Konzíliumkérés:
s: Jó napot, egy bentfekvő betegnek szeretnék időpontot kérni.
asszisztens 1: Rögtön megnézem. (behallatszik a telefonba): Hú, de televan.
asszisztens 2 (még mindig behallatszik, mostantól nem írom oda külön): Mert a májust nézed. Vigyázni kell a konzíliumokkal, mert a doktornő egyedül van.
asszisztens 1: Mára egy van. Akkor mehet mára.
asszisztens 2: De csomóan küldik úgy hogy nem szólnak, néha hat is jön egy nap.
asszisztens 1: Akkor mire jó ez az egész? (…) Akkor szerda. (nekem a telefonba): Szerda jó lesz?
s: Hát az a helyzet hogy jobb lenne előbb, nincs túl jó a néni már 3 napja, de csak ma szólt.
asszisztens 1: Akkor jöjjön ma 1-re.
s: Köszönöm, viszont hallásra.
Lehet arra okot találni hogy mért szidjuk az egészségügyet, nem működnek úgy a dolgok mint lehetne, lásd fent, vagy lásd a nővéreket, akik tudnak róla, hogy a betegnek elfogyott a gyógyszere, a főnővér szerzett helyettesítő szert de elfelejtette behozni, de nem szólnak, hanem simán nem rakják be a beteg dobozába, a hozzátartozóval szenvtelenül közlik hogy nincs, aki meg hisztériázva fordul egyszerre az ügyeleteshez, a kezelőorvoshoz és az osztályvezetőhöz, hogy ez tűrhetetlen. A hangnem nem jogos, de a mondanivalója valahol igen.
Egy ideje olvasom a praxis blogot, és nem is borít ki annyira mint vártam, egyrészt mert a hozzászólások jó része elég jóindulatú (valószínű egészségügyi dolgozók inkognitóban, de nem is ez a lényeg), meg szerintem tanulságos is hogy hogy ne viselkedjünk, mit vesznek szívükre a betegek. És igen, sokszor jogos a panasz. Ilyennel például mi is sokszor találkozunk, nem egy súlyos neurológiai vagy belgyógyászati betegséget diagnosztizáltunk már úgy a pszichiátrián hogy azzal feküdt be a beteg hogy ki van vizsgálva és semmi baja, a panasza biztos pszichés. A példa kedvéért: amyotrophiás lateralsclerosis (“súlyos agoraphobia, az ágyból sem kel fel, inkább bepisil”), asztma, pseudomembranosus colitis (“pszichésen fullad / megy a hasa”), és időnként olyan ioneltéréseket látunk, hogy csak na. Ez előfordul olyanokkal is, akiknek előtte nem volt közük a pszichiátriához, de ha valakinek van egy pszichiátriai zárója, vagy neadjisten itt lesz egyéb baja, annak jaj.
Igen, az egészségügyi dolgozók fásultak és érdektelenek. Igen, a pénz nem old meg mindent. Gondolkoztam már rajta, hogy ha mérhető összeget kapnék egy ügyeletért, akkor nagyobb kedvvel szaladnék-e minden beteghez, és kevésbé mondanám-e a telefonba a nővéreknek, hogy figyeljék és ha nem javul szóljanak és megnézem. Nem tudom, de azt észrevettem hogy ha pihentebb vagyok, sokkal kedvesebb és készségesebb vagyok a betegekkel és hozzátartozókkal. Ha az embernek nem kell másodállások után szaladgálnia hogy megéljen, pihentebb. Ha a szabadságát kényelmesen töltheti, nem a panelban pácolódva, (vagy feketemunkával) pihentebb és elégedettebb az életével úgy általában. Nem utolsó sorban, normális fizetésért jobban meg lehetne válogatni hogy ki dolgozik ott. Ki lehetne rúgni pl. azt a mentőst akinek annyi esze van, hogy a leltár aláírása után lenyúlja a beteg pénzének a felét. (Így teljesen egyértelműen rábizonyítható az egész.) Meg aki inkább kidobja a személyit, mert ha szól hogy nála maradt, a postaköltséget levonják a fizetéséből.
Hogy ne ilyen sötéten fejeződjön be, akartam keresni valami kedves témába illő képet, de ilyen nem létezik, úgyhogy örüljünk annak hogy máshol se jó.
Ja meg az is pozitívum, és biztató, hogy a többség még mindig nem ilyen.
nightswimming 