Ma amikor elindultunk az egyik bevásárlóközpont parkolójából a másikba (ahol reményeink szerint tényleg vetítették majd a legó kalandot) (de ez a mondanivalóm szempontjából egyáltalán nem releváns) Berci megkérdezte hogy honnan lehet tudni hogy ő ő és Nudli Nudli. Majd hozzáfűzte hogy ezen és az élet értelmén gondolkozik sokat (ami mint tudjuk az egzisztenciális problémák közül pont a legnehezebb), illetve hogy mi van a halál után. Erre tudtam annyit válaszolni hogy még senki nem tudta elmondani, de olyanok elmondták a tapasztalataikat akik klinikai halálba kerültek és sikeresen újraélesztették őket, csak az a nehéz hogy hogyan értékeljük ezeket a beszámolókat, erre azt válaszolta Berci hogy ő mindkettőt szeretné megtapasztalni. Erre én hogy az biztos hogy egyszer meg fog halni ő is, Gé pedig hogy remélhetőleg minél később, Berci meg hogy ő meg reméli nem túl későn, Gé meg hogy nekünk nem esik jól ezt hallani, meg hogy próbálja meg élvezni az életet ahogy éli és ne a végén gondolkozzon (és itthon megbeszéltük hogy az egzisztenciális pszichoterápia könyv is ilyesmit ír).
Utána átértünk és ott tényleg vetítették és minden jó volt, de azért nyugtalanító érzés hogy a 10 éves gyerekemnek ilyeneken jár az esze.
Update: közben eltelt egy év és már nem annyira nyugtalanít, okos és valódi kérdéseken gondolkodik, igyekszünk nem úgy reagálni hogy ilyesmiről tilos beszélni vagy bármi.
nightswimming 