Aztán én is beteg lettem, és addig-addig gyógyulgattunk szép lassan amíg péntekre Nudli újra belázasodott- kezdődik elölről a kör. Nudli egyébként azért lett beteg hogy ne kelljen váltócipőt vinnie a suliba. Amikor csütörtökön leesett a hó, Gé közölte vele hogy másnap nem mehet félcipőben, amitől teljesen elkenődött. Hiába mondtuk hogy bevisszük a félcipőt és bent átveszi, azt nem akarta, mert akkor a kötelező szünetben (amikor kötelező kimenni az udvarra) nem lesz ideje elmenni pisilni. Mert a múltkor is bejött a nemtudommilyen néni és rájuk szólt hogy mit keresnek még mindig a teremben, ki kell menni. Aztán alkudozott hogy első nap nem visz váltócipőt, csak ha látja hogy a többiek vittek be, mert az egyik osztálytársára mindig rászól a tanító néni hogy minek van ott a váltócipője. Aztán ehhez jött még ma, hogy közölte, hogy a bakancsot nem akarja hordani, mert az fűzős, amit sokáig tart bekötni, és az osztálytársaira is rászóltak a múltkor az ebédlőben hogy kössék be, és nem tudták elvenni a tálcát. Hát, egyrészt a tanárokról nem írok semmit, másrészt próbáljuk buzdítani hogy ilyenkor szólni kell, meg elmenni pisilni, elvenni a tálcát stb, hogy a szabályok nem fontosabbak a személynél.

Meg elgyászoltuk a Harry Pottert, kicsit hiányzik, több mint fél éven keresztül olvastuk esténként, és Percy Jackson sajnos nem tudja átvenni a helyét, amiben a fordítás sem segít. Most nagyon gondolkozunk hogy ezután mi jöjjön, még mindig nem tudtam megnyerni őket a Robogunk az észtrabantonnak, a Gergő és az álomfogók irányába is hajthatatlanok (mondjuk azt nem is tudom milyen).

Ma miközben az aktuális fordítással gyűrtük egymást (nem értem miért fordíttatja le bárki a táppénzes igazolást, az ambuláns lap 3/4-e amúgy is teljesen érdektelen, idióta adatok meg sorszámok meg különböző nyilatkozatok, figyelmeztetések), megpróbáltam levideózni a telefonnal Bercit ahogy táncol, de mire hajlandó volt elindulni a felvétel, Berci észrevette és leült, csak azt értem el vele hogy most pár napig ha táncol rögtön rám fog pislogni. Úgyhogy marad az hogygyönyörködöm benne és próbálom rögzíteni az emlékezetemben.

A Hyperion meg nagyon izgalmas, még mindig nem tudom mi az a Hegira, viszont 70% körül rájöttem hogy az M. egy vezetéknév előtt nem a keresztnév első betűje, hanem a mr, mrs, ms satöbbi helyett van univerzálisan.

Befejeztem a 10 rules of social relationships-et, volt benne egy csomó hasznos de az megmaradt hogy elég nehéz olvasni, meg nem is nagyon szívderítő (ami fura, mert Sean azt írja nagyon jó élete lett végül, mégcsak nem is csak az autizmushoz vagy az első 15 évhez képest. Temple is produktív és elégedett életet él). Kijelölgettem az e-bookban amit fontosnak éreztem, majd össze akarom szerkesztgetni.

Most a Hyperiont olvasom (Dan Simmons), sorozatban nem bírok okosító könyveket olvasni, kell egy kis fikció is. Most megnéztem hogy ez a sorozat első része, sőt pár oldal után ellenőriztem is, amikor rádöbbentem hogy nem értek semmit. A választékosság mellett rengeteg neologizmát és idioszinkráziás kifejezést használ, és egyáltalán nem magyarázza el hogy mi van mint Scalzi az old man’s war sorozatban. Pl az a fa űrhajó elég homályos maradt. Aztán csak beleszokik az ember meg felcsipeget infókat (43%-nál még mindig fogalmam sincs mi az a hegira), meg magával ragad a történet, szóval eddig tetszik, meg el is határoztam hogy ha már beleteszek ennyi energiát hogy megismerjem ezt a világot, akkor a többi részt is el fogom olvasni.

Végre befejeztem a fordítást. Dolgozni ilyenkor is muszáj, meg aludni is szoktam, olvasni a metrón, de kb minden mást félreteszek, így közben elszalad mellettem az élet. Nem hajtogatok, nem takarítok, nem tanulok a gyerekekkel, nem gondoskodom Berciről, pedig beteg, nem gondoskodom Géről pedig beteg, nem írom meg a blogban hogy ki beteg épp, nem megyek el isoldéhoz ruhákat és könyveket kapni (könyveket!), nem nézem meg Bercivel a Five nights at Freddy’s 2 gameplayt (mert egyedül fél nézni). De most végre befejeztem, és próbálom behozni a lemaradást, mostam kétszer és főztem egy teát Gének.

Szóval annyi volt hogy Berci nagyon utálja most az iskolát, mert túl nehéz, borzasztó sok a lecke és fél hogy meg fog bukni. Szörnyű nehezen ment a szünet után, még azon a héten megbetegedett, következő hét hétfőig itthon volt, utána megint szörnyen nehezen ment, de érdekes módom mikor már járt suliba, nem szomorkodott annyit hogy suliba kell menni, hanem fel volt dobva. Aztán múlt hétvégén aznapra sikerült szervezni anyuékhoz az unokatesója szülinapját amikor versenye is volt, és bár már előző héten megjegyezte hogy nem örül neki, csak előző este derült ki hogy borzasztóan nem örül, amikor már nem lehetett lemondani (a versenyt, nem a szülinapot). Elég borzasztó lett a nap, ami este megint abba torkollott hogy egy ilyen szörnyű hétvége után még suliba is kell mennie újra. Felváltva biztattuk (hogy okos és nem fog megbukni stb), vigasztaltuk, ölelgettük. Nagy nehezen elment. Hétfő este már mindketten náthásan jöttek haza, estére Nudlinak hőemelkedése is lett, egy napig itthon volt, aztán csütörtöktől meg Berci. Persze ilyenkor meg lemarad, hiába kérjük el a leckét, az nem olyan mint amikor bent van és hallja és ráragad az egész.

Nudlinak meg kettes lett a szövegértés dolgozata, kb csak azoknak lett rosszabb akik mindig mindenből rossz jegyet kapnak, szegény negyed órát sírt, a tanító néni meg végig szidta hogy minek sír annyit, utána meg ment Géhez hogy mennyit sírt Nudli (nem azzal hogy mi volt a baj és miért lehetett). A dolgozatot nem hozhatták haza, hétfőn megnézhetjük a szülőin, pedig a szülőit próbáltam megúszni mert Bercinek is ugyanakkor lesz, hogy inkább Berciére megyek, mert Nudliéknál a szülői felér egy élve megnyúzással.

Aztán pénteken Gé is azzal jött haza hogy szarul van, de erős voltam és mégis bezárkóztam a hálószobába a 150 éves laptoppal (amellett hogy hosszú, lassan fordítok, és sok időt eltökölök közben mással, (meg azért párszor mégis betüremkedik a külvilág, pl Berci hozzám vág egy telefont amiben anyu kérdezi hogy Gé mondta-e hogy meghívott minket holnapra (nem), vagy Berci kérdezi hogy megírtam-e az öcséméknek hogy jönnenek majd el valamikor, vagy hogy mi a lecke, vagy Gé szól hogy azt hitte segítek Bercinek a leckében (nem, csak megnyitottam neki a levelezésem hogy lássa mi az)), az sem segít hogy igaz hogy csak pár kattintás kinézni valamit a quizletről vagy gugliról, ez másodpercektől percekig tarthat a gép aktuális hangulatától függően.

És közben rettegek hogy én is elkapom, és számolgatom magamban hogy még meg kell írni két új beteg ambuláns lapját, meg egy ismertetőt a vizsgálatokról a legújabb helyre, és jövő héten is be kell járni dolgozni mind a négy helyre (plusz szülői értekezletre), remélem nem jön közben még egy fordítás. (Ami egyébként rosszul is fizet, de hiába határozom el hogy összecsapom, béna munkát akkor sem tudok kiadni a kezem közül ha tudom hogy nem írják oda a nevem, de elvállalom hogy majd egyszer a soha el nem érkező jövőben a fordításért cserébe kevesebbet kelljen face to face dolgoznom (betegekkel, de nem is ez a baj hanem hogy meg kell hallgatni és reagálni rá és okosakat mondani a kérdéseikre és kitalálni valami megoldást a problémáikra).

 

Hiányzik hogy már nincs olyan sok blog mint régen, de közben szerintem én is lustultam és a még könnyebben emészthető és gyorsabban felejthető posztokat preferálom. Fél percnél több időt csak a különösen érdekes dolgokra szánok. Ha hallok egy-egy blogról feliratkozom rá, de gyakran néhány hét után rájövök hogy nincs türelmem hozzá.

Meg még azon gondolkodtam, hogy az autizmus azért tűnik járványszerűen terjedni (már nem is 100-ból 1 hanem 68-ból bizonyos adatok szerint), mert az egyre enyhébb esetek is megkapják a diagnózist, mert a mai társadalom annyival nagyobb követelményt állít az emberek elé hogy egyre nehezebb helytállni és egyre többen esnek át a rostán, pl köztük az egyre enyhébb autizmussal élők is. Meg mondjuk ez az ADHD-nál is hasonló lehet, egyrészt az idióta iskolarendszer, másrészt felnőttkorban is hogy már nem szántani meg kaszálni kell hanem csendben nyugodtan ülni egy irodában (ami rosszabb esetben egy száz fős hodály ennek minden disztrakciójával) és egy monitorra bámulni kitartóan. A pánikbetegek is gyakran kerülnek ki a stresszes magas elvárásokat diktáló helyekről, volt olyan betegem aki minden harmadik hónapban 8-hajnali 2-ig dolgozik, gyakran hétvégén is, amit nehéz pánikbetegségnek nevezni ha ettől nincs jól, de ezt már azt hiszem írtam. Számomra ez olyan bosszantó hogy ez ilyen egyértelmű és mindenki által belátható, mégis így van és még inkább erre halad.

Meg amúgy az is hogy létezhet olyan ország ahol nincs ellátás felnőtt autizmussal élők számára, se egy speciális centrum nincs legalább régiónként (egy van a magyar régióra és annyi), se a már meglévő és működő pszichiátriákon nincsenek meg a feltételek, szükséges tudás (a pszichiátria képzésben nem szerepel), nincs kidolgozva a finanszírozás az ellátáshoz. Hogy ez hogyan lehetséges. Mondjuk vicces vagyok, egy olyan országról beszélek ahol törvénybe iktatják a környezetvédelmi adót a napelemekre. whatever.

Sulemia és a fordítóprogram. Új magyar gyurmafilm*

Utána azzal folytatódott a küzdelem, hogy még aznap lefagyott a program és most nem vártam negyven percet hanem bezártam, erre elveszett az utolsó mentés óta minden. (Vagyis nincs automatikus mentés sem, kézzel kell mint az állatok**) Másnap nagyjából semmit sem csinált. Arra jutottam hogy a nyomorék laptop nem bírja ezt a szofisztikált programot, és így hogy nem működik a translation memory nem éri meg a program használata által nyújtott kényelem az óránként két órás időveszteséget és agyvérzés-közeli állapotot a lassúskodása miatt, úgyhogy tegnap hosszas csatározás során kinyertem belőle az eddig elkészült anyagot. (Ami mint kiderült magától is elég fura, mármint az eredeti anyag, minion pro betűtípusban van amit magától fel se kínál a word, és minden bekezdés második fele tök máshogy nézett ki pedig elvileg ugyanaz a betűtípus és betűméret volt (gondolom másik programban készült és a konvertálás mellékterméke).

Update: de így nem tudom pontosan hány százaléknál tartok, vissza kell térnem az olyan ósdi módszereknek mint hogy hányadik oldalon tartok meg ilyesmi.

 

*© a tolmácslány

**© lucia

Így hogy nem csak képeket próbálok nézegetni az öreg lassú béna gépen hanem dolgozni (mert azon van a fordítóprogram*), még sokkal idegesítőbb amikor sztrájkba kezd (általában 1-2 óra után elfárad) és egy egyszerű művelet (úgymint egy betű leírása vagy kitörlése) egy percet vesz igénybe, egy bonyolultabb (pl megnyitni egy word dokumentumot) pedig végtelen időt- volt már hogy eldöntöttem hogy türelmes leszek, nem nyomkodom össze-vissza mert az csak ront a helyzeten, valami mással foglalkoztam, majd 40 perc múlva konstatálnom kellett hogy nem történt semmi. Most épp újraindítom (ami néha segít, de néha ugyanaz marad a helyzet), ezért van időm ventillálni (a másik gépen, amin nincs fordítóprogram, és nem is lenne értelme feltenni, mert ehhez csak akkor férek ha egyedül vagyok itthon, ami azért annyira nem sok idő).

És ez tényleg nagyon jó hogy van itthon némi időm amikor nem kell senkivel interakciót folytatnom, és csend van, de egy kicsit az nem olyan jó hogy délelőtt, és egyszercsak el kell indulni dolgozni, mert így fél szemem mindig az órán van és néha felugrok egy-két dolgot összepakolni meg előkészíteni az induláshoz hogy nehogy a végén kifussak az időből. De annyiban lehet hogy jó hogy jobban ösztönöz a munkára, csak amikor a gép sztrájkol akkor ez kicsit visszaüt.

 

*ez különben jó hogy véletlenül kiderült hogy a fordítandó anyag nemcsak pdf-ben hanem word dokumentumként is elérhető, és így tudom gyakorolni a fordítóprogram használatát, meg néha kicsit segítség is hogy ezzel készül (bár azért ezen is lehet bosszankodni, továbbra is tartom a véleményem hogy egy komoly team hosszú időn keresztül kemény munkát fektetett bele hogy a programot minél kevésbé magává éretődővé és felhasználóbaráttá tegyék (hogy csak úgy lehessen használni ha elvégezted pénzért a tanfolyamot)- tegnap azon dühöngtem hogy nem italics és a többi gomb van amit ki és bekapcsolsz hanem külön italics és a többi gomb, majd a képernyő másik szélén ahova magától nem is téved a szemed, italics és a többi kikapcsoló gomb.

Érdekes hogy a fordítások mindig kettesével jönnek. Egyrészt jó, másrészt kicsit elkenődtem hogy rögtön az első hétvége nem a pihenésről (hímzésről, zombie tsunamiról) fog szólni, hogy heverem így ki a munkakezdés okozta sokkot. Aztán péntek délután olyan hatékonyan pihentem, hogy utána leültem és az első fordítást le is tudtam estig. Egy ideig családi körben, közben Nudlival a legmagasabb ember araszméretéről és hasonlókról is beszélgettünk, addig bírtam amíg Gé bekapcsolta a focit és Berci hozzám simult (szegény beteg, épp kezdett fázni) (nagyon édi volt, hősiesen viseltem egy darabig, de aztán klausztrofóbiám lett a kanapé csücskébe beszorítva), illetve a verstanulásba is belefogtak (egy hete van a János vitéz első fejezetére, Gével minden nap 2 versszakot tanulnak meg), szóval akkor átvonultam a hálóba a laptoppal.

Direkt lefeküdtem 11-kor hogy most ne délig aludjak, hogy a gyerekeknek ne kelljen annyit egyedül lenni reggel (Nudlinak aláírjuk hogy családi ok miatt nem megy, ezt már hétfő este megígértük nekik amikor Berci kiborult hogy túl nehéz, ráadásul 6 nep lesz rögtön az első hét), így már 3/4 11-kor fel is keltem. Gével a mekiben találkoztunk, odafelé beszélgettünk arról hogy milyen meleg lett hirtelen, meg nagyon sokat különböző horrorjátékokról (elhűlök amikor ilyeneket mondanak hogy a slender’s eight pages (vagy mi) nem is olyan ilyesztő, és különben is béna a sztorija) (a beszélgetés tartalmi részét ilyenkor nem én szolgáltatom), aztán erővel félbeszakítottam Nudlit hogy megmutassam hogy milyen alacsonyan van a nap pedig délután 2 óra, majd összevesztünk kicsit Nudlival, akinek a tanítónénije azt mondta hogy az ádventi hónap a legsötétebb és nehezen nem fogadta el hogy a karácsony utáni hónap pont ugyanolyan sötét, miközben Berci többször felszólított minket hogy ne veszekedjünk.

#111

Igen ez így tényleg velősen megoldja a kérdést. Mindenkinek joga van a véleményéhez, ha kinyílvánítja, azzal esetleg tudatja a világgal hogy ő egy faszfej. Csak ha mondjuk hivatalos médiába beengednek bizonyos személyes véleményeket pl azzal kapcsolatban hogy a megerőszakolás viccek anyaga lehet, azzal nemcsak azt közvetítik hogy ők faszfejek, hanem hogy ez nem iszonyatosan ízléstelen és nem kicsinyli le a problémát és nem megalázó az áldozatok számára.

nimbusz

A francia szerkesztőségben azért a jogért haltak meg olyan sokan, amely jog megadja a lehetőséget másoknak, hogy leírják, szerintük ez a 12 ember megérdemelte, amit kapott, provokált, ízléstelenkedett, úgy kell neki. Maradjon csak meg ez a joguk. Nekem meg jogom van leírni, hogy faszkalapok.

View original post

A szünetben főleg aludtam (minimum napi 10 órát, pedig előtte sem voltam kialvatlan), de azért néhány teendőt elvégeztem itthon, és társaságban is voltam. Még az elején Bright szülinapján, majd Vidék buliján, mi is szerveztünk bulit volt osztálytársaknak (10 felnőtt, most csak 7 gyerek) (a fiúk benőttek az xbox elé, a lányok sikítozva szaladgáltak és összetörték Berci katanáját) (a felnőttek mind konszolidáltan üldögéltek és beszélgettek) szilveszterkor a vidám lánynál voltunk, tegnap nimandiéknál megcsodáltuk az egyéves ikreket tapsival és imp-el, majd pótszilvesztereztünk öcséméknél. Játszottunk kinect twistert, mindenfélét telefonon meg tableten, kisvonattal, busszal, az öcsém rubik kockával, megtanítottuk az ifjabbik unokaöcsémet gonosz kacajra, amit nagy örömmel gyakorolt, amikor nem éppen azt mondogatta hogy “hagyd abba” nagyon élethű hangúlyozással. Próbáltuk lebeszélni a gyerekeket hogy megvárjuk az éjfélt, de nem sikerült, úgyhogy éjfélkor visszaszámoltunk, koccintuttunk és vidáman kívántunk egymásnak boldog január 4-ét.

Hazafelé Gé megkérdezte a gyerekeket hogy hallottak-e már a Call of duty nevű játékról, erre Berci kifejtette hogy azt, a Modern warfare-t és Counter strike-ot nem szereti, mert sok a bug bennük, és ha egyszer végigjátszod már nincs mit kezdeni vele. Mindezt a youtube-ról tudja. Remélem az egész életben nem így kíván profi lenni ahogy a számítógépes játékokban.

Meg futottunk is, Gé 10 km-nél tart én pedig 4,4-nél. Gondolom ez is még túl kevés, de továbbra is csak “mindjárt meghalok, nem bírom tovább ez borzasztó” érzéseket élek át, semmiféle eufóriát vagy akár bármilyen kellemes érzést. Meg vagyok róla győződve hogy ha nem néznék valami érdekeset közben tuti ennyit se bírnék lefutni.

Mára az volt a terv hogy elmegyünk Eplénybe síelni, ehelyett megnéztük a Harry Potter két utolsó részét. Egyszer már előfordult hogy elmentünk egy napra síelni (Visegrádra), és ugyan Berci mondta hogy ő nem fog, elvittük hogy hátha kedvet kap, de nem kapott. Most is elkezdtünk emiatt aggódni (miután kiszámoltuk hogy négyünknek 30-40 ezer között lenne a kis túra) (és összeszedtünk mindenhonnan minden szükségeset, Nudli lábához igazítottuk a cipőjét stb) úgyhogy megkérdeztük még egyszer hogy biztos akarnak-e jönni, mire Berci kibökte hogy ő nem, majd lefekvés után még egyszer visszaszivárogtak mindketten azzal, hogy Berci tényleg nem szeretne. Mert az nem jó hogy egy napos szerinte. Lehet hogy túl későn szóltunk.

Tettem egy halvány próbálkozást hogy azért valami kisebb program lehetne, de csak a meki jutott eszükbe, azt meg leszavaztam. Máskor szokták hiányolni a programokat, de most nagyon jól elvannak itthon, lehet hogy a hideg miatt, vagy kifárasztotta őket az iskola meg a karácsonyi ünneplés.

Viszont elkezdtem újra futni, meg kihímezni vastag fonállal egy keresztszemes szettet, amit évekkel ezelőtt kaptam, amiből majd párnát lehet készíteni ha kész lesz (bár nyan cat is várja még a keretet). És negyedik napja fáj a fejem, de már csak kicsit.

Na ha minden igaz mostantól újra bárki láthatja a blogom. Az történt hogy erős konfliktusba került hogy kezdetben a teljes őszinteség volt az ars poeticám, és hogy az utóbbi időben egyre többet aggodalmaskodtam azon hogy bárki olvashat, olyan ember is aki ismer igaziból és közben nem tudok róla hogy olvas (vagy ha ki is derül már nem lehet megjavítani, pl. betegem vagy ilyesmi). Szóval visszaolvastam az egészet és elrejtettem amit már nem tartok internetképesnek. Utólag nem tartom jó ötletnek szó nélkül zártam be, de hát ezt se lehetett már megváltoztatni mikor rájöttem. A továbbiakban várható tartalom: hol jártunk a hétvégén, a gyerekek, egészségügy, pszichiátria, pszichoterápia, autizmus. Viszont mivel hiányozna hogy nem írhatok öncenzúra nélkül, indítok egy másikat ami privát lesz, aki szeretné olvasni írjon e-mailt.

2014

blog: bezártam, kigyomláltam majdnem végig, mindjárt kinyitom

munka: lemondtam a főnökségről, megjött az új főnököm, átmentem félállásba, képződtem, elkezdtem dolgozni a harmadik helyen és letárgyaltam januártól a negyediket (a magánrendelés nem változott, és továbbra is szeretem) (meg az esetenkénti fordítás)

gyerekek: folyton  nőnek és okosodnak, 2x itthon hagytuk őket de túlélték (nem egyedül), aztán Berci a nyári tábort is, Nudli meg hogy szemüveges lett, Berci meg hogy ötödikes

férj: köszöni jól van

test: kiderült az inzlinrezisztencia, elkezdtem diétázni, sportolni és hízni, majd az első kettőt abbahagytam, a súlyom visszaért  56 kg-ra ahonnan lassan két éve elkezdtem fogyózni (de összesen 5 kilóról van szó, másnál ez pár havonta előfordul).

Tegnapelőtt este nem tudtam elaludni, fél 2 körül kitaláltam hogy olvasok kicsit. Vesztemre nem szakirodalmat választottam, hanem az új Hornby-t amit öcsémtől és sógornőmtől kaptam névnapomra, Funny girl. Fél 7-ig a feléig jutottam, de erőltettem magam hogy lefeküdjek, de még fél órát forgolódtam.

Szilveszterre úgy volt hogy idén le tudjuk adni anyósoméknak a gyerekeket, plusz tesómék, akikkel az elmúlt években szilvesztereztünk a gyerekekkel együtt, nem értek rá. Én két helyre is kaptam meghívást, a vidám lányékhoz terveztük elmenni, ahol Gé is ismeri az embereket. Viszont a gyerekek annyira elkeseredtek hogy most nem velünk lesznek, hogy inkább mégsem adtuk le őket hanem velünk jöttek. Szerencsére nem is voltunk sokan, tudtunk sokat trombitálni, lufival focizni, játszani a telefonon, dixitezni. Az éjfél szerintem kicsit béna volt, nem számoltunk vissza csak áhítattal néztük az órát, aztán nemcsak a himnuszt hallgattuk meg hanem a hülye újévi köszöntést is, amikor pont ugrabugrálni trombitálni és szerpentint dobálni kellett volna. Utána Berci elutasította a kölyökpezsgőt és a koccintást is. Gé felvetette hogy csillagszórózzunk az erkélyen, kiment, Nudlinak volt kedve de Bercinek nem, de Berci azt se akarta hogy én kimenjek, Nudli meg nem ment ki nélkülem, meg a tüzijátékot is meg akartam nézni ami mint kiderült nem látszott, de mire visszaértünk, Berci ott ült összegubózva, a felnőttek minden próbálkozását elutasította a beszélgetésre és sírt. Annyi derült ki hogy ez élete legrosszabb szilvesztere, mert minden kérését elutasítottuk (pedig nem). Gé állítólag azt ígérte hogy éjfél után kidobósozik vele, amit fel is ajánlott de persze Berci nem akarta, úgyhogy hazajöttünk. A belvároson keresztül jöttünk (alagút-Lánchíd- Erzsébet tér), jó volt látni hogy milyen sokan vannak kint az utcán. Itthon Berci közölte hogy meg akarja nézni a Rózsaszín párduc 2-t, amit a tévében félig megnéztünk mielőtt elindultunk a buliba. Gé gyorsan letöltötte és megnéztük a második felét, hogy mentsük a helyzetet. Most nem merem megkérdezni hogy mi volt a baja mert félek hogy újra elromlik.