Okos dolog kocsma után leülni blogolni, reggel jó kokin vittem el Nudlit a dokihoz, aki később majd megműti. Utána oviba. Nudli megjegyezte hogy ilyen sokat még sose ment gyalog (=tömegközlekedéssel, de ezt a szót még nem használja), én meg sajnáltattam neki magam hogy nekem meg még dolgozni is be kell mennem. És akkor még nem gondoltam át hogy majd onnan a gyerekorvoshoz meg haza, aztán a ballagásra is gyalogolni fogok. De előtte még kómáztam a kórházban, délelőtt megmentett a munkától a vidám lány, aki jött a pendrive-okkal képeket cserélgetni,
(a szobába újonnan belépő személy: Hát ti mit csináltok itt?
s: A [vidám lány] bénázik.
v: Kapd be.
szeretem ezt a meghitt hangulatot még mindig)
délután meg addig-addig szöszögtem amíg hirtelen eltűnt 2 óra és rohanhattam a dokihoz hogy a rendelés vége előtt odaérjek. A fordításra hivatkozva kimentettem magam a rettenetes ballagás-előtti partiból, itthon persze halálos fáradtság lepett meg (dehogyis lepett meg, na mindegy), azért nagy nehezen rávettem magam a fordításra, át is jutottam a következő oldalra, ami pszichológiailag jót tett. Mire belejöttem már sokkal szívesebben azt folytattam volna mint hogy sminkeljek és szép cipőben virágcsokorral egyensúlyozva tipegjek a villamoshoz.
A ballagás borzasztó dolog (csak a végzősöknek rosszabb) (hihetetlen hogy a tradíciók milyen hosszan képesek tartani magukat) (magnóból nyekergő zenére csoszognak körbe szétcsúszó többmázsás csokrokat cipelve, és örüljön aki előtt nem 20 centivel magasabb személy áll a névsorban) (és azok a beszédek), kicsit dob rajta ha az ember a saját régi iskolájában van (ez természetesen már nem a végzősökre vonatkozik). Úgy láthattam viszont imádott tanáraimat, hogy éppen a rohangáló gyerekeimet vizslatják komoran (mért nem szól már rá az anyjuk ezekre a kölykökre), engem csak akkor ismernek meg ha Gé mellett állok (őt kicsit gyakrabban látni arrafelé). Mivel nem tudtuk hogy a világító buzogányos bemutató a legvégén van, megvártuk, és megérte! Az első három másodperc megindító, hű de kurvajól néz ki még mindig, milyen atomkirály volt részt venni benne, onnantól ugyanazok a mozdulatok ismétlődnek, mikor lesz már vége,
(Berci: De jó és látszik a füstje!
s: Ez nem lángol, csak egy kis égő van benne.
B: De ahogy mozog látszik a füstje.
s: Ja igen, a fényt csíknak látja a szemünk.
(nem győztem meg))
végre vége, rohanás haza, késő van.
Ma meg végre magamtól keltem (oké, volt benne egy kis “Nudli tedd le rögtön azt a kést, Berci, ne mondd máskor Nudlinak hogy egyáltalán nem érdekel amiről beszél, mert attól lett ilyen ideges, Nudli össze ne merd törni Berci bögréjét”), a kádban meg megírtam egy nagyon őszinte piszkozatot a fejemben.