Nem tudom kiverni a fejemből amit nemrég az az ismerősöm mondott aki nem tudom hogy szeretne-e név szerint szerepelni ebben a bejegyzésben, hogy ő most úgy gondolja hogy nincs is szüksége terápiára, mert elfogadta magát, azt is hogy nem tudja magát teljesen elfogadni, vagy valami ilyesmit csak jobban megfogalmazva.
Szenvedek hogy meleg van és mindenki szabin van de én csak 3 hét múlva megyek és addig dolgoznom kell, és csomó beteg jön azzal hogy utálja a munkahelyét, dolgoznia kell, nagyon fáradt és kimerült (és a háziorvosok valamiért azt gondolják hogy nekünk erre van valami megoldásunk és odaküldik).
Viszont Berci az utolsó nap jött haza a táborból a többiekkel együtt, lebarnulva és megnyúlva, a csuklóján egy karkötővel amit ő fűzött fából készült gyöngyökből. Úgy nézett ki mint egy szörfös amíg le nem vette a pólóját és nem látszott hogy a felkarja közepéig fehér. Egész lelkesen mesélt, és másnap meg már ugyanúgy gyilkolták egymást Nudlival mint régen.
És a házassági évfordulón végre megnéztük a Grand Budapest Hotelt, nagyon tetszett.
És tegnap összefutottunk mamintivel kicsit beszélgetni, kitaláltuk hogy keresünk valakit aki szervez szociális készségfejlesztő tanfolyamot felnőtt autistáknak, ami utána kötetlenebb klubbá alakul át, mert mi nem vagyunk szervező személyiségek.* Meg mindenféle másról is, meg azt is megbeszéltük hogy majd szervezek dixit partit.** Később ránk sötétedett.***
*igazából még azt se döntöttük el hogy keresünk valakit. Csak álmodoztunk róla hogy milyen jó lenne egy ilyen csoport.
**erre hajszálnyival több az esély hogy tényleg megvalósul.
***a gödörnél olyan sok ember gyűlik össze péntek este hogy az óriáskerékről egész biztos feketének látszik a medence környéke.
Nagyon izgalmas dolgok vannak, befejeztem a gépnarancsot és árnyalódott a kép (mégsem liberális utópia), de aztán addig-addig árnyalódott hogy végül nem értem. Az meg egyszerűen szerintem nem igaz hogy egyes fiatalok pszichopata szadista állatok, aztán ez 18 éves korban elmúlik, mármint az eleje igaz de a második rész szerintem nem. Úgyhogy nem tudom mit akart ezzel mondani Burgess. Ja és persze a végén volt szótár- az e-book egyik hátránya hogy nem lapozgat hátra az ember.
Berci második nap közölte a telefonban hogy vigyük haza mert nem érzi jól magát – az volt a baja hogy nem vagyunk ott, minden más, sokat hangoskodnak az osztálytársai, folyton esik az eső és minden tervezett programot keresztülhúz. Szombaton lementünk hogy megnyugtassuk, nem volt könnyű, nem is sikerült teljesen. Abban maradtunk hogy még két napig marad, ha még mindig nem bírja, hazavisszük. Végül végig ott maradt a táborban, bár ez nem kevés energiánkba került, főleg Gének. Minden nap megbeszélték hogy még a következő napot kibírja, szerencsére az első pár nap után már szép idő volt, és mindig beharangozták a jó programokat előre. Úgy tűnik élvezte is, reméljük ha holnap hazajön nem hányja a szemünkre hogy végig nagyon szenvedett.
Nudlival meg voltunk a természettudományi múzeumban dinócsontokat nézni, meg ha már ott voltunk belógtunk a füvészkertbe mert még egyikünk sem volt soha, ma meg újra a bazilikában, meg óriáskerekezni a sziget eye-al (menő és drága).
Tovább zajlik a villamos- és nemtudommi-felújítás az ablakunk alatt, csodálkozunk hogy az úton van még aszfalt miután hónapok óta minden hajnalban szorgalmasan bontják légkalapáccsal, tegnap éjfélkor egy daru villanyoszlopokat állított be a helyükre, kicsit aggódtunk hogy a sofőr elveszíti uralmát a jármű fölött és a darukar beveri a gyerekszoba oldalát.
Majdnem egy hónap van még a szabiig, és folyamatosan zabkását túrok, valamint néha edzek is (mintha valamennyivel jobban bírnám), és hízom.
Szuper, az x-es nyugtatóból kijött a grapefruit ízű, szájban ovladós is, amit már víz nélkül dobálhatsz be a szádba bárhol vagy éppen. A legkisebb adagban nincs is, rögtön a közepesnél kezdődik. A gyógyszerügynök nyilván azt domborítja ki inkább az alkalmazási előiratból hogy pánikban napi 6 mg a javasolt adag, azt nem hogy a beteget már a kezdetén fel kell világosítani hogy a kezelés csak átmeneti ideig tarthat és fokozatosan kell majd leszoknia róla, mert hozzá fog szokni. Ezt mi persze tudjuk, de a tapasztalataim szerint a háziorvosok vagy nem, vagy nem törődnek vele, (meg a belgyógyászok, kardiológusok sem), úgyhogy jön a következő generáció akik már finom nyugtató cukorkát szednek napi 12-szer. Jó az ára kicsit limitál, úgyhogy ezt már nem mindenki engedheti meg magának, de akkor is.
Ez azért bosszantó, mert ha valakinek pl. pánikrohoma van és az magától lecseng max egy-két óra alatt, akkor ebből azt tanulja meg hogy bár annyira rosszul volt hogy azt gondolja meg fog halni, végülis magától elmúlt. Ha kihívja az ügyeletet és zacskóba lélegeztetik, akkor egy viszonylag kellemetlen helyzetbe kerül, viszont jobban lesz, meg akkor is ha szétrágja a nyugtatót, ami keserű de hamar hat. Ha Seduxen injekciót kap az ügyeletestől, a szorongás nagyon hirtelen múlik el, szétárad a tagjaiban a nyugalom, ami egy kellemes élmény, és így az egészet megerősíti (ha legközelebb pánikrohama lesz, megint nem magát fogja megnyugtatni hogy mindjárt elmúlik, nem lesz bajom, hanem megint hívja az ügyeletet mert neki csak az injekció segít). A grapefruit ízű tablettával ugyanez a baj, megerősíti a folyamatot, függővé teszi a beteget és megerősíti abban a hitében hogy egyedül nem tudja legyőzni a szorongását.
Megint csak rövid hírek lesznek.
Berci ma elindult élete első táborába (különösen is megnyugtató pont most olvasni a nyaraltatásos cikket) (valójában emiatt azért nem aggódom, csak hogy meg fogja-e találni a hosszúgatyáit mondjuk vagy a zárt cipőt, fog-e kakilni, ki mer-e menni ha pisilnije kell éjszaka, szól-e valamelyik felnőttnek ha valami baja van, nem veszíti-e el az összes pénzét vagy valami más fontosat ami hiányzik neki, lesz-e strandidő szombaton, mert csak akkor lehet látogatni őket ha a strandon vannak). Én már vagy 6 éves koromtól jártam táborokba és többe is nyaranta, mert anyuéknak nem volt annyi szabija sem semmilyen segítsége, a napközis tábort utáltam a legjobban ahova rajtam kívül mindig mindenki egy kedvenc osztálytársával ment. Illetve már oviban is volt olyan hogy másikba kellett járnom mert a miénkben nyáriszünet volt. Aztán ötödiktől végre lehettünk egyedül itthon, és csak azokba a táborokba mentünk amelyikbe akartunk (evezős, vitorlás).
Most Gé vágta le a gyerekek haját és tök jó lett.
Újraolvasom az clockwork orange-et, most angolul. A nagy részére nem emlékeztem, viszont van amire emlékeztem de eddig nem volt, bár még lehet. Meg valahogy akkor szerintem ennyire nem zaklatott fel arról olvasni amiket műveltek, talán mert még fiatal voltam. Meg szerintem akkor még jobban emlékeztem az oroszra. És akkor és most is elgondolkoztam azon hogy hogy lehet oroszra lefordítani a könyvet. Érdekes a Fahrenheit 451 után, ami az 1984-hez és a Brave New World-höz hasonlóan arra szavazott hogy mostanra teljes diktatúrában fogunk élni és a vezetők azt is meghatározzák hogy mit szabad gondolni, itt meg ugye inkább a túlzott engedékenységnek tulajdonít káros következményeket.
Berci kerek perec kijelentette hogy a Gergő és az álomfogókat biztosan nem fogja elolvasni, mert béna a címe, az alapján biztos unalmas (én nem tudom még nem olvastam), és a Robogunk az észtrabantont sem akarja továbbra sem.
A tévében meg a tetoválós kiesős reality-re kattantak rá teljesen, mindig számon tartják hogy mikor lesz a következő rész és jól megnézzük együtt.
Készítettem porridge-et és finom (és még nekem is megy).
A héten már teljesen kitört a nyáriszünet, úgy tűnik Nudli a nyarat még megússza szemüveg nélkül mert szeptemberre, illetve októberre ajánlottak időpontot a két helyen amit eddig megkérdezett Gé. Szegény (Nudli, nem Gé) nagyon el van keseredve hogy szemüveges lesz, mindig elsírja magát ha szóba kerül. Én meg oké ennyire nem vagyok elkeseredve, de egy kicsit igen, hogy kiszorultam a laptop elől, mert Gé kikötötte hogy egyszerre ötnél több youtube-os tab nem lehet nyitva az asztali gépen, ezért ha egyiket sem akarják becsukni de valami mást akarnak nézni, átülnek, én meg úgyse vagyok otthon. Most épp What does the fox say a menő, Berci nagyon jól táncol úgy bírom.
A pride-on nem táncoltak, de az is szép volt hogy végigjöttek, már az elején unták amikor majdnem egy órát várakoztunk a gyülekezési helyen (pedig direkt nem mentünk korán), utána meg tömegben csoszogtunk, ahol ők főleg lábakat és hátakat láttak, és hangos zene szólt, amitől egymást is alig hallottuk, szóval ehhez képest nagyon jól bírták, és csak a legvégén kezdtek nagyon nyafogni. Én nagyon élveztem, jó érzés részese lenni valaminek. Ha lehetne az utca szélén állva nézni már biztos rég kimentem volna, de lehet hogy sose vettem volna rá magam hogy én is vonuljak, pedig így egész más élmény. A vége meg kalandos volt, álldogáltunk egy ideig a Vajdahunyad vár felőli kordonnál, néztük ahogy jönnek-mennek az ellentüntetők, magyaráztuk a gyerekeknek hogy mit kiabálnak és miért, aztán visszavonultunk a másik végéhez mikor mondták hogy itt biztos nem fognak kiengedni. Végül a kordonok és rohamrendőrök között mentünk vissza a Bajza utcáig azon az úton ahol jöttünk, nekünk szerencsére még nem kellett nagyon sokat sorbaállni a földalattinál. Csak Gé idegeskedett, és nézegette az óráját hogy már mióta megy a meccs.
Esténként meg már a Harry Pottert olvassuk, tegnap annyira izgatta őket hogy mi lesz hogy Berci még olvasott hangosan Nudlinak egy csomót belőle miután én befejeztem.
Befejeztük a Dextert, előtte még nagyon reménykedtem hogy csak azért nem tetszett mindenkinek a vége mert túl happy, nagyon dühös voltam. Most a Banshee-t nézzük, elég jó.
Amikor Skóciában voltunk, anyu elkezdte olvasni a gyerekeknek esténként a Galléros Fecót (megint meg kellett kérdeznem a nevét, sálas G. jutott az eszembe, most azon mélázok hogy lehet-e összefüggés, a szerző a sulinkba járt), mi is folytattuk, most van újra esti olvasás ami tök jó. Ma kezdjük a Harry Pottert.
Olvastam a The Sagan Diary-t (John Scalzi) (rövid) (nem értem benne a sztori egy részét) (hogy mi volt a barátjával aki meghalt), a Madrapurt (Merle) (hátborzongató, szerintem egy analógia arra hogy az életünk sötét, rideg és rövid, sosem értjük meg az értelmét, kevés esélyünk van valódi kapcsolatokat kialakítani, az univerzum gonosz és szenvtelen, és úgyis meghalunk), a Magyar macsak átkát (Yalom) (szerettem ezt is) (előtte a terápia ajándékát, de azt lehet hogy már írtam), a Sourcery-t (Pratchett) (ez nem annyira tetszett, mármint Pratchetthez képest) (az első öt korongvilágot ezzel elolvastam, bár nem sorrendben és legalább 15 év különbséggel, de szerintem nemcsak ezért érzem hogy nincs köztük folytonosság). Most Bradbury-t olvasok (Fahrenheit 451), mert az sci-fi körökben alap.
Most hogy írtam hogy milyen jó hogy tornázom és nem is vagyok beteg, ma szarul lettem.
A hétvégén voltunk biciklizni a vadregényes újhegyi lakótelepen és megfigyeltük a helyi elemeket természetes közegükben (a cukrászda és a mellette levő presszó közönsége). Tegnap pedig megnéztük a dinókiállítást a millenárison, amit Nudli kapott szülinapjára- nem az egész kiállítást, csak a belépőt. Egész jó volt. Vicces volt ahogy olvastam a tudnivalókat az egyes dinókról, Nudli meg fejből sorolta az adatokat, igen magas egyezéssel. Volt egy 3D film is, szerencsére a gyerekek nem azon bosszankodtak, hogy a rendes mozivászonra tervezett filmet egy kb 10×18 cm-s vászonra vetítették, hanem érdeklődéssel figyelték a Föld keletkezését és az állatvilág kialakulását, és lelkesen jöttek ki, sorolták az összes adatot amit én azonnal elfelejtettem.
Már vagy három hónapja sportolok rendszeresen, bár a heti 3×40 perc nem mindig jön össze, de szerintem kezdetnek jó. Általánosságban még mindig nem érzem túl energikusnak magam (túl gyakran érzem magam az erőm végén tántorgó zombinak), ezért még egy nagy lépést tettem és beszéltem a főnökömmel hogy ősztől szeretnék félállásba menni. Azt kérte hogy csak októbertől, ami nekem is egy kis haladék, addig tudom hogy már nincs sok, viszont van időm leküzdeni a bűntudatomat és a rettegést hogy miattam éhen fog halni a család.
A szénhidrát-korlátozást teljesen taccsra tette Skócia, mindig volt nálunk valami keksz hogy éhen ne haljunk ha nem jutunk más kajához, amiből ha már ott volt majszoltunk is, az asdában pedig muszáj volt vennünk mindenféle fehércsokis Reese’s peanut butter cupsot meg hershey kissest meg oreo-s cadburryt. Amíg ezek el nem fogytak, itthon is folytatódott a dőzsölés, szerencsére már nincsenek és újra koncentrálhatok az inzulinrezisztencia diétámra. Most reménykedem hogy ha majd félállásban leszek akkor marad olyasmire is energiám hogy nézegessem pl. azt az egészséges recepteket tartalmazó honlapot aminek Agnustól kaptam a linkjét, és főzzek is belőle. Mert most épp ott tartok hogy meguntam azt a két kaját amit ettem mint szénhidrát-szegény és egészséges.
Ez annyira jellemző hogy az egész skóciai útból az asdát emelem ki.
nightswimming 