Kultúrába ágyazott tehetlenség

Nincs miért csodálkoznunk hogy Magyarország ilyen depressziós, pesszimista nemzet és hogy még mindig ilyen gyakori az öngyilkosság (bár Európában már csak harmadikok vagyunk). Elég megnézni a nemzeti himuszunkat és szózatunkat, amit általános iskolában megtanítunk a gyerekeinknek és minden nagyobb ünnepen eléneklünk: ha jó történik velünk az nem a mi érdemünk hanem Istené, ha rossz, az biztos Isten/a sors büntetése valami bűnünkért*, vonzó jövőkép a véres nemzethalál, és úgy általában nem lehetünk befolyással a sorsunkra csak egy távoli, szigorú valakinek könyöröghetünk, aki eddig sokat bántott minket direkt, hogy hátha most megszán minket, ennek ellenére aki jó fej az nem menekül el innen hanem tűr, meg nincs is értelme elmenni mert a sors elől úgysem menekülhetünk.

És nem is azt mondom hogy a himusz meg a szózat minden baj okozója, hanem hogy egy olyan országban élünk, ahol ezek megíródhattak és a döntéssel bíró emberek úgy találták hogy mindenki fog tudni velük azonosulni, és 150 évvel később is a döntéssel bíró emberek úgy látják hogy ezekkel a költeményekkel lehet legjobban jellemezni minket.

*rendszeresen hallom/olvasom értelmes, művelt emberek szájából, még akkor is ha konkrétan egy másik ember bánt velük rosszul.

Utólag módosítottam a véleményem a Dűnéről (átírtam a bejegyzést), mert kicsit túl sarkosnak és igazságtalannak találtam. Valamint kíváncsiságból megnyitottam a Dűne messiását és ott ragadtam, szóval Johnny Cash még vár.

“I must not fear.
Fear is the mind-killer.
Fear is the little-death that brings total obliteration.
I will face my fear.
I will permit it to pass over me and through me.
And when it has gone past
I will turn the inner eye to see its path.
Where the fear has gone there will be nothing.
Only I will remain.”

Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Most látom hogy van saját wikipediája is.

Most Johnny Cash önéletrajza jön

Szinte befejeztem a Dűnét, ez már csak ilyen utószónak tűnik a végén. Egyrészt biztos hogy ezt olvastam valamikor felsős koromban (és nem egy másik részt a sorozatból), mert pár dologra emlékeztem belőle, másrészt, durva, konkrétan három (3) momentumra emlékeztem az egész nemtudomhányoldalasdehosszú könyvből*. Tetszett, a litany against fear zseniális**, rengeteg érdekes ötlet volt benne, elég elképesztő hogy Herbert kitalált egy világot, nyelvvel, történelemmel, politikával, vallással együtt (ebben kicsit olyan mint Tolkien). Meg ezt a sivatagi életet. Pár dolgot logikailag kicsit aggályosnak találtam (pl mit eszik 2millió fremen a sivatagban; illetve a 200-400m hosszú férgek; ha barlangokban kicsapatják a vizet a levegőből, akkor attól nem lesz több víz a bolygón hanem ugyanannyi / ha addig volt nedvesség a levegőben, mért nem esett soha az eső) (de lehet hogy csak nem figyeltem eléggé). Belőlem nem váltott ki különösebb érzéseket vagy mélyebb gondolatokat, de lehet hogy én vagyok a sekélyes. Láttam a wikipédián hogy a benne szereplő bolygókról nevezték el a Titán domborzati elemeit. A David Lynch filmet megnézném belőle (annyira nem lehet szörnyű mint az útvesztőben vagy a kék bársony, plusz tudom a történetet úgyhogy nem kell rettegnem hogy valami még szörnyűbb történik hirtelen. Csak hamar kell megnézni mielőtt újra elfelejtem.)

*teljesen érdektelen, de arra hogy meglepődnek ha valaki megkönnyezi a halottakat, a karikákat ami jelzi kinek mennyi vize van (bár arra se teljesen mert úgy emlékeztem hogy karkötők), és a férgekre. Ja nem is, négy mert arra is hogy olyan ruhájuk van amivel meg tudják inni a pisijüket. Jó, még van egy kicsi esély hogy mégis egy másikat olvastam amiben szintén benne van ez a három részlet, de akkor meg abból nem emlékszem semmire.

**azért olvastam újra mert párszor találkoztam vele azóta (arra sem emlékeztem)

Nudli pedig elkezdte tanulni a János vitézt, megmosolyogtatott minket mert elsőre a juhászbojtárt úgy olvasta hogy a juhász botjára, de miután felhívtuk a figyelmét erre a hibára, még mindig úgy hangsúlyozta mintha a juhász bojtáról lenne szó.

Amíg meleg

Szóval elmentünk megnézni A bajnokot (Pintér Béla) a Katona József színházban, és hát kár belém a kultúra, mert eleve nyavalyogtam hogy mért pont vasárnap este, fáradt vagyok, semmi kedvem esőben gyalogolni meg metrózni meg ilyenek, (amellett hogy Bercinek még hátravolt 6 versszak a Szózatból, Nudlinak meg két lecke) (ja hát a tanítók az egyetlenek a világon akik nem tudják hogy a szünetben kifejezetten egészségtelen tanulni). Meg hogy mért kell sorba állni a wc-ben, nem számítottak rá hogy itt egyszerre több ember is összegyűlhet? Ezek miatt eleve morcosan ültem be. Az első fő problémám az volt hogy ha egy moziban meg lehet oldani hogy mindenki lássa a vásznat, a színházban mért nem lehet hogy lássam a színpadot, azon nem akadtam ki hogy pont egy magasabb típusú ember ült előttem mert ebben 100%-ban biztos voltam, sosem volt még másképp. És nem az hogy nem láttam a szereplők lábát vagy ilyesmi, hanem a színpad középső egyharmada helyett egy fej volt (ha beszélgetett a párjával és oldalra nézett, több), szóval mindig csak azt láttam ami a szélén van. Ehhez jött hogy pont előtte olvastam el az indexes cikket a darabról, ahol az egész le van írva a fordulatokkal és a befejezéssel együtt (szpoiler nélkül csak az sms volt új meg amikor Attila tévézett). És igen, végig idegesített az “éneklés”, aminek ráadásul dallama sem volt, csak amikor valami más szám dallamára énekeltek néha, és a zongora is, a pár másodperc szünet megváltás volt. (Ez is igazolja hogy nekem nem lehet a kedvemre tenni, pont egy hete azon elégedetlenkedtem hogy az Ernelláék Farkaséknálban mért nincs aláfestő zene.) Szerintem így 3 (vagy 4?) kísérlet után elmondható hogy én nem vagyok alkalmas arra hogy befogadjam Pintér Béla művészetét, nem én vagyok a célközönség. Visszajöttek az iskolás emlékek amikor megnéztem az órát és még csak 25 perc telt el, úgy éreztem sosem lesz vége.

Itthon pedig  egy kisebb foscunami fogadott minket, ami várható volt így a szünet utolsó estéjén. Nudlinál már megszoktuk ezeket a kirohanásokat, és el kell ismernem hogy kicsit szelídülnek is (annyira bosszantó dolgok történtek egész este (pl hogy előbb indultunk a színházba mint ahogy ő gondolta), hogy bosszúból nem írta meg a természetismeret-leckét). Aztán Nudli elkotyogta hogy Berci korábban sírt, amitől Berci újra sírni kezdett, és nagy nehezen kinyögte hogy valójában már feleltek a Szózatból és abból is begyűjtött egy egyest a Himnusz mellé. Vigasztaltuk, és megfejtettük hogy az történt, hogy a tanítónő év elején beíratta velük a könyvbe végig a versek mellé a dátumot hogy mikorra kell tudni, és aznap mindig felelteti őket (Berci általában sorra kerül első nap, mert a névsor elején van, kivéve a Husztnál amit megtanult). Heti egy vers, ha rövid, kettő. Felülbíráltuk a tanítónőt miszerint a 13 évesek már elég érettek ahhoz hogy maguktól számon tartsanak ilyesmit, és mi is figyelni fogunk ezután. Egész hamar megnyugodtak, még beszélgetnek, fogalmam sincs mikor fognak elaludni mivel a szünetben eléggé elcsúszott az alvásuk (és Berci elcsúszás nélkül sem tud korán elaludni)*. Max másfél napot adok magunknak mielőtt valamelyikük megbetegszik.

*pont a napokban ki is fejtette hogy olyan munkahelyet fog választani ahol lehet déltől dolgozni, mert előtte ő használhatatlan. Nudli is kontrázott, pedig ő pacsirta alkat.

Life is short and/or don’t do drugs

Az előbb szembejött velem ez, elég zseniális: https://youtu.be/57ta7mkgrOU

Utána meg kellett néznem a Johnny Cash változatot amiből készült, Trent Reznort amint egy segélykoncerten egy szál zongorával énekli, egy 95-ös NIN koncertet ahol TR még kislány (és disturbing videók vannak kivetítve mögötte), és összehasonlításként meghallgattam az eredeti album számot, kivéve a másfél perc zörgést a végén. És még most meg fogom a something i can never have-et mert nosztalgikus. Nincs tanulság.

Szóval

megnéztük mamintivel az Ernelláék Farkaséknált, nekem felszínesebb gondolataim támadtak a filmmel kapcsolatban, pl ilyen általánosítások hogy a magyar filmek mért mindig ennyire nyomorúságos életeket mutatnak be, ennyire pucéran és őszintén hogy ennyire látszódjon a szereplők minden hátrányos tulajdonsága és az életük üressége és kilátástalansága hogy ennyire kínosnak és nyomasztónak éljem meg, bár a végére kicsit jobb lett. Meg hogy tök jó ez az eszköz hogy nincs zenei aláfestés, hanem csak csend, beszéd (/kiabálás) és a parketta nyikorgása, mert tök jól kelti ez is a feszültséget meg a nyomasztást, de másfél órán keresztül sok, és ahhoz képest biztos nagyon sokat ki kellett volna érteni a végén az egyetlen számból de nekem nem jött össze. Azt csak maminti posztjából tudtam meg hogy Hajdu Szabolcs saját lakásában vették fel, azzal kapcsolatban meg arra jutottam hogy hogy lehet ilyen régimódi lakásban élni (igen, nekem ez is nyomasztó, de lehet csak azért mert a nagymamám lakására emlékeztet ahol nem voltam felszabadult), és hogy már értem hogy mért volt emeleteságy a gyerekszobában ha “a gyerek” nem is azon aludt. Meg hogy hogy lehet egy testvérpár neve Eszter és Ernella.

De gondolom ezek meg rólam mondanak el sok mindent.

Ami meg sokkal jobb volt, hogy egy csomót beszélgettünk, próbáltam biztató és támogató lenni maminti felé de sikerült sokkolnom is emellett, de megint megegyeztünk hogy ezentúl rendszeresen fogunk találkozni.