Ez lehet hogy egy metafora az életemről

Nagyon büszke vagyok magamra, miközben a keserű bögrés sütit kanalazgatom, mert változtattam azon a megküzdésemen hogy ha valami rossz, nagyon sokat panaszkodom és várom hogy javuljon a helyzet, vagy valaki oldja meg, és nem történik semmi. Az aktuális problémám, hogy bár egy ideig egész jól tudtam kontrollálni az étvágyamat, és el is kezdtem kicsit fogyni*, de néhány hete újra folyamatosan éhes vagyok és elsősorban édességet kívánok (túró rudi, habos süti, ribizlis túrótorta, ma majdhogynem rá kellet csapnom a lidl-ben a kezemre hogy se kókuszrudat, se m&m másolatot ne vegyek stb stb).

El is kezdtem a panaszkodást, erre jöttek mindenféle tanácsok hogy hát lehet enni olyan édes ételeket amik kevésbé hizlalnak, mégis laktatóak, meg hogy ez nem is biztos hogy ez egy teljesen rajtam kívül álló befolyásolhatatlan dolog, hanem egy rossz kör amibe megint belekerültem (stressz – valamit ennem kell – cukor – felugrik a vércukor – az inzulinrezisztencia miatt felugrik az inzulin – idővel leesik a vércukor és hopp újra éhes vagyok), és meg is lehet szakítani. Úgyhogy már tegnap is édesítőszeres túrót nyammogtam, de étcsoki hiányában nem tartottam teljesen kielégítőnek, amiből megint az lett hogy mindenfélét ettem. Ezért mára vettem étcsokit, mindjárt nekiugrom a gusztustalanságig ronda, viszont kellemetlen mellékízzel bíró nudlinknak**.

Az is segít, hogy a sok fiatal kolléganőm többsége szintén életvitelszerűen fogyózik/próbál egészségesen élni. Ma beszélgetés közben szóba került a zabpehelyliszt, amiről eszembe jutott az egészséges bögrés süti amihez évekkel ezelőtt vettem egy zacskóval. Volt is itthon minden hozzávaló, neki is láttam, közben az is eszembe jutott hogy mért nem szoktam gyakrabban készíteni: túl sok édesítőszer van a receptben, amitől túl édes és szörnyű mellékíze van, ezt most ki is küszöböltem, így kiderült hogy a kakaó is túl sok, amitől keserű az egész. Az állaga se az a könnyű piskóta, de talán ha sikerülne kicsit jobb ízt elérni, az még kezelhető lenne.  Pl meggyel biztos finom lenne. Viszont mindenképpen laktató. Szóval megint az derült ki, hogy nem panaszkodni kell hanem változtatni azon ami rossz, ami persze egy nehéz, sok akaraterőt kívánó és sok mellékvágánnyal, kacskaringóval és zsákutcával járó vállalkozás. Majd hátha az is kiderül hogy megéri.

 

*igen, tudom, csinos vagyok így is, minek akarok fogyni

**még nem találtam olyan édesítőszert, ami távolról is megközelítené a cukor ízét

a végére csak odacsempésztem egy kis panaszkodást is

A tanfolyam óta legalább hetente kétszer végzem a hasizomtornát, de azért általában többször. Szeptemberben pedig kihívás van, hogy hát így minden nap kell tornázni, de legalább hússzor a hónapban, mert akkor jár a jutalom, amit még nem találtam ki. (a siklóernyőzés utána lesz de már befizettem, szóval nem lehet jutalom, cukrászda meg olyan bénának tűnik a torna kihívás végére, de suematra mondott egy jót aminek a honlapja is nagyon vonzó, szóval lehet hogy az lesz). A kihívás segít, már volt olyan nap amikor enélkül biztos nem álltam volna neki. És már háromszor is voltam újra pilatesen, és szerintem életemben először kezdem felfedezni hogy a mozgás nemcsak egészséges és jobban néz ki tőle az ember, hanem tényleg jobban is érzi magát, mintha energikusabb lennék egy fokkal összességében (bár ez pillanatonként változik és nyilván más is befolyásolja), és többször is volt hogy elmúlt tőle a fejfájásom. Gondolom ez mindenki másnak egyértelmű volt eddig is, én magamnak leírom, hátha akkor nem felejtem el. Még kéne valami amitől normálisan tudok aludni nemcsak akkor ha már jelentős alváshiányt összeszedtem.

Ez borzasztó hosszú de érdekes, azt sem mondhatnám hogy szerintem egyértelműen nincs benne semmi. Vagyis mondhatnám hogy szerintem van benne valami. Viszont nem árulom el ki a Puppet Masterem.

Olvastam ezt a cikket a szabad akaratról*, és elsősorban bosszant, elkezdenék gondolkozni rajta de maga a téma hatalmas és bonyolult és inkább dühös vagyok a cikkíróra mert szerintem nem gondolkodik logikusan és mindent összemos. Amiből kiindul: a tudomány bizonyította hogy nem létezik szabad akarat, azt egyrészt nem fejti ki (ki? hol? hogyan?), másrészt nem magyarázza el (mi az a szabad akarat? mit takar pontosan ebben az értelemben?). Hanem elkezd össze-vissza elmélkedni a szerinte megalapozott premisszája alapján. Na jó a kettő ugyanaz, szóval pontosan mit is bizonyított a tudomány?

Mert szerintem az nem elég érv, hogy a tudomány már érti hogyan adják tovább az ingerületet egymásnak a neuronok, mert a neuronok kisülése nem _okozza_ a gondolatainkat és döntéseinket, csak az a rendszer amiben ezek megvalósulnak, mint a számítógépnek a hardver.Szerintem még baromira nem értjük az idegrendszer működését, főleg nem annyira hogy ilyeneket kijelenthessünk. Itt van például a sématerápia, ennél a cikknél sokkal pontosabban fejti ki hogyan határozzák meg a viselkedésünket, döntéseinket a velünk született tulajdonságok és a körülmények amik között felnőttünk, célnak pedig azt jelöli ki hogy ezeken túljutva önállóbban hozhassunk döntéseket és szabadabban élhessük az életünket.

Szóval még az is lehet hogy valóban így van és a tudomány már bizonyította hogy nincs szabad akaratunk, csak akkor ezt konkrétabban le kellett volna írnia. Szerintem. (Mert egyébként pont ma olvastam egy másik cikket**, ami egy kísérletről szólt, amiben kiderült hogy ha olyan kevés időnk van dönteni hogy ösztönösen döntünk, utólag akkor is feltételezzük hogy akarattal volt, vagy mi, de ott direkt kiemelték hogy fogalmunk sincs hogy ez a folyamat mennyi és milyen jelentőségű döntésben játszik szerepet.)

Szóval bosszant.

 

*ezer éve tároltam megnyitva a mozillán, a körülmények speciális összejátszásának köszönhetően ma végre elolvastam haha

**persze nem mentettem el, de a körülmények meghatározott összjátékának köszönhetően vissza tudtam keresni (benne volt az előzményekben)

Nudli, az érzelmek és a texasi láncfűrészes mészárlás

Újra eszembe jutott az a hipotézisem, hogy Nudli nem viseli túl jól a meghitt, érzelemteli helyzeteket. Annak idején többek között abból jutottam erre, hogy egyszer amikor kedvesen átöleltem, teljes erőből felugrott és a fejével szétcsapta az állkapcsom. Úgy értékeltem hogy ahhoz már elég idősnek kéne lennie hogy összekösse hogy ha a feje fölött van a fejem és felugrik akkor belém fog ütközni, de lehet hogy én gondoltam rosszul.

Most meg akkor jutott újra eszembe, amikor nézte a Merida a bátrat és lelkendeztem hogy nem is tudtam hogy ez ilyen jó film, és azzal támasztottam alá hogy tényleg tetszett, hogy nem temetkeztem a laptopba hanem újra meg újra kilestem mert érdekelt a sztori, neki pedig eszébe jutott hogy korábban azt meséltem az ötven első randiról, hogy ahányszor meglátom a tévében kapcsolgatás közben, mindig odaragadok és végignézem. Ennek együtt örültünk, majd elkezdte piszkálni Bercit és indult a visítozás. Viszont ma be is tette az ötven első randit, végig is néztük, a vége nagyon megható, utána pedig besértődött Bercire és elkezdte szívatni.

Ez is egy olyan tulajdonság (hogy kényelmetlenül érzi magát érzelmes helyzetekben és kilép belőlük) amit nem tudok eldönteni hogy nature vagy nurture eredetű. Nem nehéz az érzelmi gátoltság sémához kötni, a sémákat pedig részben a velünk született tulajdonságok, részben a korai élmények alakítják ki.

Mostanában a filmekre (ezen belül a horrorfilmekre) tolódott Nudli érdeklődése (nem engedünk neki horrorfilmet nézni mielőtt valaki hívná a gyerekvédelmet) (de elég durva részleteket lát sajnos különböző videókban). Apu felhívta a figyelmét az 1001 film amit meg kell nézned mielőtt meghalsz című könyvre, most kb megtanulja fejből az összeset meg hogy melyik mikor készült, most éppen érdekes triviákat mesél róluk, pl hogy a világ legijesztőbb filmje az Ördögűző.

Most meg elolvasta amit írtam, az a kommentárja hogy eddig is tudta hogy mikor készült az összes horrorfilm. Az érzelmekről meg hogy tényleg gyakran nyálasnak tartja őket és kipattan a helyzetből, máskor meg csak unatkozik és elkezd valamit csinálni. A fent említett helyzetben sehogy sem érezte magát, átlagosan.

újra itthon

Berci, akit négy éve még nem igazán érdekelt az óvónéniknek készítendő búcsúajándék (körbeadtak egy könyvet hogy a gyerekek rajzoljanak bele, mi két képet ragasztottunk be róla), most nagy gonddal rajzolt tulipáncsokrot mindkét tanítónéninek, közben kérdezgetett hogy a Szeretettel után tegyen-e kettőspontot, majd el is sírta magát, amikor Nudli nem szépeket mondott róluk. Az első két évben még nem kért osztályfényképet, mert az minek, úgyis látja az osztálytársait, most pedig úgy is megrendelte mind a hármat, hogy ő pont nem volt bent a fényképezés napján. És nagy gonddal készült a búcsúelőadásra is, (bár ott a legrövidebb szerepet választotta) (de ez lehet hogy nemcsak rajta múlt, úgy tűnt azoknak a szülőknek szerepeltek sokat a gyerekeik akik aktívabban részt vettek a színdarab betanításában), és nagyon szépen mondta és énekelte az ő részét, utólag elmondta, hogy a dalnál amikor a tanítónénik törölgették a szemüket, ő is majdnem elsírta magát. Nagyon örülök neki és büszke vagyok rá.

Az szerintem még mindig kevésbé viselte meg mint Nudlit hogy az elmúlt hetet külön töltöttük, bár ő is elég mérges volt ránk előtte, amiért itt hagytuk őket. Amikor telefonáltunk, ritkábban akart velünk beszélni mint Nudli, de néha szólt neki hogy mit mondjon el vagy kérdezzen meg valamit, pl. hogy láttuk-e a vicces kommentjeiket a képeknél amiket felraktunk a facebookra, tetszett-e, és tudtuk-e hogy ő írta akkor is amikor nem írta oda a nevét (anyu accountjából). Ha beszéltünk teljesen vidám volt, Nudli hangján viszont éreztem hogy szomorkás és hiányzunk. Szóval mindent egybevetve így utólag is örülök hogy elmentünk Skóciába, és úgy tűnik ők is túlélték, a szokásos módon fogadtak minket: édesen kijöttek elénk apuval a buszhoz, Nudli meg akarta nézni milyen volt belülről a busz, Berci nem, itthon rávetették magukat a számítógépre (Kirby, minecraft youtube videót továbbra is), az ajándékokat sztoikusan fogadták, de azért berakták az ágyukba az aktuális plüsst (Berci: skót népviseletbe öltözött dudás maci, Nudli: skót sapkás Nessi), majd Berci leszidott hogy más sóst nem hoztunk a pringles-en kívül. Nudli volt az aki megkérdezte hogy a Nagyi miért olyan szigorú (rájuk szólt hogy vigyék be a táskájukat a szobába, azt mondta rájuk hogy rendetlenek), és amikor anyu bevallotta hogy sokat volt ideges, Berci bólogatott rá hogy hát igen, eléggé.

Before Mindnight spoilerrel

nem tetszett, mérges lettem tőle, főleg Julie Delpy-re, mért kell a saját hisztériáját minden filmbe belevinnie amibe beleszólása van, mért nem élhetnek békés házasságban, mért kell felspannolnia magát addig amíg majdnem elválnak.  de utólag megbékéltem, hogy hiszen Jesse pont ilyennek szereti Celine-t, és amiket felvet azok tényleg más házasságokban is előfordulhatnak, pl. hogy a nő mindenki érdekeit a sajátjai elé helyezi, aztán rájön hogy túlságosan leterhelődött és nem jut ideje élni, és neheztel a férjére hogy ő meg jól menedzseli az életét. meg tetszik az a könyvötlet a mentálisan sérült emberekről. a múltkor beugrott a metrón hogy milyen lehet ismerősként köszönteni mindenkit (nálam kb az ellentéte van de mindegy).

Van ez a cikk is ami egész érdekes, arról szól hogy a vallásos élményekben mekkora szerepe lehet a hallucinogéneknek és más drogoknak, szerintem lehet benne valami, meg a különböző böjtölési és meditációs technikák is hasonló szerepet játszhattak (meg a remeték és szigorú rendben élő szerzetesek egy része biztos autista, de ez nem tartozik ide). Viszont a végére totál elborul a cikk, Jézus nem is élt valójában hanem egy mítosz a gombáról:

“the name Jesus actually meant something along the lines of “semen” and that Christ meant something like “giant erect mushroom penis.” According to Allegro, the Bible (and the New Testament in particular) is really just a series of myths that describe the secrets of the Amanita muscaria fertility cult rather than real people.”

Óriás álló gomba pénisz basszus.

A gyerekek pedig túl sokat káromkodnak mostanában, mert sokat nézik a fura naruto paródiát, úgyhogy tegnaptól mindenki bedob egy százast a zsiráfperselybe ha káromkodik. Máris van 700 Ft. Nudli először nem akarta betenni, inkább szerette volna megtartani, de amikor Berci is káromkodott akkor mindekttőjükét betette. (én vezetek ezzel: “És akkor a kolléganőm ezt mondta…., én meg bazdmeg, bazdmeg, bazdmeg”.)

És még azt hogy sosem veszik észre hogy nincs már karácsonyfa.

Még mindig gyereknevelés

megkerestem a csörgőt kidobálós részt amire isolde utalt hozzászólásban: “amikor a kisbaba kihajítja a csörgőjét a járókából, és az anyja visszaadja neki, mindketten nagyon élvezik a dolgot. az anya jóformán észre sem veszi, hogy ebben az újonnan felfedezett játékban a kisgyermek néhány roppant fontos kérdést tesz fel önmagának: “Tudom-e befolyásolni tágyi környezetemet anélkül, hogy az kínos következményekkel járna rám nézve? Nyugodtan kinyilváníthatom-e akaratomat, és használhatom-e a tárgyakat saját kedvemre anélkül, hogy bajom lenne belőle? megszabadulhatok-e valamitől, ami bosszant? föladhatom-e átmenetileg az ellenőrzést a holmim fölött anélkül, hogy végleg elveszíteném?”
Az anya akkor válaszol igennel ezekre a kérdésekre, ha a kisgyerek ügyességén érzett örömében lelkes elismeréssel fogadja a csörgő kihajítását, és amikor visszaadja azt a gyereknek, egyúttal arról is gondoskodik, hogy az megismételhesse a játékot. Ám ha türelmetlenül, bosszúsan reagál, akkor nemmel válaszol a kérdésekre, és a gyerekben azt az érzést kelti, hogy rosszul viselkedik, ha kedvére használja a tárgyakat. Ha nem hajlandó visszaadni a játékait, ezzel azt tanítja a gyereknek, hogy nem használhatja kedve szerint a tárgyakat, mert esetleg örökre elveszítheti azokat (hiszen nem kapja vissza csörgőjét) és a szülő jóindulatát is (hiszen próbálkozásai nem elégedettséget, hanem bosszúságot okoznak mindkettőjüknek).”

Visszakerestem a blogban hogy a tervezett bejegyzéshez belinkeljem az előzmény, de kiderült hogy az előzmény (2009-ben) szinte szóról szóra ugyanaz mint amire ma ráébredtem. Annyival tudnám kiegészíteni hogy nemcsak attól akadt ki Jézus amikor a tanítványai elaludtak körülötte a kertben, hanem pl. azt is szóvá tette hogy 10 ember közül akiket meggyógyított csak egy jött vissza megköszönni.

A következő lépés 0,1%-át is megtettem, (pozitív visszajelzéseket kapni és értékelni), idegen környezetben van amikor működik, viszont olyanok között nehezebb változást előidézni akik már régóta ismernek és elkönyveltek valamilyennek.

Olvasónapló

Évek óta el akartam olvasni Bettelheimtől Az elég jó szülőt, valamiért úgy gondoltam ez lesz a megoldás az összes gyereknevelési problémámra. Leírom miről szólt eddig, és a benyomásaimat.
– semmilyen tanácsot, szabályt nem szabad követni, csak a saját megítélésünk szerint cselekedni – már nem élnénk, jó biztos élnénk, kevésbé színpadiasan: nagyon nagy szükségünk volt a segítségre, amit kaptunk tanácsok és szabályok formájában
– a behaviorizmus hülyeség – szerintem azért nem teljesen
– rá kell jönni a gyerek belső, tudattalan indítékaira úgy hogy visszagondolunk rá hogy mi mit éreztünk gyerekkorban – ha ez menne, lehet hogy tényleg sosem lenne szükségem tanácsra
– a saját belső, tudattalan indítékainkat is tisztázni kell mindig, ne tegyünk úgy, mintha a gyerek érdekében szólnánk rá, amikor nem (pl. lefekvés) – oké (ha ez így felszólításra menne, nem lenne olyan szakma hogy pszichológus)
– nem szabad faggatni a gyereket az indítékairól, mert ez rontja a bizalmat és a jó kapcsolatot, sokszor úgysem tudja – ebben lehet valami (ezt már sokszorosan elrontottam)
– ha nem tudunk rájönni az indítékaira, legyünk együttérzőek, ajánljunk fel valami megoldási lehetőséget és kérjük ki a véleményét – ez jónak tűnik, bár tegnap nagyon nem jött be Nudlival
– mindig tételezzük fel, hogy jó szándékkal tette amit tett a saját megítélése szerint, és ezt adjuk is tudtára – szerintem ezt nem mindig lehet alkalmazni, vagy legalábbis nagyon erőltetett sokszor: kisfiam, tudom hogy nem azért firkáltad össze a falat mert rongálni akartál, hanem úgy érezted hogy csak így tudod kifejezni mennyire dühös vagy a [xy] miatt… A pszichológus szerint is sarkított, meg részben már lehet hogy elavult
– erővel sosem szabad fegyelmezni, inkább jó példát kell mutatni – ezt eddig is tudtam, de nem jelenti hogy mindig sikerül
– a büntetés hatástalan, mert megakadályozza hogy saját önuralmat fejlesszen ki a gyerek és elveszi a jogos bűntudatot amiatt amit tett – ezt is
– ehelyett a javasolható módszer a szeretetmegvonás, finoman éreztessük a gyerekkel hogy ha rosszat tesz, átmenetileg kevésbé szeretjük, tök jó hatásos – omg wtf óriási villogó piros felkiáltójelek, percekig felvont szemöldökkel ülök
– gondoljunk vissza a gyerekkori álmainkra, hátha már értjük őket – karcolós busz, fura félelmetes szőke férfi – alie ül sréhen szemben a metrón, aztán mellettem és újságolja hogy telepatikusan próbált üzenni hogy itt van, de mindjárt le kell szállnia, és mutatja a nevezését a következő futásra
– gondoljunk vissza a gyerekkori szorongásainkra is, ezek segítenek hogy empatizáljunk a gyerekeinkkel – karcolós busz?
– ha történt velünk szörnyűség a múltban, az se jó ha nem beszélünk róla a gyereknek, meg az sem ha igen, csak nagyon óvatosan szabad tökéletes időzítéssel és indítékokkal – velem nem történt.

folyt köv a második résszel, vagy nem.

Kis színes

Napi lelki mizéria: egy pillanatra magabiztosnak és könnyűnek* érzem magam, mint akinek semmi sem árthat (nem a fenevadak meg a kormány meg ilyesmi, csak a saját betegeim és asszisztensnőim mondjuk), de azonnal bevillan hogy nem szabad elbízni magam mert akkor még nagyobb lesz a pofáraesés.

Napi furcsa: a homeopátiás bogyók** borzasztó drágák, de ha nagyobb kiszerelést veszek, az nemcsak fajlagosan kicsit olcsóbb, hanem sokkal kisebbek a bogyók és így sokkal több van benne, mondjuk egy heti adag 7-800 ft-ért helyett egy havi 1100-ért. A hatóanyag meg “ugyanannyi” ugye.

Napi bosszantó: Gé spidermant néz a gyerekekkel, amiről eszembe jut a Ben Affleck vs Heath Ledger botrány***, de nem tudom vele kitárgyalni mert spidermant néz.

Napi firstworldproblem: akiket követek tumblr-en, azok egymást is, ezért sok képet többször látok.

Napi rettegés: annyira felspannoltam magam a lánybúcsún****, hogy már arról volt rémálmom hogy már éjfél van, és még csak most indulunk a második helyre, majd még egy lesz, és bunkóság kidumálni magam hogy fáradt vagyok és hazamenni, az egyetlen lehetőségem hogy sokat iszom és igyekszem jól érezni magam, de akkor a vasárnap lemegy a vécén.

Napi önsajnálat: erről eszembe jutott hogy nekem annak ellenére nem jutott eszébe senkinek lánybúcsút szervezni, hogy akkor épp volt elég kiterjedt társasági életünk is, a társaság fiú tagjai Gével hatalmasat buliztak. Nem az hogy hiányzik az életemből hogy dinnyére húzzak kotont, lufit borotváljak és fejen állva vasaljak, hanem az érzelmi része. Jó meg akkor 189 éve még annyira nem volt divat a lánybúcsú, de azért már létezett a koncepció szerintem.

Napi sóvár: a praktiker katalógusban megláttam egy leárazott lábas függőágyat és teljesen ráindultam hogy vegyünk itthonra, komoly energiákba került megértetnem magammal hogy egy 200x80centis izé nem férne itt el. Mondjuk egy kinyitható papasan fotelt attól még vehetnénk, tök praktikus.

Napi másik bosszankodás: a tanítónéniknek sikerült akkora mennyiségű feladatot feladni az elsősöknek nyárra (igazából még év közben kellett volna befejezniük, csak átcsúszott), hogy bár Nudli kezdetben még örömmel oldogatta, és sokszor magától, most már minden porcikájával gyűlöli és csak hatalmas szenvedés árán fog hozzá. Bravó tanítónénik.

Napi öröm: jól éreztük magunkat a koktél-hamburger-fröccs tematikájú estén, érdemes volt erőltetni, legyen máskor is.

Napi még egy öröm, hogy ne legyen annyira túlsúlyban a rossz: végre változni fog az időbeosztásom és nem péntekenként fogok este 9-ig dolgozni, erre már régóta vártam és most örülök.

 

*kizárólag átvitt értelemben. Szó szerinti értelemben a nyaralás kedvezőtlenül befolyásolta a fogyókúrát.

**nem egyértelmű a siker, de ha rendes gyógyszert szedek akkor is vannak tünetek, plusz folyton álmos vagyok és zabálok (egyébként most is, lehet hogy ez az allergia része), szóval próbálom magamban erősítgetni a placebóhatást és nem mondogatni hogy cukorgolyókat eszem. Meg gyakrabban porszívózni.

***hogy egyesek szerint van esély hogy ba jó lesz batmannek, ha hl jó volt jokernek.

****nagyon kevés lánybúcsún voltam életemben (1), ezért nincs arról tapasztalatom hogy egy csomó idegen lány jól érezheti magát egymással és rengeteg piával.

kiskirálylány

Na.

“- Bertha jelenlétében úgy érzem, úgy érzem… Mit érzek? Azt érzem, hogy a föld belsejében vagyok – a létezés középpontjában. Ott vagyok, ahol lennem kell. Ott vagyok, ahol nem kérdés maga az élet, se az élet értelme, a középpontban, a biztonság helyén. A szépsége kimeríthetetlen biztonságot jelent (…) Ahhoz, hogy engem egy nő rabul ejtsen, kell lennie a tekintetében valaminek. Úgy mondanám, hogy ez a tekintet az imádóé – belül most is látom -, tágra nyílt, ragyogó szempár, zárt ajak, érzelmes félmosoly. Minhta azt sugározná felém – jaj, tényleg nem tudom…
– Folytassa, Josef, kérem! Milyen is az a mosoly? Még mindig látja?
Breuer becsukta a szemét, és bólintott.
– Mit mond önnek?
Azt mondja: “Imádnivaló vagy. Tehetsz bármit, az mindig nagyon a rendjén van. Ó, drágám, te folyton rendetlenkedsz, de hát ezt várja az ember egy fiútól.” Most azt látom, hogy egy másik nőhöz fordul, aki ott van mellette, és ezt mondja: “Ugye, nagyszerű fiú? Ugye, drága? Mindjárt fölveszem, és megvigasztalom.”
– Mond még valamit ez a mosoly?
– Azt mondja nekem, hogy játszhatom, azt tehetek, amit akarok. Bajba is kerülhetek, nem számít, ő akkor is gyönyörűségét leli bennem, akkor is imádnivalónak talál.”

Itt Nietzsche analizálja Josef Breuert, aktől Freud vette a “beszélgetős terápia” ötletét, Yalom tolmácsolásában, aki meg az egzisztenciális terápiát találta ki nemrég, és nagyon olvasmányos regényeket is ír. Szerintem ez a rész nemcsak a pasikra érvényes, én is pont erről írtam tegnapelőtt.

Steinbeck

Gyorsan leírom az élményeimet mielőtt beszippant a következő könyv (Never let me go).

Valamikor régen olvastam az Egerek és embereket és az Érik a gyümölcsöt, és csak arra emlékszem hogy nagyon tetszettek. Aztán elolvastam A vörös pónit és A gyöngyöt,  szerintem életem két legdepressziósabb novellája volt. Mindkettő arról szól, hogy a sötét, rideg és gonosz világ hogyan tapossa össze a boldogságra, boldogulásra, vagy egyáltalán normális életre vonatkozó összes álmunkat (vagy valami ilyesmi).

Ezért kicsit félve kezdtem bele az Édentől keletre olvasásába. Azt fogtam hogy a Káin és Ábel történetnek központi szerepe van, a közepe táján nagyon mérges lettem az íróra (amikor Cathy ott marad Salinasban), hogy most tényleg azért kell elolvasnom egy hosszú könyvet hogy a fenti üzenetet még mélyebben rögzíthessem magamban. De aztán kiderült hogy arról szól hogy van-e lehetőségünk választani a jó és a rossz között. A testvérgyilkosos történetet úgy értelmezi, hogy az embereket elutasítás éri, ami haragot szül, ez pedig bosszút, ez pedig bűntudatot, és itt jön hogy akkor van-e választásunk.

Aztán megnéztem a wikipédián, és Steinbeck tényleg ott nőtt fel, és néhány szereplő a regényből egész biztosan tényleg élt. Úgy van megírva, hogy ő is ott volt, de mint mellékszereplő, illetve magáról szinte semmit sem ír, csak a rokonairól meg idegenekről, de ezek után lehet hogy azt se teljesen kitalálta.

nagy levegő, és

pro: Már régóta akartam váltani.
kontra: Az utóbbi időben egész megszerettem újra az osztályt.
p: Nincs ügyelet!
k: Azért itt is sok munka lesz és néha kell hétvégén dolgozni.
p: De a konferenciák nem tartanak éjszaka, és nyáron meg karácsonykor is nyugi lesz.
k: Bűntudatom van hogy itt hagyom őket.
p: Megérdemlem hogy kiszabaduljak.
k: Egy kiadónál is van stressz és hajtás.
p: De nincsenek követelőző betegek és hozzátartozók, élet-halál kérdést jelentő döntések (napi szinten), meg félelmetes és igazságtalan rendőrségi ügyek.
k: Félek hogy nem fogok beválni.
p: Amikor összefoglalót olvasok a neten valamilyen orvosi cikkből, csomószor sajnálom hogy nem ilyennel foglalkozom. A legrosszabb esetben meg továbblépek.

Összefoglalva, most még jobban értem hogy mért vettem rá magam olyan nehezen a váltásra.

Hah, és a pénzt ki is felejtettem, pedig: fogok tudni terápiába járni és ruhákat venni.

idei utolsó jelmezes poszt

Nudli beöltözött és élvezte, kis csavarral Berci is (tegnap a jelmezes próbán kijelentette hogy mégsem akar hangyakatona lenni, mert túl nehéz, minden győzködésnek ellenállt, még a hozzáértő tanítónéni próbálkozásainak is, a meki és az ajándék sem hatotta meg, aztán mikor rászóltam hogy nem csocsózhat, hipp-hopp beleegyezett hogy másnap beöltözik és részt vesz a kis előadásban. És úgy is lett, nagyon édi hangyakatona volt.) Hármasban mentünk el a farsangra, miközben Gé Cegléden fagyoskodott az osztályával. Az elején még mondogatta Berci hogy a jelmezverseny után induljunk haza, aztán negyed 8-kor alig lehetett elvonszolni őket.

Amelyikben Berci elárulja mért sírt

Nyolc és fél év kellett amíg rájöttünk hogy Bercit nem lehet jó fej szülő módjára békén hagyni, hogy majd mesél magától, mert ha nem faggatjuk, akkor szépen nem mond el semmit. Kitartó faggatással viszont egy-két dolgot megtudhatunk, csak tudjunk vele mit kezdeni.

Például úgy mondta el hogy mért sírt még régebben (amit akkor nem árult el mert úgysem lehet rajta segíteni), hogy benne voltunk egy speed partiban (nem kábítószer, hanem kártya), és megzsaroltam hogy csak akkor játszunk még egyet, ha vallott. Nem bírta, de azt megengedte hogy Nudli elmondja, akinek egyik este felfedte “a titkot”. Nudli sajnos úgy emlékezett, hogy Berci azért sírt olyan lélekszakadva, mert szerinte ő, Nudli egy tökfej. Ezt elvetettük mivel egyrészt furán hat, másrészt Berci is nevetve cáfolta. Nagy nehezen kinyögött annyit, hogy arról van szó, hogy milyennek tartja a világot, ami háromféle lehet, de többet nem bírt, úgyhogy végül leírta:

Később tovább faggattuk, és kiderült hogy azért szar a világ, mert majdnem mindig rosszul érzi magát benne, és csak nagyon ritkán boldog. Meg azért, mert idén rosszabb az iskolában mint tavaly volt, nem szereti az órákat (csak a matekot, mert ott ő a legjobb), és nem tud mit kezdeni magával a szünetekben. (Miközben mi úgy látjuk hogy szeretik a gyerekek és szoktak vele játszani, speedezni is egy osztálytársától tanult.)

 

Na ezzel mit kezdjünk. Elsőre annyit sikerült kinyögnöm, hogy a világon lehet változtatni, például azzal, hogy olyan dolgokat csinálunk, amit szeretünk. Kár hogy csak olyan dolgot lehet jól elmagyarázni másoknak amit magam is jól ismerek.

Ez kíváncsivá tett, hogy vajon ti milyennek tartjátok, szintén belül persze.

 

 

web polls

 

#1077

Most egy kicsit jó nekem, mert a munkahelyen is mindenki kedves, először olyan érzés volt mintha beteg lennék vagy valami komoly tragédia ért volna. Kaptam nagyon kedves biztatásokat is levélben meg kommentben, meg háziállatokat:

Egy zugolvasóm meg kilépett az anonimitásból és kiderült hogy az életünk egymás tükörképe.

Talán valamivel kevésbé stresszelek és hatékonyan küzdöttem a hiedelmeim ellen. Viszont aktívan szomatizálok, viszont erről is kiderült hogy nem kizárólag annak a bizonyítéka hogy milyen szánalmas vagyok, hanem hogy szar helyzetben vagyok és így jön ki rajtam. Illetve lehet hogy mégis a kórházi vírust szereztem be én is.

A múltkor arra a gondolatra, hogy mi lenne ha rákos lennék, félelem helyett inkább vágyakozást éreztem, mert akkor végre bármennyit pihenhetnék. Ez egy kicsit megrémített, és talán ez adta a lökést hogy végre elkezdtem kiállni magamért (és ma leadtam egy azaz egy darab beteget. Igaz legalább hármat ér.) És megnyugtattam magam, hogy az teljesen normális ha ezer munkám között nem állok le kedvesen csevegni a betegekkel és hozzátartozókkal akik rajtam keresik az orvosukat és tőlem szeretnék megtudni hogy az orvosuk mikor engedi őket haza, vagy papírt, tollat vagy párnahuzatot kérnek.

Este meg kitakarítottam a fürdőszobát, és vasaltam is.

a “kéne” szó hízlal

the following takes place in the kitchen:

“Aludni akarok, most rögtön. Az ebédet mindenképp meg kell várnom, ha már Gé nincs itt. Délután el kell menni boltba, már megígértem holnapra a husit, anyunak is meg kéne venni az ajándékát. Mogyoróvajas fagyit is csinálhatnék amit a múltkor letöltöttem. Sütit is kéne vinni a kertipartira. A fordításból pedig eddig összesen 1 oldalt készítettem el amióta elvállaltam. Hm, a diétás tejszínhab nem ugyanolyan finom mint a sima.”

minden okkal történik,

és ezt néha sikerül is felfedezni, például amikor nem tudtam átküldeni postán a félkész esettanulmányokat, mert valamit szarakodott a gép, a vidám lány meg már kicsit sürgetett, ezért pendrive-on hoztam haza, erre itthon órákig nem volt net. így viszont sikerült befejeznem őket már a határidő előtt 35 perccel.

néhány lényegtelen kérdésben még nem látom, például hogy Nudli mért most betegedett meg, hogy a műtétet el kellett halasztani sohanapján kiskeddenre.

tovább az önismeret mélységes szakadékába

a barátkozással meg még az van, hogy ha akad valaki akivel úgy tűnik kölcsönös a szimpátia, akkor rögtön megijedek hogy elveszítem. és egyrészt célozgatok rá hogy teljesen megértem ha nem akar barátkozni velem tovább, másrészt annyira kínosan ügyelek hogy ne akaszkodjak rá, hogy az már elhanyagolásnak is számíthat, ami akár rosszul is eshet ennek a fiktív nemlétező személynek, de most időben észreveszem és semmi ilyesmi nem lesz.

és persze az is igaz hogy alulértékelem a pozitív visszajelzést, ha valaki nyíltan, egyértelműen dicsér vagy kifejezi hogy kedvel, az zavarba ejtő, de azért egy kicsit szabad neki örülni, a barátságos közeledés, burkolt dicséret biztos nem is az, a semleges hozzáállást durva elutasításnak érzem, a kritika meg bizonyítja amit mindig is tudtam.

tanult tehetetlenség

Ha nem azt tanultam volna hogy jobb csendben lapulni, mert ha ugrálok még ronthatok a dolgokon, most nem lenne ilyen k nehéz.

awkward moments

1. Arról győzködöm a betegemet, hogy legyen elégedett magával és büszke arra amit elért.

2. A szép arcú, nagyon pszichotikus lány görcsösen kapaszkodik a kezembe, könnyes az arca és ezt mondja: a názáreti jézus áldja meg önt.

(3.

)

(ez nem fura, csak egy pillanat) (bár ezen a videón MS haja mindenképp fura, de ezt a kórház mellett sétálgatás közben még nem tudtam)

4. Amikor olyan mintha a fülhallgató mozogna a füledben.

 

 

 

 

most már tényleg pakolnom kell

Gé a múltkor fejtegette, hogy bármennyire is igyekszik nyitott maradni zenei ízlésileg, a kedvencei mind azok maradnak amiket fiatalkorában szeretett meg. És tényleg milyen érdekes, hogy a kamaszkorban (kb 25 éves korig?) szerzett benyomások valahogy mélyebbek, vagy jobban megtapadnak, és akkor itt utalnék az úgynevezett imprinting elnevezésű lelki jelenségre. És például nem lehet-e, hogy azért van annyi baj a párkapcsolatokkal is, mert manapság csak 30 fölött szokás elkezdeni tartós szempontból keresgélni. (És akkor már nem úgy van beállítódva az idegrendszer vagy mittudomén.)

hatodik és hetedik nap

avagy: én is unom, és ez az utolsó

Tegnap nem volt ovi (úgynevezett nevelés nélküli munkanap fedőnéven), Nudlira anyu vigyázott. Bercivel ügyesen elmentünk az iskolába, utána én ügyesen dolgozni, utána ügyesen vissza Berciért aki rosszul volt, ügyesen elvittem anyuhoz őt is, ügyesen visszamentem dolgozni, ügyesen elfelejtettem a fogadóórát de ez csak ma derült ki, az este már szokványosan telt (és ügyesen). Bercinek nem derült ki hogy mi baja volt, de estére jobban lett. A városban való száguldozásom közben megint azon agyaltam, hogy ronda dolog-e otthagyni őket anyunál, meg hogy nem túl stréber dolog-e visszarohanni a betegekhez, de akkor sem szeretem ha elmarad a beszélgetés amit már megbeszéltünk, meg a főnökünk direkt kiemelte hogy mindent végezzünk el amit tudunk, hogy a maradék napokra ne maradjon sok a többieknek amíg Athénban leszünk. Úgyhogy még ki is használtam hogy nem kellett rohanni a gyerekekért, és tovább maradtam hogy befejezzem az adminisztrációt.

Ma is alig lehetett őket felkelteni, ma Berci maradt Nagyival a biztonság kedvéért, és Nudlit vittem ügyesen. Fotózás volt ezért a szép csíkos pólóját vette fel (tradicionálisan), viszont a szép rövidgatya helyett a slampos de kényelmes ovis gatyát vette hozzá (tradicionálisan) (de most legalább nem lógott ki a póló alól a fordítva felöltött trikó) (bár még nem láttam a képeket). Reggel nagyon szenvedtem a dolgozóban, amibe belejátszhat hogy 2-kor még a Greenről a cím nélküli számot próbáltam valahogy beapplikálni a blogba, aztán elkapott a gépszíj, ide-oda futottam és izgultam hogy időben végezzek, és párterápiáztam és a főnökkel megvitattunk egy beteget, és hatszáz zárót írtam alá miközben a főnök titkárnője pecsételt, miközben fontosnak éreztem magam, szóval a lényeg hogy elfelejtettem hogy épp borzasztóan szenvedek. Később kimentem Géért pont arra a pályaudvarra ahova a vonat érkezett, … és boldogan éltek míg meg nem haltak. Közben még kiderült hogy a holnapi kakaós csigát csak elfelejtettem, meg a holnapi szülői konzultációt. A károk egyelőre nem számottevőek, még lehetett módosítani.

Nekem tényleg nincs okom panaszkodni, az élet szép, rügyeznek a fák, az egyiken már a virágok is nyílnak, és Berci Naruto könyvet olvas hangosan a szobájukban, és holnap megyek Athénba. És egy ismerős megkeresett egy másik ismerősön keresztül hogy nincs-e kedvem fordítani.

első nap

A reggel még jó volt, Gé ugyan később indult, de felkelt velünk és segített, meg még játszott is a gyerekeknek ahogy tegnap megígérte. A régihez képest az oviba-iskolába hordás most már süti, de megint felerősödött bennem az anyukás bűntudat amikor otthagytam őket, gondolom mert elszoktam tőle mert általában nem én szoktam. Racionálisan teljesen elfogadható, hogy nekik ott a helyük, hogy tanuljanak sokat az életről és velük egykorúakkal legyenek együtt és nekem meg a dolgozóban*, de belül, érzelmileg nagyon nem jó otthagyni őket egy idegen helyen, idegen felnőttek felügyelete alatt, akik nem veszik észre ha a debella lány piszkálja Nudlit, meg nem hallják meg hogy ő is szeretne kreppapír-galacsinokból aranyesőt ragasztgatni, és nem tudják hogy Bercit el kell küldeni kakilni mert magától nem megy, és ők az én vérem, és hozzám tartoznak, és velem kéne lenniük**. Régebben erre az enyhe bűntudatra nagyon profin tudtak ráerősíteni sírással, könyörgéssel, “engem elárultak” arckifejezéssel, most már semmi ilyen.

Aztán fél3-kor leléptem a munkából és elsiettem Nudliért, aki csodával határos módon már ébren volt, és szépen jött és öltözött, felszedtük Bercit, és ügyesen eljutottunk a fejlesztésre (ami új, még távolabbi helyre költözött), megvártuk, hazajöttünk, átmentünk anyuékhoz locsolni, stb stb lefeküdtek.

Estére Nudlinak hőemelkedése lett, ha beteg lesz, minden emberi számítás szerint én vagyok az egyetlen aki itthon maradhat vele, most egyszerre rettegek hogy reggelre belázasodik és mennyire gáz lesz ha váratlanul itthon kell maradnom, meg bűntudatom van hogy milyen anya az aki elviszi oviba a gyerekét úgy is ha előző este hőemelkedése volt.

Eddig jól állunk.

*jó, egy kicsit racionálisan is fura

** legkésőbb holnapután eskü alatt fogom tagadni hogy valaha ilyet mondtam, és az anyukák gyerekmentesen tölthető időhöz való joga mellett fogok kardoskodni.

tematikus poszt: fáradtság

Sokat nyavalygok a fáradtság miatt, ami valószínű unalmas, de nem segít, ezért elhatároztam hogy egy teljes bejegyzést szentelek neki. (Ami valószínűleg unalmas, de nem segít.)

Tehát: amióta az eszemet tudom, fáradt vagyok. Van benne persze hullámzás, de mindig csak akkor veszem észre ha éppen rosszabb. Mindegy hogy időben lefeküdtem, jól aludtam, hétvége van és fél 11-kor keltem és úgy éreztem hogy most tényleg van energiám a napra, legkésőbb délben már érzem hogy ólmossá válnak a tagjaim és minden mozdulat nehezemre esik. Attól még megcsinálom, képes vagyok rá, kiteregetek, készítek ebédet, focizom és kergetőzöm a játszótéren. Mivel megtehetem, délután alszom két órát, utána már eleve kábán és bágyadtan indítok. A dolgozóban pörgősebb vagyok, beszippantanak a feladatok és azt számolgatom hogy fogok végezni, csak olyan 5 körül eresztek le, onnantól minden kétszer annyi ideig tart. Amint hazaérek, érzem hogy ma már semmi értelmesre nem leszek képes.

Az iskola alatt a sok tanulásra és a stresszre fogtam, mikor dolgozni kezdtem a sok munkára és stresszre, a gyerekek születése után az éjszakázás (és a stressz), utána egy darabig munka mellett iskolába is jártam, meg azért a munka + gyerekek önmagában sem egy luxushétvége. De valójában mostanában egész nyugis, időben el tudok jönni, és a gyerekeket 80%-ban Gé rendezi.

Vashiányom nincs, megnézettem. Egyszer egy doki azt tanácsolta hogy szedjek multivitamint, mert más vitaminhiány is lehet, de attól csak ettem és híztam. Múlt télen téli depresszióra tippeltem és szedtem halolajat, úgy éreztem attól is hízom, de lehet hogy nem volt igazam és nem is attól. Sokszor találok valami indoklást, keveset aludtam, bujkál bennem valami, beteg vagyok, a ciklusom miatt… Most éppen a torkom fáj. De mivel ez szinte állandó, lehet hogy lelki alapja van, lusta vagyok, vagy így jön ki a stressz, vagy  nem merek örülni, és ha minden jó, találok valamit magamnak amin szenvedhetek. Vagy krónikus fáradtság-szindróma, de én mindent megcsinálok, meg az különben is depresszió szerintem.

Egész hétvégén édességet túrtam, és ennek meg is látszott az eredménye, ezért elhatároztam, hogy most már tényleg diéta. Ma estig nem is ettem mást, mint cheeriost, kakaós csigát és csokit*, de aztán még lecsúszott némi pad wunsen, ráadásul későn (erről csak részben tehetek én, mert a gyerekek rajzait kezdtem szelektálni amikor már ott kellett volna lennem), részben a csaj aki tuti elfelejtette a rendelésem, és most még egy és háromnegyed órát kéne várnom mielőtt lefekszem. Elvileg beleférne, mert déltől 17.20-ig hunytam egyet, de nem fogok. (várni)

*a nőnapi csokit nem utasíthattam vissza. Most nem tudom eldönteni, hogy férfitársadalmunk a vad ünnepléssel a nyugat térhódításának vág vissza (vö valentin nap), vagy épp hogy ez is a fogyasztói társadalom befolyása.

Most össze tudom kötni, mert a nőnapi csokihoz kapcsolódik, hogy Gétől is kaptam, mire Nudli elmesélte hogy Vince is hozott az oviban, de csak a lányoknak adott, és mire az első szamos kockát kibontottam, már kétségbeesetten zokogott. És hogy milyen jó hogy olvastam azt a könyvet a humanisztikus gyereknevelésről, és nem magyarázgattam neki energikusan hogy azért nem kapott mert ő fiú és nem lány, hanem empatikusan visszakérdeztem, hogy elszomorította-e, hogy a barátja nem adott neki csokit pedig ő is szeretett volna, és ölbe vettem, és ettől lassan megnyugodott.

és holnap hatkor kelek

Újra nekiveselkedtem a hajfestésnek, és több órás fáradozásomat még 3/4 árnyalatnyi vörösödés koronázta, ami a novemberi 1/4-el összeadódva egy teljes árnyalatot tesz ki. A vörös természetesen padlizsánszínűt jelent, mit is várhatnék ha feketés-sötétbarna a kiindulópont. Többen megdicsérték, és a sminkem is, pedig miközben kifestettem magam arra gondoltam hogy már így sem tűnök kevésbé fáradtnak vagy öregnek, csak színesebbnek. De azt mondták jól áll, és gyakrabban kéne. (Meg szoknyát hordanom is, jut eszembe, ha már azért vettem csizmát hogy tudjak télen szoknyát hordani. Szerencsére a semminél nem nehéz gyakrabban.)

egyedül a bűntudattal és a zenékkel

Ákosért nem vagyok oda, de azért a Valami véget ért-et valaki elénekelné kevésbé sírós hangon valamilyen nem szintipoppos alappal, akkor egész jó szám lenne.

(Fölényeskedett, mintha kiskorában nem hallgatta meg volna 20x egymás után zokogva bizonyos szakítás után.) Most vettem észre hogy ez is megvan nekünk itthon. De most visszatérek a Dark Side of the Moonhoz (Előtte meg végighallgattam a nin discography-t. Ezeket fontosnak tartottam megjegyezni, hogy kevésbé égjek). Ilyenekkel szórakozom ahelyett hogy az esetet írnám. Ugyanis mára szabadnapot kaptam, de szigorúan tanulási célból. Ezért a gyerekek átszállítása (áthelyezése, még jó hogy nem másolása), bevásárlás, a posta és a nyitvatartási idő kívülről való tüzetes megszemlélése és a teregetés után nem szedtem le a fát, és zumbázni és hajat festeni se kezdtem. Örülhetnék ha a játszásról is ezt mondhatnám. Ennek ellenére haladtam, egy már készen van, most a másodikra próbálom rávenni magam.

A bűntudatom lassan alábbhagy amiatt, hogy nem gondoltam a családi ünnepekre, és hogy most hétvégén illene ünnepelni őket, és amikor csütörtök este tanulás közben fél füllel meghallottam hogy Gé a tehermentesítésemet intézi telefonon az anyukájával, akkor nem ugrott be gyorsan hogy lehet hogy most hétvégén lesz az ünneplés, és nem szóltam.

 

The time is gone, the song is over, thought I’d something more to say.

ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok

Meg még azt akartam mondani, hogy a zárt osztályon tartott karácsonyi ünnepségen sokkal jobban üt a szeretet himnusz. Meg régen is hallottam, meg szép is.

1. Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.

2. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.

3. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.

4. A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

5. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,

6. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;

7. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

8. A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.

9. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:

10. De mikor eljön a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.

11. Mikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: miután pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.

12. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.

13. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.

 

update: reggel eldöntöttem hogy mégis berakom a dalt is, és most látom hogy közben főoldalas lett (köszi!), de akkor is.

 

 

 

Van egyrészt a kórház, ahova ismét azzal a vággyal járok be, hogy valaki vegye már észre hogy milyen szarul vagyok és taknyam-nyálam összefolyik, és jó, ha nem is küld haza hogy csak pihenjek nyugodtan majd mindent megold, de legalább sajnáljon. De már kezdem felfogni hogy ez nem fog bekövetkezni, és próbálok leszokni róla. És legalább örülök annak hogy a vidám és a szende lány bejöttek megkérdezni hogy elvigyenek-e hazafelé, sőt meg is vártak. És hazafelé megbeszéltük hogy mért szar a hangulat mostanság, és rájöttem hogy mégsem engem baszogat mindenki, és nem is én vagyok túlérzékeny. És hallottam újabb pletykákat:
s: Milyen jó hogy most ennyi minden történik, mindenki mindenkivel kavar, egy éve például semmi ilyen nem volt.
szende lány: Mi nem így tudjuk.
És meséltek.

Még nem késő kiszállni (?)

A minap az ovis öltözőben két anyuka arról beszélgetett, hogy a gyerekorvosok “ugyanazzal a betegséggel” az egyik gyereket hetekig otthon tartják, a másikat meg küldik oviba. Teljes természetessel hagyta el egyikük száját, hogy az orvosok mind hülyék. Nem szóltam rájuk, hogy legalább figyeljenek, kinek a társaságában engednek meg maguknak ilyesmit. Meg nem is az hogy megsértődtem, vagy elkeseredtem volna emiatt, hiszen ez már annyira általános vélekedés, hogy közhelynek számít. És nem is az hogy érvelni akarnék, hogy de igenis, minden egyes orvos egytől egyik szent, aki önzetlenül küzd a betegek jólétéért meg minden.

Pár hete a kollégáim említették, hogy a héten három pszichiáter halt meg az országban, az idősebbek ismerték is őket. Eszembe jutottak a statisztikák, amiket még szakvizsgára készülés közben olvastam. Köztudott, hogy az orvosoknak jóval az átlag alatt vannak az egészségi mutatóik, nemcsak a hasonló képzettséggel, szocioökonómiai státusszal rendelkezőkhöz, hanem az átlagpopulációhoz képest is, alacsonyabb az átlagéletkor, magasabb az öngyilkosság, alkoholizmus, gyógyszerfüggőség, depresszió aránya. Erre a könyv ki sem tér, ez a kiindulási pont. Hanem azt részletezi, hogy ezen belül az orvosnők és a pszichiáterek is rosszabb helyzetben vannak, pl: az orvosnők között a pszichiátriai betegség előfordulása 57%, a depresszióé 51%. A pszichiáternők között ugyenez 73 és 50%. Az orvosnők öngyilkossági aránya a nem orvos női populációhoz képest 3-4-szeres, a születéskor várható élettartam 68 év, az átlagpopulációban 74, a nőknél 78 körül van.

A könyv lehetséges indokként hozza fel a karidovaszkuláris betegségek és halálozások, és a munkavégzés fölötti alacsony kontroll közötti ismert összefüggést. Hát igen, bejön a beteg úgy hogy nagyon rosszul van, összekalapáljuk, hazamegy, mondjuk neki hogy ha szedi ezt a gyógyszert jól lesz, nem szedi, fél év múlva bejön úgy hogy nagyon rosszul van stb. Meg kiszámíthatatlan az egész, nincs az hogy előre dolgozom ha másnap korábban el kell mennem, minden nap történhet bármi. Tegnap kora délután például  megint hihetetlenül frusztráltan és puffogva mentem le a betegfelvételre, azzal hogy “nem hiszem el hogy ezt most tényleg nekem kell csinálni”, azután hogy már három beteget felvettem, és egyébként egyedül felelek 53 betegért. Ilyenkor általában eszembe jut, hogy mi a fenét csinálok én itt, mért is jó ez nekem.

Emellett naponta fontos döntéseket kell meghoznunk, amiken akár a beteg élete is múlhat, néha gyorsan, máskor veszélyes körülmények között. Ha maradunk a tegnapnál, ügyeletben például három beteg sorsa felől kellett döntenem (és ez kevésnek számít), az egyik aznap nyugtatókat vett be öngyilkossági céllal, a másiknak rosszabbodott a betegsége és akarata ellenére kellett ott tartani, a harmadik pedig a fejem mellett a falat bámulta és a nevét sem volt képes megmondani. Ma reggel pedig még végighallgattam egy nyugtalan beteg üvöltözését a zárt osztályon (miszerint azt érti hogy azért van itt hogy segítsünk, de szerinte nem az a segítség ha injekciókat adunk neki, hanem ha kinyitjuk végre a hátsó lépcsőhöz vezető ajtót, mert tűzvédelmi szempontból az a biztonságos) (miközben a pszichológus érdeklődve álldogált mellettem, mintha egy jó kis performance-t látna, és kérdezgetett hogy mért van itt a beteg) (bár lehet hogy nekem is jót tenne ha nem ilyen véresen komolyan fognám fel a dolgokat) (bár ő ugye megteheti hogy csak akkor foglalkozik a beteggel ha már nem veszélyes, míg én nem).

És közben folyamatosan a fejünk felett lebeg, hogy a betegnek vagy a hozzátartozóknak nem tetszik valamelyik döntésünk, és feljelentenek. Jogosan vagy jogtalanul, lesz bünti vagy nem, akkor is stresszes.

Nemrég megint szóba került a külföldi munkavállalás. A 25-40 éves korosztályban mindenkinek megfordult a fejében, általában nem a külföld szeretete vagy a kalandvágy miatt indulnak neki az emberek, hanem mert itthon már nem bírják, fizikailag, érzelmileg, anyagilag. És nem az marad itthon aki olyan  jól érzi itt magát, hanem akit itthon tartanak a barátok, család, változástól való félelem.

Kíváncsi vagyok, hogy az orvoskodásnál is van-e olyan mint a dohányzásnál, hogy ha bizonyos életkorig abbahagyod, még visszakúsznak az életkilátásaid a kiindulási szintre.

Érdekes ez a nosztalgia nevezetű izé, hogy valami (vagy valaki, ha már itt tartunk) amivel (akivel) régen szorosabb kapcsolatban voltunk, milyen erős érzelmeket tud felkavarni bennünk. Hogy Nudlinak hiányzik a régi lakás, pedig kisebb volt és zegzugos és fröcskölt a csap, csak azért mert az eddigi élete nagy részét ott töltötte el. És hogy könnybe lábad a szemünk, ha kezünkbe kerül egy gyerekkori játék, könyv, walkman stb, vagy ha meglátjuk a sinclair spectrum fényképét a képernyőn (konkrétabban az iddqd-n, de már nem találom). Egyszer kaptam egy lemezt az öcsémtől spectrum játékokkal, de nem találtam meg a kedvencemet, mert nem tudom mi volt a címe. Vonalasnak hívtuk, a világ legegyszerűbb játéka (nem átvitt értelemben), egy önmagába visszatérő vonalból és két kockából áll, az egyik kocka a játékos, amivel be kell járni a vonalat anélkül, hogy összeütközne a másik kockával. A következő pályák is csak annyival bonyolódnak hogy szövevényesebb a pálya, már kétszer is be kell járni, és nő az ellenséges kockák száma. Lehet hogy rajta sincs, lehet hogy soha senki nem játszott vele rajtam kívül.

továbbá,

Azért is nehéz lett volna megtalálni rajta, mint Gé felhívta rá a figyelmemet, mert c64-es játékgyűjtemény.

Egyébként az első személyi számítógép amivel találkoztam, egy zx81 volt, érintőbillentyűkkel, kölcsönben volt nálunk, apuval nézegettük, kerestük hosszan a print gombot meg minden.

Betűs krónika

Vagyis: mi történt amióta meglett az ajándékkupon. Főleg az iskolakezdéssel kapcsolatos.

aug. 31. kedd.
8h: Idegesen készülődünk. Furcsa újra korán kelni és a gyerekeket is összekészíteni időre, ők is elszoktak tőle.
9h: Csak fél órával indultunk később mint terveztem, de ma még nem gond.
10h: A leendő iskolában a szokásosnál hangosabb és határozottabb vagyok, vidámságom kissé erőltetett, de a körülményekhez képest ez jó. A tanító néni kedves és barátságos, és sokat beszél. A másik anyuka is sokat beszél. Mindenképp el akarom mondani amiért jöttem. A gyerekek vígan gombfociznak a sarokban a leendő tanteremben.
10.30: Három mondatban, fél perc alatt eldarálom amiért jöttem. Hogy hát a Bercivel korábban voltak kisebb gondok, és pszichiáternél is voltunk, fejlesztésre is jár, ez az autizmus vonal, de nagyon enyhe blaa blaa blablabla. A tanító néni rögtön megnyugtat hogy ez mostanában nagyon gyakori. Megnyugodva megyek megvenni a tankönyveket.
11h: A fél órás sorbanállás alatt számos ötletem támad a procedúra gyorsítására. Vajon az iskolarendszer örökre bentragadt a 20. században?
22.30: A tanévnyitó korai időpontjára hivatkozva búcsúzkodom, hogy jusson idő 1-1 órát zombulni a kanapén és a zuhany alatt.

szeptember 1. szerda.
6.15-kor csörög az óra!
7.35: Anyu dumcsizik az autóban, én meg nyomom a gázt, milyen ciki már elkésni az első tanévnyitóról.
8h: Kár volt izgulni, hosszan várakozunk, Berci nagyon édesen, tőle szokatlanul rám tapad, főleg mikor megtudja hogy mindjárt szétválunk, őket a nyolcadikosok fogják bekísérni az óriási tornaterembe az irdatlan tömeg elé.
8.15: Bevonulnak, Bercit a tanító néni veszi szárnyai alá. Igyekszem vidám arcot vágni, a sírva mosolygás nem megy különösebben jól, legalábbis belülről nem úgy érződik, meg Berci arca sem vidul fel tőle a távolban. Eleve mért gondolták hogy Halász Judit jó lesz aláfestő zenének, különösen is kíváncsi lennék mi vezette azt a személyt aki pont ezt a két számot szemelte ki.
8.40: Végre vége, rohanok Bercihez, a következő 20 percben nem engedi el a kezem.
9h: Oldódik, már a star wars játékról beszélgetnek a barátjával.
9.30: Az iskolások elfoglalják helyüket a padokban, a szülők a háttérben muslincákat dörgölnek ki a szemükből (most nem én).
12h: Berci ahogy kell, vidáman és energikusan kerül elő az oroszlán barlangjából, még mesél is az élményeiről, szokás szerint inkább az apjának.
17h: Most én ülök be Berci padjába, a roppant fontos szülői értekezletre.
19h: Lezsibbadt az agyam, 8 oldalt jegyzeteltem. Gyorsan megcsodálom a falon az első iskolai művet.
20h: Gével megtanuljuk öntapadós fóliával bevonni a tankönyveket, határozottan látható a fejlődés, van is honnan. Mutogatom Bercinek hogy melyik füzet milyen színű borítóban van.
21h: Most nincs hosszas közös játék, mászkálás lámpaoltás után.
22h: Tervezem hogy írok egy posztot ami párhuzamot von a Berci születése körüli élményeim és a mai nap között*, és kitérek egy az utóbbi időben olvasott bejegyzésre (sehol sem találom) valakitől, aki nem szívesen engedi ki a gyerekét a gonosz és rideg világba a prosztók közé. De nem kerül rá sor.

Augusztus 2. csütörtök
7h: Mégis nehéz az ébredés.
7.50: Gé a kocsiban memorizálja hogy akkor a bögrét a padba, az adatlapot a tanító néninek, a kabátot az akasztóra Berci neve mellé, közben nyomja a gázt, mégiscsak ciki elkésni rögtön az első tanítási nap.
9-10h: Egy órát töltök a bevásárlóközpontban a rajzfelszerelés számára a megfelelő méretű műanyag doboz kiválasztásával.
11h: Épp hazaértem, eltervezem hogy akkor majd 11-kor indulok a gyerekekért, mert előtte még be akarok ugrani a barkácsboltba, hátha ott van mosogató alá szerelhető kuka. Vagyis most.
12h: Ez a nap is eltelt, annyit tudok meg róla hogy az egyenes vonal lerajzolását gyakorolták.

 

*Azon gondolkoztam hogy mért sírtam el magam az évnyitón. Akkor történt, amikor el kellett válnunk egymástól és láttam Bercit tőlem külön. És nem is a legelső elválásunk jutott eszembe, amikor a születése után pár perccel elragadta tőlem a gonosz szülésznő (hát igen, az este született babákkal ez már csak így van anyuka) (akkor még transzban voltam, nem sírtam, csak utólag mindig ha eszembe jutott), hanem a második, amikor másnap begyűjtötték a gyerekeket éjszakára. Előtte már vagy egy órája nem tudtam megnyugtatni Bercit, és sírt mint egy… ööö… nagyon hangosan síró csecsemő, és aztán ahogy rátették a kis taligára sorban a többi baba mellé, abbahagyta és elkezdett nézelődni, szóval akkor utána nagyon zokogtam, gondolom a kimerültség meg a hormonok meg a sok érzelem miatt is, de főleg azért mert ő az enyém és hogy merik elvenni tőlem. Most írt erről a témáról lustanyu is, az óvoda vontakozásában.

Leírom hány döntéshelyzetben kell helytállni, ha valaki felújításra adja a fejét:
– járólap (nálunk ez adott volt)
– csempe: konyha, wc, fürdőszoba
– padló, szegőléc
– falak színe
– mosdószekrény, mosdó, tükör
– konyhaszekrény, munkalap színe, fogantyúk, mosogató
– csaptelepek
– redőny
– bejárati ajtó
– fogas
– wc papír tartó, wc deszka
– kábelszolgáltató

még hátravan:
– kilincsek
– kuka
– lámpák
– karnis, függönyök
– kanapé
– tűzhely, mosogatógép

Nem tudom, szerintem régen ez is sokkal könnyebb volt. Gének is igaza van, hogy összességében régen nem volt jobb élni, sőt rosszabb volt, éhezés, fázás, betegségek, korai halál stb. De akkor is, szerintem ez az állandó döntéskényszer ami körülvesz minket (pl. megszűnik a kedvenc samponunk/vajkrémünk és újat kell választanunk) igenis megnehezíti az életet és túlterheli az elmét.

Meg azért persze az jó hogy ennyi új cuccunk lett.

aludtam egyet a Felolvasóra

Oké, tehát oszkárt nyert mert a holokausztról szól, meg Kate Winsletnek divat szobrocskákat osztogatni nyűglődős, szenvedős filmekért amikben sajátos logika alapján viselkedő, zárkózott nőket alakít. Oké, nem válaszokat akar adni, hanem felpiszkálni minket hogy kicsit elgondolkozzunk. Gondolom a végén a túlélő csaj arrogáns monológja valójában nekünk szól, ebben a témában ne várjunk se megbocsátást se katarzist soha senkitől, ettől a filmtől se. Gondolom nyugtalanítani akar, hogy itt főleg átlagemberek vettek részt, akik nem voltak se szentek, se kegyetlen gyilkosok, engedelmeskedtek a parancsnak, ami történetesen az ölés volt. Ez annyira hihetetlen nekem, hogy még a nagyonhíres, megfilmesített kísérlet (meg a másik többször megismételt) ellenére is nehezen veszi be a gyomrom.  Én akkoris biztoshogy sohase tennék ilyet, keresem a példákat, pl. még az is nehezemre esik, hogy az interspar pénztáránál elvegyem a matricát amit az előző vásárló ott hagyott mert neki nem kell. De ez biztos tök más.

Berne szerint szembe kell nézni a bennünk élő kegyetlen gyilkossal:
“Az emberben rejlő kis fasiszta olyan lény, aki kitapogatja, majd élvezi áldozata gyengeségét. H az nyíltan megjelenik, akkor az ember halálra rugdos, megtapos vagy megerőszakol másokat. Ehhez néha igazolást is keres, úgymint kemény nevelés, tárgyilagosság, igazságosság, jogos felháborodás. A legtöbb embe mégis inkább elnyomja magában az efféle hajlamokat, úgy tesz, mintha ezek nem is léteznének, mentegetőzik, ha mégis kibújik a szög a zsákból, vagy a félelem álarca mögé bújik. Mások azzal bizonygatják ártatlanságukat, hogy inkább szántszándékkal áldozattá válnak, mintsem agresszorrá, abból az elvből kiindulva, hogy inkább a saját vérük hulljon, mint másoké, ám vérnek mindenképpen lennie kell.”

Ez alapján jobban járok, ha szembenézek a bennem rejlő gyilkossal és elismerem hogy adott helyzetben én is megtenném, mert akkor van esélyem hogy ne áldozatként éljem le az életem.

érzelmes

Gyilkos hőség: ma meghalt az összes 70 évnél idősebb betegem.

(hatásszünet)

A néni hajnalban halt meg, már vártam, hetek óta készülődött, már előtte sem lelte örömét az életben elég régóta. Nekem kellett megmondani a fiának, sírt. Az elkeseredésének valódi indoka kétséges, miután pár napja még minden követ megmozgatott, hogy megspórolhasson 3000 forintot az anyukáján. Alternatív indokként (az anya elvesztésével szemben) a kórházban tárolt anya nyugdíjának elvesztése jön szóba, de lehet hogy ebben is csak paranoiás vagyok.

A bácsi hirtelen halt meg délután, minden előjel nélkül, délelőtt még ugyanúgy panaszkodott hogy rosszul érzi magát mert kótyagos a feje és gyenge, ahogy minden átlagos napon. Illetve hirtelen lett rosszul, és aztán az intenzívesek minden erőfeszítése ellenére könyörtelenül egyre rosszabbul lett és végül be is fejezte amit elkezdett. Nekem kellett megmondanom az unokájának, aki látogatni jött és pont a csúnya jelenet közepébe csökkent. Vigasztalhatatlanul zokogott. Közben a többiek még kicsit csevegtek a menő pumpás szívóról (de jópofa ez a kézi szívó, ilyet még nem is láttam, hol szereztétek?), meg arról hogy most olyan vizesek mintha lezuhanyoztak volna.

Már napközben is elérzékenyültem kicsit, amikor egy beteg elmesélte az unokája szavait a nagyapja halálával kapcsolatban, hogy ő most már addig nem lesz boldog amíg vissza nem jön a papa. Úgyhogy munka utáni levezetésként sírdogáltam kicsit a szobámban. Nem mindig szoktam ha valaki meghal, úgy tűnik most kicsit sok volt ez a nap/hónap/félév (már jó rég sírtam utoljára).

Később az erkélyen magyaráztam a gyerekeknek hogy mért örülök annyira az esőnek. Még később bepróbálkoztam a csizmás kandúros nézéssel* Gének hogy mégse menjen el, de elment, előtte azzal próbált felvidítani hogy hiszen már teljesen önjáróak. Az lehet, de a “nem mozdulok a kanapéról” projektet akkor sem lehet mellettük megvalósítani, meg kell tekinteni a hálóban az egykezes-egylábas bukfencet, meg a hátra-ugrós-bukfencet (és megígértetni Bercivel hogy nem próbálja újra), és nyolcszázhatvanszor szólni hogy menjenek végre fürödni, és előkészíteni a pizsamát meg a kakaót, és megmosni őket ott ahol mégsem mosakodtak meg, és kivonszolni Nudlit úgy hogy Berci kapaszkodik belé (ez egy verseny a gyerekek és a felnőttek között, az ő céljuk hogy együtt maradjanak, a mienk hogy ne, de mi nem nyerhetünk, még akkor se ha igen), és mesét olvasni, és fogkrémet nyomni a fogkefére, és megsikálni Nudli fogait mert ő “nem tudja”, és leereszteni a redőnyt és bedugni a szúnyogriasztót, és keresgélni a cumit és odaadni helyette a pótot.

*

eléggé közhelyes

Tegnap az autóban megütött, hogy akkor most van most itt nekünk ez a két kis cukorfalat, és hogy belőlünk lettek, és előtte nem volt itt a helyükön semmi, most meg tessék itt vannak, két emberforma lény, abból is a kedves arcú, formás, okos változat, és egyre inkább van saját személyiségük meg véleményük a világról, és tök jó egyéni stílusban táncolnak, ha így folytatódik még felnőtt is lesz belőlük meg ilyesmi. És egy pillanatra bírtam csak csodálkozni és örülni nekik, és nem kétségbeesni, hogy hát ez mekkora felelősség már és jaj mi lesz. Durva.

kavargó érzések

pro: úgy tűnik végre sikerül eladni a lakást
contra: lejjebb alkudták az árat mint amennyit mindenképpen szerettünk volna
pro: a másfél év alatt végre egy esély
így nem leszbűntudatom amiatt hogy a a mosdó alatti szekrény alul rohad, a rajta levő kerámialap ketté van repedve, a tükör is meg van repedve (bár azt már mi is úgy kaptuk), és hogy a tapéta sok helyen sérült, nem lesz elég újrafesteni, a parketta meg kopott, a járólap meg gagyin van lerakva (ezt is így kaptuk mi is, csak még 800.000-szer végigrohantunk rajta azóta), a wc folyamatosan folyik, a fürdőkád csapja meg felfelé is spriccel ha megnyitjuk
mégse kell új karnist venni ahelyett, amit Berci letört (nem mászott fel rá, csak a függönyt rángatta)
contra: mivel olcsón adjuk el, venni is kevesebbért tudunk
pro: már van egy jelölt lakás, ott ahol szeretnénk, olcsón
contra: a tizedken van, jó meleg lehet nyáron
pro: felújított ház, +veszünk redőnyt, legrosszabb esetben veszünk légkondit
poén lenne a nagy ház felső sarkában lakni
szép a kilátás
contra: nincs meg a slippers distance a nagyszülőktől
pro: pár év múlva anyu csak telefonál hogy küldi haza az úrfikat, én meg az erkélyről figyelném hogy rendesen jönnek-e
contra: nem biztos hogy összejön mert zavarosnak tűnik a tulajdonviszony
pro: akkor keresünk másikat, most venni könnyű
és végre lennek egy indok hogy új kanapét vegyünk, a mostani ugyanis mégsem olyan kényelmes mint a boltban tűnt, és fehér is

álmok, vágyak, kétségek

Valamikor az éjszaka (reggel?) ébren/félálomban/álmomban azon gondolkoztam, hogy ha bejönne az elektronikus póló akkor bármilyen feliratot és ábrát lehetne rá kreálni, előző nap mindig kitalálhatnám hogy másnap mit hordjak, vagy hogy hogy váltakozzon a nap során. Hétfőn mindig “I hate mondays” feliratban járnék, + valami Office Space-es kép. Erről eszembe jutott, hogy egy időben Gé gyártott nekem feliratos pólókat, van egy REM-es, meg kettő amire bibiliai idézeteket írt, a 23. zsoltár, meg a kedvenc bibliai idézetem az Ezékiel könyvéből (most megyek és előveszem mert nem tudom fejből):

Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek, eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.

És kicsit gondolkoztam ezen, hogy tényleg mennyire vágytam rá hogy így megváltozzon a gondolkozásom, és akkor éjszaka (reggel?) ébren/félálomban/ámomban újra vágytam rá, hogy értsem Istent és ő is értsen engem, de most nappal, ébren már nem is tetszik annyira ez az idézet, mért jó az ha az ember minden törvényt betart, bár remélhetőleg ez valami mélyebbről szól.

Meg azon is gondolkoztam, hogy talán ha a gyereknaplót is nyilvánosan írnám akkor több lenne a motiváció, mert mostanában mindig csak egy hét késéssel írom meg nagy szenvedéssel, és addigra az érdekességeket elfelejtem, száraz felsorolássá válik hogy ki mikor mit csinált és hova ment. Az tart vissza hogy az is csak titkos lehet, ha anyukám tudna egy blogról hamar kiderülne a másik is, ha meg nem szólok neki róla, mivel indokolnám hogy abbahagytam a naplót, persze az is magánügy hogy írok-e naplót a gyerekeimről, de mégis. Nevükkel+arcukkal nem szívesen tenném közzé a nagyvilág előtt hogy Berci megint bepisilt, Nudlival meg veszekedni kellett hogy legalább a játszótéren vegye ki a cumiját, de ha kódolt, akkor is egy ilyen blog főleg a nagyszülőket érdekelné legjobban. Patthelyzet.

A minap relaxáció közben a biztonságos helyre egy hajó ugrott be a nyílt tengeren, térerő nélkül.

Estefelé pedig zöld kakaót iszogattam az aneszteslány társaságában (azt nem írhatom hogy vele, mert ő rózsaszín (sic.) kakaót iszogatott), miközben jól kibeszéltük magunkat, különösen a rossz anyaság szempontjából, de azért egy kicsit az ijú nemzedéket is, akik nem mindig tesznek meg mindent hogy jó anyáknak érezhessük magunkat, és tényleg csak érintőlegesen, de az idősebb nemzedéket is érintettük, hasonló szempontok mentén.

A könyvről és a halálról

A könyvben közben a főszereplő letett az öngyilkossági szándékáról, viszont nagyon erős halálfélelem alakult ki benne, most éppen azt fontolgatja hogy alkoholista legyen.

“By midnight he had drunk himself into a stupor and was wondering why he had not done so earlier.  He felt very relaxed and kept forgetting where he was. Which was good.”

Nem magától a haláltól fél, hanem attól hogy rákban hal meg sok szenvedés után. Ezzel egyébként én is így vagyok, a szenvedés meg a kiszolgáltatottság része zavar, meg persze a szeretteim szomorúsága, de ha ezeket valahogy ki lehetne küszöbölni akkor nem kifogásolnám különösebben. Utána már vagy nincs semmi (a semmitől meg szerintem nem érdemes félni, mert a semmi nem félelmetes, hanem semmilyen), vagy kifejezetten jó. Legrosszabb esetben majd nagyokat pislogok a rotyogó fazékból kifele, vagy amikor újjászületek meztelencsigaként.

mások tollával rútaskodás

Örülök, hogy még mindig nem iratkoztam le a keresztény gyülekezet levlistáról, amikor valaki megosztja a mesetévé linkjét, és a gyerekeim legalább fél órát nem a transzformerek, hanem frakk és zénó társaságában töltenek.

Amikor nem vagyok elég rutinos és véletlenül beleolvasok különböző népnevelő célzatú tanmesékbe, akkor meg nem:

“Míg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ és vonalakat karcolt az autó oldalára. Haragjában, a férfi megfogta a gyermek kezét és többször ráütött, nem ismerve fel, hogy a franciakulccsal üti.

A kórházban a gyermek elveszítette az összes ujját a többszörös törés miatt. Mikor a gyermek meglátta az apját, szemében fájó tekintettel kérdezte: Apa, mikor fognak visszanőni az ujjaim? Az apa felismerve tettének súlyát, szólni sem tudott. Visszament az autójához és többször belerúgott. Saját cselekedetétől feldúlva leült az autó elé és a karcolásokat nézte. A gyermek azt írta: SZERETLEK APA!”

A tárgyak használatra vannak, az emberek szeretetre! A probléma a mai világban az, hogy az emberek vannak használva és a tárgyak szeretve. Legyünk óvatosak és tartsuk emlékezetünkben ezt a gondolatot: A tárgyak azért vannak, hogy használjuk, az emberek pedig hogy szeressük őket!

Légy ura érzelmeidnek:
– vigyázz a gondolataidra, szavak lesznek belőlük,
– vigyázz a szavaidra, cselekedetek lesznek belőlük,
– vigyázz a cselekedeteidre, megszokások lesznek belőlük,
– vigyázz a megszokásaidra, szenvedély lesz belőlük,
– vigyázz a szenvedélyedre, rabsággá és végzeteddé válhat!

A harag és a szeretet nem ismernek határt. Válaszd a szeretetet, hogy szép és kedves életed legyen!”

Egyáltalán nem értem a motivációt ezek mögött. Vajon aki kitalálja abban reménykedik hogy mindenkinek tetszeni fog és idézi és így híres lehet? Mért idézne bárki ilyen élettől elrugaszkodott, erőltetett, beteges történetet? Kinek válna hasznára, hogy ilyesmivel riogatják, utána meg felszólítják hogy ezentúl kerülje a spontán megnyilvánulásokat az életben? Nem tudom elképzelni, hogy valaki komolyan gondolja, hogy ez bárkinek hasznára válhat valaha. Még több görcsöt ültet az emberbe, hogy akarata ellenére is nagyon elszúrhat bármikor bármit, meg tápot ad az antikeresztények indulatainak, de ezeket nehezen nevezném pozitív hozadéknak. Meg nekem remek szemforgatós téma, ha már az ennél önállóbb okoskodásaim folyton piszkozatolódnak és úgy is maradnak. 

farsangmizéria

Perszehogy, baszki, az összes gyerek indiánnak meg Bob the Buildernek öltözött, Berciéknél rohamosztagosok és pókemberek is szaladgálnak dögivel, szerintem ő volt az egyetlen állat. Nudli ígyis-úgyis elüt, nem volt hajlandó beöltözni, tartja magát a szavához. Vagyis pár napja igazából rákezdte hogy ő pókember lesz, a jelmezkölcsönzőben tegnap átfutott a fejemen hogy megpróbálok alkudozni, hogy vihetnék-e pókembert a teknős helyett, de aztán úgy döntöttem legyünk következetesek, meg betoji is voltam. Meg vsz úgyse lett volna.

Azt asszem nem is írtam, hogy egy héttel azután hogy kikölcsönöztük a jelmezt, lett jelmezkölcsönzés az oviban is, ráadásul Berci csoporttársának az anyja intézi, mégse szólt időben, persze harmadáron, nem is kell mondanom mennyire örültem a lehetőségnek. És persze már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek plüss kapucnis kezeslábast választani, főleg hogy már évek óta tudom hogy butaság. És pont tegnap jegyezte meg egy kolléganőm hogy szerinte akkor is az az igazi ha az ember maga varrja a jelmezt a gyerekének (igaz neki még nincs). És fényképezőt is elfelejtettem vinni. És nem mertem utólag visszaosonni kattintgatni attól való félelmemben hogy valamelyik rögtön rám akaszkodna és el akarna jönni velem.

Higgadtabban: ez még mindig nem jelenti azt hogy rossz anya lennék. Biztos csak a lencsilányos zene miatt lett rossz kedvem ami Nudliéknál ment, valamiért sosem szerettem, talán mert a lányka félt, vagy hogy mért csak ketten éldegélnek, nem tudom.

Nudlinak meg amúgy is rossz kedve van a héten, szegény minden reggel felemlegeti hogy kedden amikor mentek fel az udvarról, a B. azt mondta ne álljanak meg a kapunál hanem menjenek fel, és ő rászólt hogy ezt nem szabad de B. nem hallgatott rá, ezért ő is felment vele, először úgy mesélte hogy nem vették észre az óvónők, másodszor hogy mérgesek voltak de nem kaptak büntetést, ma már úgy mondta hogy kaptak büntetést, de nem mondta el mit. V. meg azt mondta neki hogy már nem barátok és ne menjen utána. Ezzel arányos az ovi iránti vonzalma is.

Én meg tökre nem tudom hogy kell ilyen helyzetben reagálni, az én anyukám ilyen esetben kiborult és felháborodott, nem aludt, stb, az óvónővel nem beszélt “mert attól csak rosszabb lesz, mert ő nem tudja kontrollálni magát és bunkó lesz, az óvónő meg emiatt direkt pikkelni fog ránk”. Nem jó példa. Mi a férjemmel a racionális végét fogtuk meg a dolognak, elmagyaráztuk neki hogy ha a barátja rosszalkodik akkor hagyja ott, neki nem kell, meg hogy ha ilyen buták a barátai akkor keressen újat (erre ő hogy másokkal nem barátkozik, ilyenkor inkább egyedül játszik). Utólag úgy gondolom hogy inkább csak ölelgetni meg simogatni kellett volna meg nyugtatgatni hogy szeretjük és minden rendben lesz. Persze ezt is csináltuk, de esetleg csak ezt kellett volna. Mondjuk az se könnyíti meg hogy úgy dolgozza fel a rosszkedvét hogy otthon rosszalkodik, mindenkit piszkál, verekszik, nem hallgat ránk.

Vagy kéne végre beszélni az óvónőkkel, a gyerek anyjával terveztük hogy beszélünk de szerintünk nem értené hogy ez nekünk mért probléma, ő ilyennek szereti a gyerekét amilyen. De persze betojik vagyunk, inkább csak ide írom le puffogva.

És ilyenkor nem tudok nem gondolni arra sem, hogy Nudlinak az se tesz jót hogy máris kevesebbet vagyok velük mint eddig az év elején (február maradék két hetére simán befér 4 ügyelet), és hogy biztos ez is rossz neki megint. Még akkor is nehéz feladat az anyaság és doktornőség között egyensúlyozni, ha az embernek  nincs állandó lelkiismeret-furdalása a vélt vagy valós hiányosságok miatt mindkét oldalon.

…és nem ürül ki a családi kassza 18-ára csontra. Sebaj vettem fel trikót és hosszú pólót, eltettem vastag zoknit, és megyek relaxálni. Hideg van a tornateremben.

Kedves naplóm!

Tegnap az ügyelet utáni pihenőnapomat igen aktívan töltöttem, kezdetben megpróbáltam pihenni, de a limitált idő felét köhögéssel töltöttem, aztán meg már nem lett volna értelme aludni, így felkeltem tétálni. Utána elvittem Bercit a szigorú TSMT-s nénihez, aki szigorúan felhívta rá a figyelmünket hogy minden feladatot rosszul csinálunk, vagy ha valamelyiket mégsem, akkor ahhoz még hozzáadott valamit, pl. miközben Berci négykézláb megy és nagyon vigyáz hogy a babzsák ne essen le a fejéről, mondogassa hogy vau-vau.

Ezután elmentünk Apa iskolájába, ami egyben az én régi iskolám, és nosztalgiáztam a nulladikos tantermünkben (és sajnáltam hogy korábban sem voltam vandál és ezért nem hagytam semmi maradandó nyomot a padon amit most megkereshettem volna), kaptam kókuszgolyót a büfésnénitől, bájologtam néhány régi tanárral (kivéve az ofőm, vele csak röhigcséltünk), aztán ott hagytam a fiúkat és a villamos felé menet rám törtek az emlékek, amikor mi voltunk a négy jóbarát, és vihogtunk és táncikáltunk az utcán, pedig nem is voltunk fruskák, a villamoson meg azon kaptuk magunkathogy percek óta az összes utas a legszörnyűbb halálnemekről való értekezésünket hallgatja (a mocsárban elsüllyedés győzött).

Aztán sírtam idegen emberek előtt, és nem volt baj, meg már nem is annyira idegenek.

Meggyógyult? 5. rész

A diagnózis óta másfél év telt el, Berci nyugodt, kiegyensúlyozott, kedves gyerek, van egy jó kis rendszere az oviban és itthon is.

Az oviban ő a legjobb gyerek, minden szabályt betart, mindig szót fogad, büszke is rá hogy őt sosem kell megbüntetni. A többiek befogadták, sokat rohangálnak együtt, meg azért néha játszanak is, meg ugye beszélgetnek a Star Warsról. A foglalkozásokkal az a gond, hogy most nem az a módszer van az oviban hogy összetrombitálják a gyerekeket hogy foglalkozás van és tessék idejönni, hanem fel kell kelteni az érdeklődésüket. Ő érdeklődik, de ha nem parancsolnak rá magától nem megy oda, csak a távolból figyel. A kézügyessége borzasztó, emiatt rajzolni meg színezni meg ilyen ügyeskedős dolgokat nem szeret, de most már őrá rászólnak az óvónők és legtöbbször megy is.

Részben itthon is jó gyerek, pl. mindenkire rászól ha csúnyán beszél, egyedül öltözik, a múltkor evett sajtot, mert az oviban beszélgettek az ételpiramisról, és hogy milyen egészségesek a tejtermékek. Azért persze ő is gyerekből van, veszekszik a tesójával, nincs kedve fürdeni menni. Itthon sok időt tölt a számítógép előtt, most éppen a star wars a kedvenc, ezzel főleg apának kell játszani, de kezd ő is ügyesedni. A transformerst nézi Nudli (aki minden fontos szokást eltanul Bercitől, és kb egy év késéssel be is mutat), sokszor odaül mellé. Emellett a fő foglalatossága hogy fel-alá szaladgál és ezzel kerget minket az őrületbe. Rengeteg tanácsot kaptunk már, hogy hogyan kellene lekötni itthon (strukturálni az időt, felajánlani választási lehetőséget a játékokra, vele játszani mert egyedül nem igazán szokott, lehetőleg minél több “mintha” játékot, játékos beszélgetést, stb. stb., de ezekre előbb valahogy rá is kell venni, még leírni is fárasztó), de erre már nem érzünk erőt magunkban. Meg sokszor nem azért rohangál mert nem tud jobbat kitalálni, hanem ezzel vezeti le a nap során keletkezett feszültséget, a múltkor ezt úgy fogalmazta meg, hogy neki ez az élet, ő így lélegzik hogy járkál.

A fejlesztésre hordjuk továbbra is, közben egy iskolafelkészítő csoport is indult. A finommozgások elmaradottsága miatt javasolták hogy járjunk tornára is, ami a TSMT (tervezett szenzomotoros tréning), itthon kell egy elég bonyolult tornasort végigcsinálni elvileg hetente 5x, hát hadd ne mondjam hogy ez is elég nyögvenyelősen megy. Nyűglődünk mi is, Berci is, de azért gyúrjuk (amúgy nem kellemetlen a számára, valamiért nehezen fog hozzá, az biztosan zavarja hogy pár feladatról elkönyveli hogy neki az nem megy és nem is akarja csinálni, ilyenkor nagyon megdicsérgetjük. Ilyen feladatok vannak hogy nagy labdán hintáztatjuk meg rugóztatjuk és közben mondókát mondunk együtt, meg gördeszkán tologatjuk és neki mondania kell növényeket meg színeket meg ilyesmi, meg trambulinon ugrálunk, labdát gurigatunk, bukfencezik, forgószéken pörgetjük). Fontos lenne neki, hogy javuljon a finommozgása, koordináltabbá váljon a mozgása (most olyan kicsit szeleburdi), javuljon az egyensúlyérzéke, ügyesedjen a labdával.

A nagy sírások megszűntek, persze elkerülhetetlen hogy néha ne a terv szerint történjenek a dolgok, pl. kiborul az összes sültkrumpli a földre (az utcán.), vagy szombaton dolgozunk és ezért nincs idő játszani, vagy apa kikap a játékban… Elszomorodik, sír, de hamar abbahagyja, megvigasztalja magát, ránk szól hogy máskor ne így intézzük, vagy megbeszéljük hogy mikor és hogyan pótoljuk.

Most ősszel újra voltunk kontrollon a gyerekpszichiáternél, az alapján amit 1 óra alatt elmondtam és látott Bercin azt mondta, lehet hogy már “le is lehet venni róla a diagnózist”. Az autizmusból ugye nem lehet meggyógyulni, viszont fejleszteni lehet, és mivel ő egyébként is a határon volt, a fejlesztéssel átkerülhet az egészséges oldalra (jó, a spektrumnak nincs beteg meg egészséges oldala, de a gyakorlatban csak meg kell húzni a határt valahol), ahol az apró hiányosságaiból már nem nagyon lesz gondja. Tavasszal megy majd megint egy hetes kivizsgálásra, iskolaérettséget néznek, meg gondolom akkor fog eldőlni ez is.

Nem tudom mennyire jön át a blogból, hogy mennyire okosak, jószívűek, vidámak a gyerekeink általában, pedig igen csak inkább akkor ragadok billentyűzetet ha valami bosszant.

A mai relaxnál persze csak kezdtek beúszni nevek: musculus abductor pollicis longus, musculus abductor pollicis brevis, musculus extensor indicis… (az alkaron rengeteg izom van), … musculus sternocleidomastoideus… bordaközi izmok… talán inkább mégse… kicsit azért a hasizmokra is szükségem lenne… musculus gluteus maximus… musculus gluteus medius… musculus gluteus minimus…

szerintem jó fej volt aki kitalálta hogy nem kell valóban sorra venni őket 🙂