi várat és a Mátyás királyos játszóteret Visegrádon), de főleg kardozik az új kardjával amit a zsebpénzéből vett*, miközben még sokáig várunk Nudlira elábrándozik hogy jobb lenne ha ikrek lennének, mert akkor hasonlítanának, ami menő, és egy osztályba járhatnának. Aztán végre megérkeznek Nudliék is, de ő nagyon dühös mert szerinte Gé nem rakott pénzt a pénztárcájába, és az sem vidítja fel egyáltalán amikor kiderül hogy de rakott, csak valamiért nem találta meg, és elmeséli hogy nagyon rossz volt a kirándulás, mert először mindenfelé mehettek az Emese parkban, aztán csak oda ahova mondták: hajókázás, íjászat, kopjahajítás, gyertyakészítés,  és nem tudott plüssmadarat venni 600 ft-ért. Aztán itthon összeveszik mindenért Bercivel és hogy kiengeszteljem lemegyek a boltba még egy kis jeges teáért és hozok neki egy calippót is, végre elpárolog a mérge és aranyosan ülnek egymás mellett a számítógép előtt, amit lefényképezek.

 

*eggyel jobb mint amikor egy ággal jött haza, amivel állítása szerint az egész kirándulás alatt játszott.

update: aztán fürdés és esti mese után elmagyarázom nekik hogy mi az a szerenád, és csak ráveszem magam a tornára, ők pedig lefekvés helyett csendben támogatnak a kanapéról, közben kicsit civódnak azon hogy Berci szerint Nudli ne mondja minden képnél ami feljön a képernyővédőn (a saját régi képeink) hogy dagadt. Aztán ők végre elalszanak én meg beveszem magam a true detective elé és szenvelgek hogy ez egy szar depressziós szar, amíg ez nem jön:
– Do you think a man can love two women at once?
– I don’t think a man can love.
Egy kicsit már saját maga paródiája de azért.

Aztán megnéztem a Lost in Translationt, és még egyszer megnéztem. Ahogy újra meg újra találkoznak, és érződik a kapocs de mégsem fekszenek le, de a végén még utána fut a kocsiból de nem lehet hallani hogy mit súg neki. Meg a japános élményeik ahogy BM-nek hosszan magyaráz a rendező amit a tolmács annyival fordít le hogy turn to camera, with passion, SJ meg betéved az ikebanára és a néni mutogatja neki hogy mit kell csinálni és ismételgeti hogy ok. Meg SJ-nak hosszan magyaráz japánul a doki miközben mutogat a röntgenjére, közben BM beszélget egy kicsi bácsival aki kineveti. Meg az elidegenedős élményeik ahogy SJ próbálja elmagyarázni a telefonban hogy mit érez de a barátnője nem figyel, BM meg kapja csomagküldővel a padlószőnyeg-mintákat hogy kiválassza a színt az irodájába (és ő is próbálja elmagyarázni a telefonban a feleségének hogy mit érez aki odáig jut hogy jó lehet neki hogy pihen), meg próbálja levakarni az öntudatos amcsikat akik felfedezik hogy híres és kezdenek nyomulni. Meg amikor felváltva látjuk ahogy éjszaka kapcsolgatják a tévét. Együtt meg amikor kiveszi a kezéből a cigit és beleszív, ő meg a vállára hajtja a fejét. Meg fekszenek egymás mellett, és csak a lábujjával ér a térde széléhez, ő meg megfogja a lábát.

Tegnap meg a Brokeback Mountaint, mert Gé váratlanul kocsmázni távozott, így borult a tervezett program (Dexter) és kerestem valamit otthon. Feliratot is töltöttem le hozzá, mert különben egy szót sem értettem volna belőle. Örülök hogy megnéztem, nagyon szép film. Lehet hogy pár hónap múlva erről is tudok részletesebben.

Anna Faris foglalja keretbe a bejegyzést, aki mindkét filmben (és a Jóbarátokban is, ahol még ezeken kívül láttam) buta nőt játszik. Rossz lehet ha valakit így skatulyáznak be, mellékszereplő szép de feltűnően buta csaj szerepében.

Meghallgattam az elmebeteg nőt naplóját Csáth Gézától hangoskönyvben, egyben teszteltem milyen hangoskönyvet “olvasni” hát nem jött be, egyrészt mert a vezetés néha elvonja a figyelmem (de a sima közlekedés is elvonná, a metrón meg nem hallanám, meg olvasni egyébként is gyorsabb), és kicsit idegesítő volt a nő hangja aki felolvasta (ilyen kicsit szenvedős beletörődéssel), meg ahogy kiejtette a szavakat valahogy, de valószínű nem benne van a hiba, mert engem szinte minden idegesít, szóval kb bárkinek a hangja idegesítene ennyi idő után. Mivel nem lehet előrelapozni, csak fél óra után derül ki hogy ki írta az előszót meg utószót meg egyéb értékeléseket. Az unalmas felsorolásokon nem lehet gyorsan átfutni, az ábráknak meg csak a címét és az értelmezését halljuk.

A könyv érdekes volt, Csáth megpróbálta bizonyítani hogy a skizofrénia is értelmezhető analítikus szempontból, ehhez bevezette ezeket a komplexeket amikből az én összeáll (egészség, pénz, szerelem, vallás, szex, ilyesmi), mindenkinél más hogy melyik mennyire fontos meg érzékeny meg még egy harmadik szempont (amit nem tudok visszalapozni hogy kikeressem), és arra törekszik mindenki hogy a fontosak jól kielégüljenek, ami pl. a nőnél úgy valósult meg, hogy a szerelem, erény, kényelem kielégült viszont az egészség komplexe mínuszba került, de őt nem zavarta, eléldegélt a pszichiátrián évekig és közben folyamtosan zaklatta a fiatal férfi orvosokat hogy nagyon szenved és gyógyítsák már meg. Csak a végén meg kellett alkotnia (Csáth-nak, nem a nőnek) egy új betegséget: hisztero-szkizofréniát, hogy ne az legyen végül hogy egy pszichotikus tüneteket is mutató hisztériás nőt analizált (amit nem kellett volna bizonyítani hogy analizálható, és hog betegségtüneteket használ arra hogy egyéb szükségleteit kielégítse ill. konfliktusoktól megszabaduljon).

Before Mindnight spoilerrel

nem tetszett, mérges lettem tőle, főleg Julie Delpy-re, mért kell a saját hisztériáját minden filmbe belevinnie amibe beleszólása van, mért nem élhetnek békés házasságban, mért kell felspannolnia magát addig amíg majdnem elválnak.  de utólag megbékéltem, hogy hiszen Jesse pont ilyennek szereti Celine-t, és amiket felvet azok tényleg más házasságokban is előfordulhatnak, pl. hogy a nő mindenki érdekeit a sajátjai elé helyezi, aztán rájön hogy túlságosan leterhelődött és nem jut ideje élni, és neheztel a férjére hogy ő meg jól menedzseli az életét. meg tetszik az a könyvötlet a mentálisan sérült emberekről. a múltkor beugrott a metrón hogy milyen lehet ismerősként köszönteni mindenkit (nálam kb az ellentéte van de mindegy).

Második rész második része

– a játék segít a gyereknek eligazodni a világban. az ismétléssel jobban megismerkedik a felzaklató eseményekkel, fölébe kerekedik.
– amikor valami edénybe vagy teherautóba kis dolgokat tesz és kiborogatja sokszor egymás után, a tisztaságra szoktatást dolgozza fel
– tehát a játékkal tudattalan szinten megoldja a problémáit
– ahogy nő, egyre több mindenről van tapasztalata és jobban el tudja képzelni előre hogy valami milyen lesz pl. kórház, és kevésbé kell utólag feldolgoznia
– ha gyakorolni kell valamit pl a szorzótáblát, ne őt kérdezzük ki hanem ő minket – nincs kudarcélmény, a sok ismétléssel megjegyzi a választ, észreveszi ha hibázunk – ez jó ötlet, tetszik.
– a játékos rítusok (pl. hogy járás közben nem szabad repedésre lépni) arra jók, hogy a gyerek bizonyítja magának, hogy ura a testének- ő állapítja meg a szabályokat és be is tartja
– ne bíztassuk arra a gyereket hogy játékpisztollyal lelőjön minket, mert azt jelenti hogy nem vesszük komolyan a játékot (halálosan komolyan haha)
– a fegyverrel való játék során megszabadulhat az agresszív késztetésektől. ha veszünk neki játékfegyvert, ne akarjuk meghatározni hogy hogy játszik vele, fontos hogy spontán legyen a játéka
– ha játékból lelő, ki kell találni az indítékait és arra reagálni. pl. csodálni a hősiességét, összeesni, megkérdezni hogy mihez kezd most hogy eltett láb alól – így megtanulja hogy érdemes kordában tartani az indulatokat
– ne erkölcsi prédikációval vagy viszontagresszióval reagáljunk, ne mondjuk hogy gyilkos lesz belőle ha játékfegyverrel játszik (oh, ok.)
– a szorongás legyőzése is lehet a fegyverrel való játék célja, jelképesen megvédelmezi magát
– a játék segíti a gyereket felismerni hogy mi érdekli – későbbi pályaválasztásban segíthet (én a barbi babáimnak szerettem ruhát varrni ööö)
– fontos, hogy a lányok is lövölödözhessenek, a fiúk is babázhassanak, ha akarnak
– a gyereknek fontos, hogy a szülő pozitívan azonosuljon vele amikor játszik – ez pl. sikerülhet ha anya és lánya együtt babázik (felkelti az anya gyerekkori emlékeit, neki is hangsúlyos érzelmileg)
– nem jó úgy játszani a gyerekkel, ahogy neki nem jó pl. túl vadul
– fontos hogy a szülő mindig komolyan vegye a gyerek játékát, ha együtt játszik vele, ne kötelességből hanem élvezze is
– vízipisztollyal azért játszanak a gyerekek, hogy megértsék a pénisz működését, az anya táskája, a szülők fiókja iránti érdeklődés pedig azt a kíváncsiságot fejezi ki, hogy mi rejtőzhet a vaginában- ha ezekben megakadályozzuk, gátoljuk a szexuális fejlődésüket (szeretettel isoldénak lol)
– ha a gyerek úgy érzi hogy nem tudja kielégíteni a szükségleteit a valóságban, a fantáziába menekül. illetve jobb esetben nem csak a fantázia szintjén marad, hanem eljátssza – babaházat épít, vagy a játszótársaival búvóhelyet alakít ki, később vendégséget is szervez – a fantáziától eljut a realitás szintjéig
– a bonyolultabb társasjátékok előkészítik a gyerekeket az olvasásra. meg az is kell hogy meséket olvassunk nekik és lássák hogy mi is szeretünk olvasni*
– a játék segítségével megtanul türelmesnek lenni és betartani a szabályokat, meg alkalmazkodni
– a játékidő nagyobb részét a tervezéssel és a szabályok kitalálásával töltik a gyerekek, mert tudják hogy a vége már nem olyan jó, mert a vesztes szomorú lesz és ez rontja a kapcsolatukat
– ha a gyerekeket nem felügyelik, kevésbé durva a játékuk és jobban élvezik
– a csapatjátékokban a tudattalan szinten sokkal több van jelen mint maga a sport – a foci az ellenség otthonának megtámadását és a saját otthon védelmezését jelképezi, a kapus a szülő aki otthon marad, a többiek a fivérek akik elmennek. a szurkolók nagy szimbolikus jelentéssel ruházzák fel kedvenc csapatukat. sajnos azt nem írta le hogy mivel pedig érdekelt volna.
– a szerencse annak a jele, hogy a sors kegyeltjei vagyunk
– amikor vesztésre áll a gyerek, az túl megterhelő számára hogy betartsa a szabályokat, ilyenkor a szülőnek hagyni kell hogy csaljon vagy szétdobálja a bábukat, és majd fokozatosan kialakítja ezeket a készségeket**
– először azok a játékok a jók amikben nagyobb a szerepe a szerencsének, aztán ahogy okosodnak és ügyesednek, fokozatosan átveszik a terepet azok ahol inkább a taktika és a tudás számít
– a harci játékok segítségével az erőszakos indulatok konstruktív játékká alakulnak- itt az ólomkatonákra meg a rabló-pandúr játékra gondol.

 

*nálunk ezek megvannak, de még nincsenek oda az olvasásért, hiába vettem nekik Kázmér és Hubát meg olyan könyveket ahol a főszereplőt úgy hívják mint őket és hiába kerestem elő a garázsból a Robogunk az észtrabantont. Bár a youtube-os angol és japán videókon Berci simán elolvassa a feliratot, rutinosan megint csak péntek este szólt hogy hétfőre el kell olvasni egy új könyvet, úgyhogy ezen a hétvégén a Mary Poppins olvasódott fel neki.

**amióta ezt olvastam figyeltem erre, de még nem tapasztalom hogy könnyebben elviselnék a veszteséget tőle

Még mindig gyereknevelés

megkerestem a csörgőt kidobálós részt amire isolde utalt hozzászólásban: “amikor a kisbaba kihajítja a csörgőjét a járókából, és az anyja visszaadja neki, mindketten nagyon élvezik a dolgot. az anya jóformán észre sem veszi, hogy ebben az újonnan felfedezett játékban a kisgyermek néhány roppant fontos kérdést tesz fel önmagának: “Tudom-e befolyásolni tágyi környezetemet anélkül, hogy az kínos következményekkel járna rám nézve? Nyugodtan kinyilváníthatom-e akaratomat, és használhatom-e a tárgyakat saját kedvemre anélkül, hogy bajom lenne belőle? megszabadulhatok-e valamitől, ami bosszant? föladhatom-e átmenetileg az ellenőrzést a holmim fölött anélkül, hogy végleg elveszíteném?”
Az anya akkor válaszol igennel ezekre a kérdésekre, ha a kisgyerek ügyességén érzett örömében lelkes elismeréssel fogadja a csörgő kihajítását, és amikor visszaadja azt a gyereknek, egyúttal arról is gondoskodik, hogy az megismételhesse a játékot. Ám ha türelmetlenül, bosszúsan reagál, akkor nemmel válaszol a kérdésekre, és a gyerekben azt az érzést kelti, hogy rosszul viselkedik, ha kedvére használja a tárgyakat. Ha nem hajlandó visszaadni a játékait, ezzel azt tanítja a gyereknek, hogy nem használhatja kedve szerint a tárgyakat, mert esetleg örökre elveszítheti azokat (hiszen nem kapja vissza csörgőjét) és a szülő jóindulatát is (hiszen próbálkozásai nem elégedettséget, hanem bosszúságot okoznak mindkettőjüknek).”

Második rész

Bettleheim nem igazán bízik az olvasóban hogy a nehéz helyzetekben elég ügyesen gondol vissza a saját gyerekkorára, találja ki gyermeke indítékait és cselekszik ennek megfelelően, ezért inkább sorra veszi a gyakrabban előforduló nehéz helyzeteket és kifejti hogy kell reagálni rájuk.

A második rész egyben a középső, és végig a játékról szól.

– már a kisbabának éreznie kell hogy örömet okoz a szüleinek, az hogy hogyan reagálnak a testére, a későbbi identitás alapja, azokat a cselekedeteket kezdi ismételgetni amiknek a szülők örülnek
– a dackorszakban azért dühöng mert bosszantja hogy valamit nem tud egyedül elvégezni, de annyira elsodorják az érzései hogy közben már megfeledkezik róla hogy miért dühös, ezért úgy lehet jól megállítani ha eltereljük a figyelmét
– a játékokat azért dobálja ki a gyerek a járókából, mert örül hogy képes rá
– a serdülő újraéli a korábbi tapasztalatait és újra megoldja a problémáit (saját maga elfogadása, orális fixáció, tisztaság)
– a serdülők szülei ragaszkodjanak az értékeikhez, de ne képviseljék túl erélyesen, fejezzék ki hogy szeretik a gyereket de hagyjanak neki szabadságot – ebben az életszakaszban a szüleivel szemben is meg kell határoznia magát
– a játék során szocializálódik a gyerek, veszíteni is így tanul meg, és a kitartást is
– az életproblémáikat is így oldja meg (pl testvér születése, szobatisztaság) – nem szabad beleszólni hogy hogy játsszon
nem szabad mást érezni mint amit mondunk pl hogy ügyes, büszke vagyok rá, menni fog akkor is ha még nem megy – belül közben nem szabad csalódottnak lenni hogy nem megy neki (hm.) újra átböngésztem isolde kommentje kapcsán ezt a részt, és inkább úgy van hogy ne dicsérjük ha nem érezzük jónak a teljesítményét, csak akkor ha igen
– régen könnyebb volt mert a gyerekek látták szüleiket munka közben, sokszor őket utánozták a játékban, és a szülő örült amikor ezt látta
– a tévé nem hagy teret a fantázia kifejlődésének, a gyerek nem tanul meg játszani, unatkozik
– a játék által a gyerek hidat épít a belső tudattalan világa és a valóság között, megtanulja a törvényeket (pl ledől a torony), megtanulja elfogadni a korlátokat
– fontos hogy a szülő örömmel játsszon együtt a gyerekével, régen ez is könnyebb volt mert többet játszottak a felnőttek
– a rombolás is hasznos lehet a gyereknek bizonyos szempontból, Goethe önéletrajzában szerepel hogy kidobálta anyja edényeit a házból kiskorában és ezt a felnőttek mosolyogva nézték, állítólag a testvérféltékenységét dolgozta így fel. Ezt én teljesen elképzelhetetlennek tartom. Mármint elhiszem hogy így történt, de biztos nem tudnám higgadtan kezelni ha edényeket dobálnának ki az ablakon a gyerekeim, vagy bármi ilyesmit.
– ahányszor kidobja a gyerek a játékát a járókából, mindig örömmel kell visszaadni neki. Na ez teljességgel lehetetlen, szerintem nem létezik ilyen személy.
– én és nem én elkülönítése, biztonságérzet kialakulásához kellenek a kukucs, bújócska, érintős játékok.

Még nincs vége a második résznek de kezd nagyon hosszú lenni, ezért itt megszakítom. Gyanús hogy megint belevesztem a részletekbe ahogy általában szoktam.

Mély életbölcsességek rovatunkból

A segítő szakmáknak nagy buktatója szerintem, hogy a segítő hajlamos mindenki mást gyámoltalannak és tehetetlennek látni (önfeláldozás séma, emiatt megy segítőnek), akinek segít, az meg ritkán tudatosan kihasználja ezt, gyakrabban meg tehetetlennek tartja magát vagy azt a megküzdést fejlesztette ki hogy másokban ilyen érzéseket ébreszt bennük és akkor segítenek. A segítő pedig azzal segíthet a legtöbbet ha segít felismerni a belső erőforrásokat és hogy hogyan tudja saját maga megoldani a dolgait. Ami nehéz, mert előtte a saját sémáját is fel kell dolgoznia.

Miközben nem azt állítom hogy mindig képesnek kell lennünk mindent megoldani segítség nélkül, hanem abban kell ügyesnek lenni hogy hol a határ. Hogy észrevegyük ha kell segítség és azt is ha innen már egyedül is megy. A segítőnek meg segítenie kell a másik embert, aki magától még nem látja ezt, hogy meglássa.

Fizetésemelés

Örülök neki, mert lehetne ennél rosszabb, akár csökkenthetnék is valamilyen indokkal. És nem akarok örök elégedetlen, hálátlan dögnek tűnni, de. Engem már kifejezetten idegesít ha az orvosok béremeléséről van szó a médiában, tekintettel arra, hogy kb. február óta legalább hetente emlegetik, bármilyen egészségüggyel kapcsolatos hírhez kivétel nélkül mindig hozzáteszik hogy béremelés is lesz megint, bár eddig ennél konkrétabban nem volt kidolgozva a terv. Azért bosszant, mert szerintem az utca emberének, aki nem hegyezi erre a témára a füleit annyira mint én, kábé az jöhet le, hogy az orvosoknak néhány hetente nő a fizetésük. Most hogy megvan a konkrét terv, azt is a vonzó “évente többször” kifejezéssel reklámozza Szócska, amit egyáltalán nem is értek hogy hogy kerülhetett oda.

Amit ez a valóságban takar, a saját személyemre nézve tavaly bruttó 65.820 forint volt, idén pedig az ígéretek szerint bruttó 40.000 lesz. Ehhez hozzátartozik, hogy 1. igazán majd csak akkor merek örülni ha rajta lesz a számlámon, 2. egész évre jár, de csak visszamenőleg, viszont a szeptemberben utalódó pénzből nem tudok pl. nyaralni menni a nyáron, és nyilván kamatot se számolnak rá, 3. a (nem is annyira) jól hangzó összegnek végül csak kicsit több mint a fele landol a zsebünkben, 4. nem az alapbér növekedik, hanem egy ilyen külön pótlékban jön, ami a) az ügyeleti díj kiszámításánál nem számít, b) bármikor egy tollvonással megszüntethető (és az nem lesz így nagydobra verve), c) a táppénzbe úgy nézem beszámít, a nyugdíjt nem tudom, szóval ezt nem tudom.

De mindenek felett hiába nyilatkozik a salgótarjáni kórház rezidense hogy ettől az összegtől már mindenki hanyatt esik és többé eszébe sincs elhagyni az országot, én továbbra is úgy érzem hogy bár a bérünk kezdi elérni azt a szintet hogy a megélhetéshez már ne kelljen 2 mellékállást vállalni csak egyet, de ahhoz hogy elégedett legyek és azt érezzem hogy elismerik a ráfordított  energiát és fáradozást, ennél több számjegyre lenne szükség. És kicsinyesnek és megalázónak tartom a csinnadrattát az idei hihetetlen 25.000 forintos hatalmas előrelépés miatt, ami leginkább arra jó hogy a népek még jobban utáljanak.

Spooky Island

Aki meg akarja nézni a Viharszigetet az ne olvassa el ezt, de kicsit később csatlakoztam be és elolvastam az előzetest meg egy kritikát, és azzal egyetértettem hogy elég sablonosra sikerült és ez sokszor elvesz a hatásból (nem sötét és vészjósló, hanem karikatúraszerű) (ahogy bevonulnak először az elmegyógyintézetbe ott a sejtelmes zene kb mint a Darth Vader theme) (meg ahogy felnéz az a sovány ijesztő szemű nő és rávigyorog Leóra), de amikor azt írta a kritika hogy a vége viszont tényleg nagyon meglepő és abszolút nem gondolt volna rá, akkor arra gondoltam hogy ja jó akkor nem az lesz hogy Leó az elmebeteg.

A laptop

A notebookról röviden úgy tudnám összefoglalni a véleményem, hogy ez egy rossz film. Hosszabban úgy hogy nemcsak fiúknak csöpögős, lassú és unalmas, amit még R.G. sem tud ellensúlyozni (aki itt még kislány és nekem annyira egyébként sem jön be mint sokaknak). Sztorija gyakorlatilag nincs (két ember egymásba szeret és együtt éli le az életét), amit a folyamatos fordulatokkal megpróbáltak elfedni, de ettől csak egy végtelen szenvelgés lett. A női főszereplő a legidegesítőbb, a karakter is: döntse már el végre hogy mit akar, és ne futkározzon keresztül a színen, Jennifer Garner Rachel McAdams meg rossz választás volt, túl kemények az arcvonásai ehhez a szerephez (vagy csak nekem nem tetszik a feje)*, és állandóan liheg vagy sikítozik vagy idegesítően nevet, de ez részben lehet hogy a rendező hibája. És az Alzheimer kór egyáltalán nem ilyen, semmilyen szempontból nem indokolt hogy a családja letagadja magát a beteg előtt (mármint semmilyen orvosi szempontból, a forgatókönyv szempontjából nagyon király volt hogy így “meglepődtünk”).

*megnéztem az IMDB-n és szép nő, de valamiért a szerepben nekem nem tetszett

kommentár nélkül

s: Jó napot, füldugójuk van?
gyógyszertáros nő (unottan): Van.
s: Egyet kérnék.
gyógyszertáros nő: (unottan kicsapja a pultra).
s: És mennyibe kerül?
gyógyszertáros nő (unottan): Száz forint.
s (megnézi): Hú, ez elég nagy, kisebb nincs?
gyógyszertáros nő (unottan): Van szilikonos és viaszos.
s: Megnézhetném?
gyógyszertáros nő: (azokat is kicsapja a pultra).
s: Jé, ezek meg golyók. Fogalmam sincs melyik a jó.
gy: …
s: Kérem mindhármat.
gyógyszertáros nő (unottan): Kétezerkétszáz forint lesz.
s: (fizet).
gyógyszertáros nő (felélénkül): Szerintem ez a legjobb (a szilikonosra mutat). A kézben meg kell melegíteni kicsit, utána formálható, és felveszi a fül alakját. A viaszos is úgy működik, de a szilikonost mosni is lehet, ha szükségesnek tartja.

és el is köszöntünk, de azt már lusta vagyok kiírni.

Ahol vannak eladók, elengedhetetlen lenne érdekeltté tenni őket, például úgy hogy a fizetésük egy részét a forgalom függvényében kapják meg, ahogy egy ismerősöm szerint egy bizonyos kocsmában van például. Vagy lehet hogy nem tettem elég egyértelművé hogy szeretnék felvilágosítást. Nem kérdeztem rá hogy melyiket ajánlja, mert azt hittem fogalma sincs melyik milyen. Én azt gondolnám ha van róla véleménye és ismerete, azt elmondaná anélkül hogy külön rá kell kérdezni.

Igen, tudom, van kommentár.

olvasónapló

Az Úton is tetszett, egyrészt menő hogy milyen menő csávók, nem félnek semmitől, teljes valójában magukba szívják az életet, nem tervezgetnek csak élnek, aztán valahogy mindig lesz, legfeljebb nem esznek pár napig. Ugyanebből az okból végig van feszültség is, ami lehet hogy bennem az átlagnál kicsit erősebb, mi az hogy nem terveznek, nem dolgoznak hogy legyen pénzük hogy tudjanak venni maguknak ételt? És végig ott a kíváncsiság, hogy vajon megtudunk-e valami érdemi infót Salről, miközben végig ott a félelem, hogy fog-e valami szörnyű tragédia történni velük.

Kifejezetten megnyugtató volt utána belekezdeni a Rabbit at Restbe, Rabbit nemcsak régi ismerős (és dolgozik hogy legyen pénze ételre), hanem nagyon megnyugtatóan emberi, a gondolatai – persze nem olyanok mint az enyémek, ő egy idősödő pasi, én nem szoktam elmerengeni azon hogy ha vennék néhány férfimagazint, elrejthetném a szennyesben és ha Gé nincs itthon nézegethetném – ugyanúgy emberiek, megnyugtató hogy olyan bárgyún csodálkozik rá a világra ahogy elrohan mellette. Meg hogy már 89 lett, amikor már én is éltem, tehát végre mond valamit nekem is amit lát (a világból ahogy elrohan mellette). Eddig is érdekes volt, hogy milyen volt Amerika az ötvenes meg hatvanas években, de most már otthonos is, mert ezt már én is láttam, meg hallottam a híreket meg minden. Csak persze izgulok hogy lesz-e tragédia.

Good guy óraátállítás: nincs bűntudatom amiért megnéztem az Edward Scissorhandet éjféltől fél 2-ig. (Mert még nem láttam, és most jöttem rá hogy hiányzik a műveltségemhez. vagy ből vagy mi.) Tetszett, Johnny Depp bámulatosan bánik az arcával, Winona Ryder ugyanazt az arckifejezést használja mint a többi filmben amikor épp zaklatott (ráncolja az orrát és félrenéz), Dianne Wiest ugyanúgy vinnyog mint az In Treatmentben, csak itt jobban illik a szerepéhez. A mondanivalóját nem biztos hogy pontosan értem, jobb a furcsa személyeket elzárni valahol messze, mert mindenkinek az a legbiztonságosabb?

még mindig semmi spoiler

Unalmas arról olvasni hogy más hogy szereti az épp aktuális sorozatát1, hogy bevillanak belőle részletek meg a főcímzene napközben, hogy hamarabb kész az otthoni munkával csak hogy leülhessen nézni, hogy nem érti mért csak egy évad készült, és hogy elölről akarja kezdeni ha a végére ér. Pedig nem voltak pozitív előítéleteim, az elején még néztem is hogy ez meg mi. De most is csak azért blogolok, mert a netbook nem játssza le jól a filmet, az asztali számítógéphez meg csak a gyerekek lefekvése után jutok oda.

A Varázsheggyel kapcsolatban sem voltak előítéleteim (illetve a Mann elleni negatív előítéletemet kiegyensúlyozta hogy főleg csak jókat hallottam a könyvről), de azt a könyvet én kizárólag akaraterőből olvasom (és fejezem be rövidesen). Nem értem mit akar mondani. A sztori a legkevésbé sem visz magával, ugyanis nincs, a százezer oldalt végig unalmas és csak marginálisan érthető fejtegetések teszik ki. Oké, hogy az idő hol gyorsan hol lassan telik, meg betegség, halál, agresszió, háború, de most akkor mi. És amikor vannak újabb történések, síelés, gramofon, médium meg hasonlók, nem értem hogy miért kerültek bele a történetbe.

Bocsi imp, már nem izgulhatsz amiatt hogy van-e sztorija a Varázshegynek és szerepel-e benne médium.

 

1Firefly

Balkán vagyunk még mindig

Amikor a Boráros téri telehányt-hugyozott aluljáróban sétáltunk vissza a kocsihoz miután nem fértünk fel az ezer éves, ütött-kopott, tömött BKV hajóra (lehet hogy van közöttük szebb is, nem tudom), érződött egy kis irónia a hangomban amikor felkiáltottam hogy “Magyarország, én így szeretlek!”

Most hogy itthon voltam, volt lehetőségünk kicsit együtt mászkálni a városban, meg ugye Szentendrén is, amit én évek óta nem tettem meg. Nem állhattam meg hogy ne nézzem egy kicsit a turisták szemével, és Budapest gyönyörű és ellenállhatatlan varázsa van, biztos vagyok benne hogy sok turistát lenyűgöz, de. A tájékoztató táblák még mindig hiányosak (bár ez már sokat javult), és túl sok a rozsda, gaz, szemét, vizeletszag. Az igazi kirándulóhajó igaz hogy kívülről nem rozsdás, és a belseje is tiszta, de nem néz ki európainak, az ülések ott is legalább 30 évesek. Szentendrén nincs pad, ahova le lehetne ülni, pedig emlékszem hogy régen volt. A HÉV egyszerűen kritikán aluli, amikor már fent ültünk és körülnéztem akkor magamon csodálkoztam hogy hogy gondolhattam hogy majd a HÉV-en biztos lesz légkondi. A végállomása is, a váróterem és pénztár helyisége, körben a bódék.

Meg fog ez valaha változni? Úgy érzem annyira megszoktuk hogy nem is vesszük észre, mármint az nem lenne baj ha speciel én nem venném észre, de az nem veszi észre aki tudna változtatni rajta. És nem hiszem hogy csak és kizárólag a pénzen múlik minden.

szülői dilemmák

avagy: a happy hippo rejtélye

A gyereknevelésben az is jó, hogy nem unalmas, mert mindig vannak érdekes új kihívások, amikre nem lehet előre felkészülni. Itt van például a mikulás/angyal/(Jézuskát eleve leszavaztuk)/húsvéti nyuszi kérdése, amihez folyamatosan változik a hozzáállásunk. Úgy indultunk, hogy egyáltalán nem említjük, hanem maradunk a tárgyilagos magyarázatnál az ajándékok eredetét illetően (=mi vettük), mert nem akartuk becsapni őket. Meg én nem is nagyon emlékszem hogy hittem volna benne, és Berciről hamar ki is derült hogy ő sem olyan típus. De aztán mindenhonnan hallották, rokonok, tévé, ovi stb, és főleg Nudlinál tapasztaltuk is hogy a gyerekek varázslatos világban élnek és magától értetődően hisznek az ilyen dolgokban, ezért valamilyen szinten belementünk pár évig, nem is nagyon kellett bizonygatni. Berci szerintem nem nagyon hitte soha, de egy ideig Nudli őt is magával vitte és belement.

Most már Berci egyértelműen tudja hogy nem úgy van az, meg sokszor mondja is. Elvileg már Nudlinak is tudnia kell, annyiszor szóltuk el magunkat (pl. húsvétra kaptak biciklit március elején a decathlonban közösen megvéve, meg évek óta megrendelik hogy milyen ajándékot kérnek). Mégis ezt bírta mondani tegnap este, hogy milyen kár hogy sosem láthatják a húsvéti nyuszit, olyan édes volt meg kellett zabálni, ma reggel meg lelkendezve mesélte nekünk hogy mit kaptak, mi meg érdeklődve hallgattuk, hogy megkapta a fáraó küldetését,  a skorpiót meg nem, pedig azt is akart.

Meg volt a boltos sztori, látták hogy a boltok tele vannak pakolva csokinyuszikkal meg tojásokkal meg birkákkal. És mivel mindennap választhatnak valamit maguknak a boltból, rögtön be is próbálkoztak. Én meg a legésszerűbben reagáltam, felhívtam Gét hogy döntsön ő, ő meg úgy döntött hogy persze. Úgyhogy megbeszéltük hogy most az egyszer. Nudli vett is egy nyuszit, bár kicsit aggódott hogy fogja-e engedni a pénztáros néni. Lehet hogy azt gondolta hogy csak a húsvéti nyuszi vehet húsvéti csokikat a boltban, akkor ezt is leromboltuk. Berci kinder válogatást szeretett volna, mert tavaly volt benne happy hippo*, de most nem volt, úgyhogy mégsem azt kért.

Meg olyan dilemmám is volt (ez már nem húsvétos, csak a dilemma vonalon csatlakozik ide) hogy hogyan kell reagálni ha a gyerekem elkezdi simogatni a fenekem és megállapítja hogy sokkal puhább mint az ő lába, mert “húsosabb”. Rövid gondolkozás után úgy reagáltam, hogy nem húsosabb hanem hájasabb.**

*Idén csak a 2300 Ft-os plüssállatos válogatásban volt és külön sem lehet kapni, amit egyáltalán nem értek.

**Igen, hallottam már olyan véleményt is ezen a téren, hogy a szülő ne pucérkodjon a gyereke előtt, és általában fel is szoktam öltözni, csak pont beszaladtam valamiért a nappaliba és akartak mutatni valami nagyon fontosat a számítógépen.*** Meg azért azt sem gondolom hogy jót tenne a gyerekeknek ha teljes prüdériában nevelik őket. Ezért azt is szoktam hagyni néha hogy röviden elnevetgéljenek azon hogy van cicim, de aztán véget vetek neki.

***Tudom, azt se kéne hagyni hogy folyton számítógépezzenek.

Amelyikben Berci elárulja mért sírt

Nyolc és fél év kellett amíg rájöttünk hogy Bercit nem lehet jó fej szülő módjára békén hagyni, hogy majd mesél magától, mert ha nem faggatjuk, akkor szépen nem mond el semmit. Kitartó faggatással viszont egy-két dolgot megtudhatunk, csak tudjunk vele mit kezdeni.

Például úgy mondta el hogy mért sírt még régebben (amit akkor nem árult el mert úgysem lehet rajta segíteni), hogy benne voltunk egy speed partiban (nem kábítószer, hanem kártya), és megzsaroltam hogy csak akkor játszunk még egyet, ha vallott. Nem bírta, de azt megengedte hogy Nudli elmondja, akinek egyik este felfedte “a titkot”. Nudli sajnos úgy emlékezett, hogy Berci azért sírt olyan lélekszakadva, mert szerinte ő, Nudli egy tökfej. Ezt elvetettük mivel egyrészt furán hat, másrészt Berci is nevetve cáfolta. Nagy nehezen kinyögött annyit, hogy arról van szó, hogy milyennek tartja a világot, ami háromféle lehet, de többet nem bírt, úgyhogy végül leírta:

szarnak

Később tovább faggattuk, és kiderült hogy azért szar a világ, mert majdnem mindig rosszul érzi magát benne, és csak nagyon ritkán boldog. Meg azért, mert idén rosszabb az iskolában mint tavaly volt, nem szereti az órákat (csak a matekot, mert ott ő a legjobb), és nem tud mit kezdeni magával a szünetekben. (Miközben mi úgy látjuk hogy szeretik a gyerekek és szoktak vele játszani, speedezni is egy osztálytársától tanult.)

 

IHateMyLifeNyuszi

Na ezzel mit kezdjünk. Elsőre annyit sikerült kinyögnöm, hogy a világon lehet változtatni, például azzal, hogy olyan dolgokat csinálunk, amit szeretünk. Kár hogy csak olyan dolgot lehet jól elmagyarázni másoknak amit magam is jól ismerek.

Ez kíváncsivá tett, hogy vajon ti milyennek tartjátok, szintén belül persze.

 

 

web polls

 

avagy: sosem késő karácsonyos posztokat kirakni.

Idén mit felejtettem el:
– gyerekes-karácsonyos csomagolópapírt (felnőttes-karácsonyos és gyerekes-nemkarácsonyos volt)
– szalvétát
– olyan fényes szálakat a karácsonyfára, mert Nudlinak úgy tetszik
– szaloncukor akasztót (de azt Gé vett az utolsó pillanatban) (szomorú lettem volna ha kötözgetni kell) (ez például olyan hogy régen tradíció volt, viszont nem kötődik hozzá nosztalgikus hangulat, csak arra emlékszem hogy nyűg volt, ezért nem hiányzik) (talán majd ha még öregebb leszek)

Pont ma néztük meg azt a részt, amiben Abed megfejti a karácsony értelmét. Egy darabig komolyan reménykedtem, hogy kiderül valami új.

De azért egy csomó mindent csináltunk, ezt is meg kell őrizni az utókornak. A mikulás-fenyő-hóember kombót szinte teljesen egyedül készítették a gyerekek, az angyalos képet meg én teljesen egyedül. A szárított gyümölcsös kompozíciót Nudlival készítettük az oviban a karácsonyi munkadélutánon.

ĂĽvegmatrica_20111218_121803  ĂĽvegmatrica_20111218_121916 Karácsony_20111219_112429

Az ajtódísz szettben volt, megtanította a négyesfonást, a ragasztgatásban meg Nudli is segített. A tobozemberkét szintén a karácsonyi munkadélutánon csináltuk, Nudli színezte pirosra az arcát. A gyertyatartót a terítővel ők csinálták az oviban.

Karácsony_20111219_112501 Karácsony_20111219_112603

A színes fenyő, üstökös és betlehemi bölcs tészta a karácsonyi tésztasalátába ment. A sütit kétszer is elkészítettem, egyszer isoldéékhoz, egyszer itthonra, már nagyon profi vagyok.

Karácsony_20111224_153758 Karácsony_20111224_175851

A manólányok is szettben voltak, ráadásul négy, agnusnak készítettem el de a felét megtartottam.

család 012

legalább időrendben van

Vasárnap hazajöttünk a bortúráról, kiderült hogy mindkét gyerek köhög, Nudli be is lázasodott estére. Ezen kívül le lehetett tölteni az eredeti zumát, és éltem a lehetőséggel. És elhatároztam hogy márpedig én nem megyek hétfőn dolgozni, hanem elviszem Nudlit orvoshoz. (Meg mostam-teregettem, de csak az érdekeseket írom le.)

Hétfőn örültem hogy elvittem, ugyanis kiderült hogy skarlátja van. Gé kapott 1000 pontot, mert miután hazahozta Bercit a suliból, elment fogadóórára. (És végighallgatta 3 szóban hogy Berci okos és ügyes, és 20 percben hogy viszont lassan dolgozik ami baj mert ezért nem kap sok piros pontot és ellenőrizzük itthon a piros pontjait. Arról nem esett szó hogy eddig az összes magatartás és szorgalomjegye ötös.)

Kedden már Berci is itthon maradt, mert a köhögés mellé hőemelkedés is társult. Nagyival, én meg elmentem hősiesen dolgozni, ügyeltem is. (8/10, és az esti viziten ilyeneket is hallhattam hogy az egyik betegnél egy csomó rohadt kaját találtak és a cappy felrobbant a nővér kezében amikor kidobta, a másik meg belekakált az éjjeliszekrény fiókjába, és a takarítónő csak félig takarította ki.)

Ma vettem gyertyát, anyu meg adott tálat, és így végre összeállíthattam az idei ádventi koszorút:

gyertyák 003 gyertyák 002

Már évek óta ehhez hasonló, és évek óta nem készül el időben és vasárnaponként elfelejtjük meggyújtani és valamikor hétköznap pótoljuk be. Hát igen, az ünnep fénye. (Mostantól kerülni fogom a karácsonyos témájú posztokat/összeállításokat/nyilatkozatokat, még csak november van és már legalább két helyen jött szembe hogy a gyerekek csillogó szeme teszi ünneppé az ünnepet. A karácsony folyamatos változáson megy keresztül, a napisten ünnepe -> Jézus születésének ünnepe -> a szeretet ünnepe -> az ajándékozás ünnepe -> a mézeskalács illatának és a  gyerekek szemének csillogásának ünnepe.)

Az orvosperekről elmélkedik

Oké, hideg fejjel és a lehetőségekhez képest tárgyilagosan átgondolva.

Az a problémám ezzel, hogy egyrészt megértem, hogy az összes többi foglalkozáshoz hasonlóan itt is ki kell vizsgálni a hibákat és megtenni mindent hogy a jövőben hasonló ne fordulhasson elő.

[hosszú, szövevényes, nehezen követhető okfejtések az űrhajószerelőkről, meg az építési vállalkozókról akik lecsalják az állványzatot] [amiben valahol szerepel a másrészt kifejtése]

de ami igazán zavar ebben, az az, hogy manapság az emberek elfelejtik, hogy a betegség és a halál az élet része, előbb-utóbb menthetetlenül bekövetkezik, és inkább úgy gondolkoznak, hogy ha bárki megbetegszik vagy meghal, akkor az nyilvánvalóan orvosi hibából történt. Végül hosszas vizsgálatok után kiderül hogy nem, de már ez is megbélyegző, plusz a közvélemény összebólint, hogy igen, az orvosok megint összezárnak és védik egymást. Azt meg ne keverjük ide, hogy az orvosok lekezelően és bunkón bánnak a betegekkel, mert annak nem a per a megoldása, hanem hogy kirúgják az illetőt. Jaj, hogy ahhoz kéne valaki akit helyette fel lehet venni. Jaj, hogy ahhoz szabad szemmel látható méretű fizetésre lenne szükség.

Emellett még az is van, hogy mivel az emberi szervezet borzasztó bonyolult alkotás, méghozzá nem is a mienk, csak igyekszünk megismerni és kiszámítani a működését, mégsem olyan egyértelmű mint mondjuk egy tévé (és itt arra ne térjünk ki hogy a tévészerelőt senki nem pereli be ha elbarmolja vagy közli hogy nem lehet megjavítani a készüléket, vegyünk újat). Ezért olyan is előfordul, hogy az orvos számára is váratlan, előre nem látott események következnek be.

(most mellőzzük azt is, hogy a perek és vizsgálatok mögött sem mindig az igazság hősies keresése áll, hanem anyagi érdekek)

Amit ki akarok ebből hozni, az az, hogy valószínűleg el kéne fogadnom, hogy ez együtt jár az orvosi szakmával, és el kell viselni mint egy kellemetlenséget. Csakhogy ez volt az a csepp, ami már nem fér bele a poharamba. Mert azt tudtam hogy nem fogok sokat keresni, nem boldogan, de elfogadom hogy kuporgatunk és nem vehetek meg magamnak egy könyvet és … de erről már sokszor írtam. Megbirkóztam azzal is, hogy általában megterhelőek a napjaim szellemileg és érzelmileg is, időnként hétvégén is, sok a kiszámíthatatlanság, például azon a téren is hogy mikor szabadulok el, így kevéssé lehet számítani rám az úgynevezett “anyuka” szerepkörben. Ha teljesen őszinte vagyok, azt nem állíthatom hogy kizárólag elégedetlenséget és lenézést és követelőzést kapok cserébe, mert azért sokan megköszönik a segítséget, de el lehetne képzelni ennél jobb mérleget ezen a téren is (ha nagyon finoman akarok megintcsak fogalmazni). De ezzel hogy a dolgok büntetőügyi irányba való terelődésének fenyegetése ilyen kézzelfoghatóvá vált, azt gondolom hogy ez már így együtt sok.

Az eddigieknél komolyabban gondolkoztam el rajta, hogy itt hagyom az egészet, fájó szívvel tényleg, mert nem ezért tanultam ennyit.

Nem tudom hogy ideillik-e, de eszembe jutott, ezért leírom, hogy baromi frusztráló, hogy valamiért az orvos szakmát teljesen különbözőnek gondolják az összes többitől, és olyan plusz dolgokat várnak el, hogy lássunk a jövőbe és legyünk mindentudók, mindenhatók, végtelen türelműek és mindenki másnál elhivatottabbak.  És hogy ha valaki közülünk azt mondja hogy ő ezt így nem bírja tovább csinálni és kimegy külföldre, az rögtön hazaárulónak számít. Sokkal könnyebb lenne, ha ez is csak egy foglalkozás lenne, ahol megteszem ami tőlem telik, nem pedig hivatás. Akinek hivatása van az mind balek. De basszus megint a pénzhez tértem vissza, mert ha megfizetnék, nem lenne akkora balekság mások szociális ügyeit intézni, vagy mások gyerekeibe tudást önteni, vagy mások szüleinek a pelenkáját cserélni az idősek otthonában, vagy hatig bent maradni hogy mindent megtegyek a mások egészségéért (ahelyett hogy mennék az edzőterembe, hogy a sajátommal foglalkozzam).