Viszont nézünk egy nagyon aranyos sorozatot, a The Detectorists-t. Egy angol kisváros egyszerű lakóiról szól, nem különösebben szépek, nem is okosak, az életük teljesen középszerű. A két főszereplő hobbija a fémkeresővel való mászkálás, abban sem kiemelkedőek, ugyanúgy szerencsétlenkednek mint a többi dolgukban. Mindenféle hétköznapi, apró dolog történik velük, ezeket követjük. Kedves, szeretetreméltó hangulatot áraszt az egész. Nekem talán arról szól hogy lehetsz bátran tökéletlen, akkor is van aki szeret. Imádom, a főcím zenébe pedig szerelmes vagyok. Még csak a második évad elején tartunk, ha valaki esetleg látta végig, ne spoilerezzen.

Pár hete láttuk a The Menu-t, most meg hétvégén a The Banshees of Inishera-t. A setting* és a képi világ teljesen más, kivéve hogy mindkettő szigeten játszódik.

• A The Menu szigetén egy nagyon elit étterem van híres séffel, ahova csak a leggazdagabbak juthatnak be több hónapnyi várakozás után.
• A banshees.. száz évvel ezelőtt játszódik egy nagyon kicsi ír szigeten, ahol néhány egyszerű, szegény ember él. A rendezője és a két főszereplője is ugyanaz mint az In Brugesnek, de a hangulata még sokkal komorabb. Utána nagyítóval keresgélve valóban van ebben is néhány mondhatni vicces, megmosolyogtató jelenet, de nem sikerül oldaniuk a hangulatot.

Mégis egybevonnám őket annak mentén hogy mindkettő nagyon művészi, biztosan nagyon mélyenszántó és egyszerre magasröptű mondanivalójuk van, de nekem csak az jött át hogy mennyire viszolygást keltően felkavaró az egész, ami gondolom szintén szándékos, csak nem én vagyok a célközönség. Nekem attól nem lesz jó egy film hogy végig borzasztóan érzem magam és még utána is egy darabig. Szóval biztosan van akinek tetszik, sőt gondolom van aki rajong is érte, ugyanakkor SZERINTEM ha valaki egészséges lelkileg, akkor egynél többször nem nagyon tudja megnézni.

*sajnálom, sznob vagyok, nem tudom hogy van ez magyarul, még szótárban is keresgéltem

Elolvastam az Earthsea sorozat második részét (Tombs of Atuan), ez is nagyon tetszett, az lenne a fő kritikám hogy alváshoz nem ideális, mert nagyon sok hosszú izgalmas rész van benne. Gyakorlatilag az eleje (negyede kb?) még elég nyugis, semleges, de onnantól majdnem végig lerágtam a körmöm.

Egy lány a főszereplő, akit 5 éves kortól főpapnak nevelnek, kb olyan rendszer mint a dalami lámáknál, lélekvándorlásban hisznek, csak az ő isteneik nagyon félelmetesek. Ezen belül elég sok férfi- és idegengyűlöletet is nevelnek belé, és 15 éves kortól (onnantól felnőttnek számít) képesnek kell lennie akár kivégeztetni másokat, ha a vallásuk szerint valami tiltott dolgot tesznek. A többit nem írom le 🙂 Igazi fantasy, van benne sok nagy dungeon*.

Múlt héten volt előrelépés és visszalépés is

• hét elején Berci nagyon rosszul volt, főleg éjszakánként borult ki, engem is ébren tartott. szerintem izgult a csoporttól ami szerdán indult. panaszkodott hogy túl korán van (11-kor), aggódtam hogy egyáltalán eljutunk-e. végül eljutottunk és jól is érezte magát, jobb kedvűnek láttam utána mint hetek óta bármikor.
• ennek ellenére még utána is egy darabig nem volt hajlandó lejönni ha rajtam kívül más lent volt, fel kellett hordani a kaját is neki. aztán ezt szerencsére abbahagyta, viszont már nem eszi meg a kajarendelős kaját (óvodás kora óta eszi az ilyen minőségű kaját, de most sokallt be). úgyhogy most ez is feladat hogy legyen itthon valami a kevés féle kaja közül amit megeszik (nem csak gofri és 7days croissant, mert nem szeretném hogy azokon éljen)
• T-nek sikerült találni takarítónőt, már volt is nálunk, ügyes és elkötelezett, és normális áron vállalja, ez nagy megkönnyebbülés (nem takarítottam sokat de azért nyomasztott a kosz)
• átjelentkeztem az itteni háziorvoshoz, Bercit is átjelentettem. ez is megkönnyebbülés volt mert már tavaly elhatároztam de az év vége elsodort, és biztos voltam benne hogy idén az új jogszabályok miatt már nem fog elvállalni minket mert csak az állandó lakcím szerint lehet. de simán beírta diktálásra a tartózkodási helyet
• a háziorvos szerint az nem számít tünetet okozó epekőnek hogy érzem hogy nyom, csak ha görcsölök és puffadok tőle, és mivel nagy, nem fog beakadni a kivezetőcsőbe, csak az epehólyag gyulladás lehet veszély (=csak fájni fog, de nem kaphatok hasnyálmirigy gyulladást, ami nem mindegy azért). a műtét is rizikós mert van akinek utána lesznek hasi panaszai (mert nem tárolódik az epe az epehólyagban, hanem folyamatosan csorog a bélbe), és ő se tud jó orvost, szóval lehet hogy inkább elviselem hogy nyom
• pénteken mikor hazaértem munkából T kocsijával meghúztam azt is és T céges kocsiját is (fml x 1000)
• Nudli nem tudott átjönni a hétvégén a sok programja miatt, de legalább felhívott pénteken és kicsit dumáltunk, és vasárnap találkoztunk anyuéknál, ott is kicsit dumáltunk
• eltemették szüleim egy barátját aki agyrákban meghalt
• a hétvége elég nyűglődős volt
• anyuéknál viszont egész nyugis volt (apu szülinapját ünnepeltük), Berci is magához képest sokat beszélgetett, sőt utána is azt mondta hogy nem volt rossz
• hétfőn a munkahelyemen kaptam még egy arculcsapást. most azt hiszem tényleg elszakadt bennem valami, megint elkezdtem gondolkodni hogy hova válthatnék, ugyanakkor rögtön megijedtem attól is hogy mi lenne az ellátással ha tényleg otthagynám egyszer (megszűnne), és hogy én hova fordulhatnék ha Bercivel gond van (mert közben meg rá is szorulunk).

én: ma lesz időm, tényleg elkezdem most már a pszicho blogot. Tök jó ötleteim vannak. Rászánok legalább két órát, megtanulom valamelyik blogmotort és elkezdek írni.

én: persze ha befejeztem az orvosi munkám és az ügyintézést.

én: azért egy posztot írok a múlt hétről a meglévő blogba mert csomó minden történt.

én: mosni se ártana meg hajtogatni mert nincs már cuccom a szekrényben, gondolom másnak se.

én: basszus mára terveztem hogy sütök húst Bercinek, mert múlt héttől nem eszi meg a rendelt kaját (teletálas meg ilyesmi) (a rendelt gyrost meg hamburgert igen, de félek hogy megunja és semmi sem marad)

én: ja és a gyógyszereket és vitaminokat is ki kell adagolni a dobozba.

én: fml.

(tudom hogy van akinek ez belefér egy napba.)

Ezen a héten megint van energiám már 3 napja, van remény 🙂 Sajnos az alvás nem jó, ez egy veszély hogy közben gyűjtögetem az alváshiányt csak nem érzem. Most arra kell figyelnem hogy ne harcoljam úgy le magam mint ősszel. Szóltam a munkahelyen, próbálok csendesebb szobábara lecsapni amikor írós – olvasós – elmélyedős feladatokat végzem (ősszel és decemberben ott voltam ahol mindenki mindent megbeszél, tudtam hogy rossz lesz de azért tettem egy próbát és rossz lett). Otthon is próbálom jobban nézni a saját igényeimet is.

Berci ma elkezdett járni egy művészetterápiás csoportba, heti kétszer lesz. Az elmúlt 3 napban extrém morcos volt még magához képest is, dührohama is volt. Előre utálta, mert túl korán van és biztos rosszul fogja érezni magát és úgyse segít. Szerintem félt is tőle, meg őt ilyenek is tudják traumatizálni hogy valahova korán kellett járni hidegben, vagy hogy egy csoportban rosszul érezte magát, mist előjöttek a régebbi rossz élményei.

Nekem nehéz nem beleélni magam hogy hátha ez segíteni fog, hátha megfordítja a lefelé menő spirált, mert már évek óta minden erőfeszítésünk ellenére csak egyre rosszabb és kilátástalanabb. Egyre kevesebbet csinál és bír, egyre jobban izolálódik, közben a kedve ugyanolyan rossz. De ma eljutottunk, szépen süt a nap, sétáltam egyet a környéken amíg vártam rá. Még abban is reménykedem hogy hátha összebarátkozik egy cuki evészavaros anorexiás lánnyal (velük van, egy részük valószínűleg fel nem ismert aspergeres is). Tudom hogy ha most sem jön össze, nagyon össze leszek törve, de nem tudom megállni hogy ne reménykedjek.

update: jól érezte magát Berci a csoporton, nem annyira mondta de sokkal jobb kedve lett mint szokott. Mindenféléről dumált (magához képest), pl. hogy az ausztrálok úgy becézik a Mekit hogy Maccash vagy valami ilyesmi, meg a Bolsonaro rajongókról, viccelődött a maga módján, még majdnem mosolygott is 🙂 Aztán meg felhívott hogy nézzem meg, hogy élére esett a mobilja amit a szobabicikliről rádobott a kanapéra.

​

Évértékelő

TLDR: 2022 küzdelmes év volt.

• májusban átköltöztünk, novembertől sikerült kiadnom a lakást
• Berci jött velem, viszont egyik suli sem jött be amit találtunk, most otthon van. Megviselte a költözés, továbbra is passzív, kedvetlen, energiátlan, nagyon érzékeny szenzorosan, keveset bír. Időnként nagyon feszült is. Nem találtunk jó pszichiátert. A gyógyszeres próbálkozások nem jöttek be.
• Nudli nem költözött velünk, mert nagyon messze lett volna innen a sulija. Az apjáékkal lakik, elvileg kéthetente jön hétvégére, vagy ha nincs suli, de a gyakorlatban ilyenkor is nagyon keveset van itt mert folyton bulizik. Ez nagyjából egybeesett azzal amikor nagyon kamasz lett és nagyon függetlenné akar válni, többet titkolózik, intenzíven bulizik és mindent kipróbál (ivás, cigi biztos, többről nem tudok) (remélem mást nem), ami szülőként nehéz. Szerintem nem viselkedem vele túlságosan ragaszkodóan, de azért próbálom éreztetni hogy attól hogy 17 éves még van családja. Szeretném hogy tudja hogy számíthat ránk.
• júliustól abbahagytam az egyik félállásom (nagy részét), ősszel kicsit könnyebb is volt, aztán sikerült gyorsan túlvállalni magam megint és év végére kikészíteni magam
• júniusban én voltam covidos, decemberben T és Berci. Emellett nyáron kiderült hogy epekövem van amit meg kéne műttetni, de nyilván nem intéztem (vagyis csak annyit derítettem ki hogy ahova tartozom oda ne menjek).
• kikristályosodott bennem hogy az enyhe IR, az enyhe PCOS és enyhe reflux mellett enyhe autizmusom és enyhe ADHD-m is van enyhe szenzoros feldolgozási zavarral, valamint felmerült hogy esetleg enyhe migrén is (aura és hányás nélkül, 90 %-ban hat a gyógyszer, de ez mégis azzal jár hogy legalább a napok felében előjön legalább pár órára a fejfájás (a gyógyszert se veszem be rögtön, iszom vizet, kicsit várok stb)), úgyhogy elkezdtem fejfájás naplót tölteni,
• ezek mellett turbó fokozatba kapcsolt a menopauza és az alvásom még jobban megbolondult év végére
• ősszel volt egy biztató időszak, legalább két hónapig tartósan volt egész tűrhető életerőm
• háború van, iszonyat infláció, a kormányunk egyre nagyobb erőket vet be hogy minél hatékonyabban rombolják porig az országot, a tanárokat folyamatosan nyilvánosan megalázzák, de az orvosok szivatásáról se mondtak le, a többség teljesen fásult és lemondó ahhoz hogy bármit tegyen (köztük én is)
• leadtam 5 kg-t a betegségeknek és a stressznek köszönhetően (ami most nem stressz evésben nyilvánul meg hanem étvágytalanságban). de az az én érdemem volt hogy amikor épp nem volt nagy bajom akkor nem híztam
• hónapok óta nem voltunk falat mászni, mindig van valami, már nem is értem hogy régen hogy fért bele az időmbe és az energiámba
• sok év után idén volt először hogy nem írtam lucia szilveszteri kívánós posztjába kommentet, nem is tudtam kitalálni hogy mit kívánjak. legyen minden jó, de abban az értelemben ahogy én szeretném.

Egyelőre csak az utolsó összefoglaló óta eltelt időt foglalom össze, próbálom nem agyonrészletezve. Röviden: akkor azt hittem az már muszáj hogy a vége legyen a rossz időszaknak, de ehelyett azóta elértem a valaha volt egyik legrosszabb állapotomat (és úgy maradtam, de most is reménykedem hogy majd vége lesz)

Szóval december közepén volt két nap amikor annyit sírtam mint máskor évek alatt, zokogtam a munkahelyemen, a munkahelyi karácsonyi bulin a kolléganőm ölelésében, otthon elbújva a paplan alatt hogy lehetőleg a gyerekek ne hallják. Aztán megjött T a síelésből és sokat ölelgetett. A karácsonyi héten szerdáig még dolgoztam, szerdán már csak két kolleganővel akik szinte végig ajándékot csomagoltak meg sütirecepteket nézegettek a neten, én rohantam egyik vizsgálatból a másikba és közben, utána próbáltam darálni a többi felhalmozódott munkát (nyilván sikertelenül, mert agyam már nem volt).

Utána volt két nyugisabb nap, csak a legszükségesebb készülődést csináltuk T-vel, egy-két ajándékot még beszereztünk (volt pár ajándék amiről az utolsó pillanatban derült ki hogy a) nem jött össze, vagy b) nem időben). 24-ét kettesben töltöttük, úgy ahogy mi akartuk (a karifa már állt, süti díszítés, közös filmezés, főzés (de csak egyszerűt), forralt borozás, társas). Kb életem legnyugisabb karácsonya volt, nagyon jó volt.

A 25-26 én és T családjával keményebb volt, eléggé leszívta a nemlétező energiáimat, utána kezdődött a gyerekes hét. Az idő nagy részét igyekeztem a szobában tölteni a So You Think You Can Dance 16. évadjával. Minden idegesített, mindenen sírtam, folyamatosan kilátástalannak láttam mindent (ó, milyen jó volt amikor ez az érzés havonta fél napig tartott csak) – 29-30-a táján jutottam oda hogy az összes idegszálam szabadon van, nem bírom tovább. Sokat nyafogtam T-nek ez talán segített.

31-én kora délután T és a gyerekei átmentek a szüleihez, akkor volt egy kis nyugi, Nudli is itt volt és Berci is lejött hozzánk a nappaliba, kicsit játszottunk is a beszélgetős játékkal amit karácsonyra kapott (és el se sírtam magam, csak utána amikor Nudlinak mondtam hogy jó ez a játék csak félek hogy elsírom magam). Arra számítottam hogy szilveszterkor kettesben leszünk Bercivel, de Nudlinak miután a hét elejét végigbulizta, szilveszterre nem jött össze semmi, T-ék sem mentek át az unokatesójáékhoz, úgyhogy kicsit társasoztunk, aztán mikor 11 körül a többség leült filmezni, én elvonultam mert bár mindenhogy próbálkoztam már addig is visszahozni a totál szétcsúszott alvásritmusom, addig nem ment* Na hát nyilván nem sikerült, bár magamhoz képest korán, éjfél után elaludtam, aztán 5-től 10-ig fent voltam, és pont amikor már lemondtam az alvásról elálmosodtam, és fél 1-ig aludtam.

Reménykedem persze hogy valami végre változni fog, a menopauzának is egyszer vége lesz csak addig éljem túl.

*pedig 3-tól dolgozom (mert nálunk legalább egy hónappal előre ki kell venni a szabit, év végén mikor láttam hogy nem lesz elég a szünet már egész januárra be voltam osztva).

Újévi fogadalmak

valamint note to self

• ha bármikor az év során kicsit lazább a munka, a következő hónapokra nem osztom be magam halálra. magától is elmúlik, örülni kell és fellélegezni, hogy legyen esélyem bírni a többit
• ha elfogy a szabim, nem megyek be pluszban, hanem kiveszek fizetés nélkülit
• ideje feladnom azt a hiedelmem hogy nincs esélyem küzdeni magamért, hogy jobb legyen, mert ha nem lesz jobb nem élem túl, szóval mostantól minden áron küzdeni fogok. minden alkalmazkodás előtt alaposan átgondolom hogy megéri-e, mert sokkal nagyobb az ára mint reméltem
• eddig azzal próbálkoztam hogy elfogadjam ami van, kevesebbet panaszkodjam a rossz miatt, jobban örüljek a jónak, de csak magamra erőltettem, nem segített. úgyhogy most megfogadom hogy legalább itt a blogon annyit fogok panaszkodni amennyi a csövön kifér, akinek nem tetszik ne olvassa