Kultúrába ágyazott tehetlenség

Nincs miért csodálkoznunk hogy Magyarország ilyen depressziós, pesszimista nemzet és hogy még mindig ilyen gyakori az öngyilkosság (bár Európában már csak harmadikok vagyunk). Elég megnézni a nemzeti himuszunkat és szózatunkat, amit általános iskolában megtanítunk a gyerekeinknek és minden nagyobb ünnepen eléneklünk: ha jó történik velünk az nem a mi érdemünk hanem Istené, ha rossz, az biztos Isten/a sors büntetése valami bűnünkért*, vonzó jövőkép a véres nemzethalál, és úgy általában nem lehetünk befolyással a sorsunkra csak egy távoli, szigorú valakinek könyöröghetünk, aki eddig sokat bántott minket direkt, hogy hátha most megszán minket, ennek ellenére aki jó fej az nem menekül el innen hanem tűr, meg nincs is értelme elmenni mert a sors elől úgysem menekülhetünk.

És nem is azt mondom hogy a himusz meg a szózat minden baj okozója, hanem hogy egy olyan országban élünk, ahol ezek megíródhattak és a döntéssel bíró emberek úgy találták hogy mindenki fog tudni velük azonosulni, és 150 évvel később is a döntéssel bíró emberek úgy látják hogy ezekkel a költeményekkel lehet legjobban jellemezni minket.

*rendszeresen hallom/olvasom értelmes, művelt emberek szájából, még akkor is ha konkrétan egy másik ember bánt velük rosszul.

Advertisements

Utólag módosítottam a véleményem a Dűnéről (átírtam a bejegyzést), mert kicsit túl sarkosnak és igazságtalannak találtam. Valamint kíváncsiságból megnyitottam a Dűne messiását és ott ragadtam, szóval Johnny Cash még vár.

“I must not fear.
Fear is the mind-killer.
Fear is the little-death that brings total obliteration.
I will face my fear.
I will permit it to pass over me and through me.
And when it has gone past
I will turn the inner eye to see its path.
Where the fear has gone there will be nothing.
Only I will remain.”

Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Most látom hogy van saját wikipediája is.

Most Johnny Cash önéletrajza jön

Szinte befejeztem a Dűnét, ez már csak ilyen utószónak tűnik a végén. Egyrészt biztos hogy ezt olvastam valamikor felsős koromban (és nem egy másik részt a sorozatból), mert pár dologra emlékeztem belőle, másrészt, durva, konkrétan három (3) momentumra emlékeztem az egész nemtudomhányoldalasdehosszú könyvből*. Tetszett, a litany against fear zseniális**, rengeteg érdekes ötlet volt benne, elég elképesztő hogy Herbert kitalált egy világot, nyelvvel, történelemmel, politikával, vallással együtt (ebben kicsit olyan mint Tolkien). Meg ezt a sivatagi életet. Pár dolgot logikailag kicsit aggályosnak találtam (pl mit eszik 2millió fremen a sivatagban; illetve a 200-400m hosszú férgek; ha barlangokban kicsapatják a vizet a levegőből, akkor attól nem lesz több víz a bolygón hanem ugyanannyi / ha addig volt nedvesség a levegőben, mért nem esett soha az eső) (de lehet hogy csak nem figyeltem eléggé). Belőlem nem váltott ki különösebb érzéseket vagy mélyebb gondolatokat, de lehet hogy én vagyok a sekélyes. Láttam a wikipédián hogy a benne szereplő bolygókról nevezték el a Titán domborzati elemeit. A David Lynch filmet megnézném belőle (annyira nem lehet szörnyű mint az útvesztőben vagy a kék bársony, plusz tudom a történetet úgyhogy nem kell rettegnem hogy valami még szörnyűbb történik hirtelen. Csak hamar kell megnézni mielőtt újra elfelejtem.)

*teljesen érdektelen, de arra hogy meglepődnek ha valaki megkönnyezi a halottakat, a karikákat ami jelzi kinek mennyi vize van (bár arra se teljesen mert úgy emlékeztem hogy karkötők), és a férgekre. Ja nem is, négy mert arra is hogy olyan ruhájuk van amivel meg tudják inni a pisijüket. Jó, még van egy kicsi esély hogy mégis egy másikat olvastam amiben szintén benne van ez a három részlet, de akkor meg abból nem emlékszem semmire.

**azért olvastam újra mert párszor találkoztam vele azóta (arra sem emlékeztem)

Nudli pedig elkezdte tanulni a János vitézt, megmosolyogtatott minket mert elsőre a juhászbojtárt úgy olvasta hogy a juhász botjára, de miután felhívtuk a figyelmét erre a hibára, még mindig úgy hangsúlyozta mintha a juhász bojtáról lenne szó.