Kicsit a másik kedvenceimről is

Mindkét gyerek nyert versenyt csapatban (Berci angolt, Nudli matekot), voltak osztálykirándulni, Berci már két naposon, és mindketten élvezték is. Ezen kívül sokat neteznek (ezen sokat nevettünk) de néha játszanak is (a legtöbbet broforce-al), várják hogy véget érjen a suli, Bercit nem igazán érdeklik a kis patkányok, Nudlit pedig kétszer is csúnyán megharapta Folti úgyhogy már nem olyan lelkes velük kapcsolatban. Úgyhogy nem is mondtam nekik hogy ez volt a gyereknapi ajándékuk (az állatokat ingyen kaptuk de a környezetük jó drága). Ezen kívül még voltunk ma mezítlábas parkban (élvezték, bár Berci szerint annál jobb minél gyorsabban mész végig, a legjobb lenne végigfutni, így is maximum negyed óra volt hogy mi lassítottuk) és a turulnál, Nudli is becsülettel kiment a kilátó szélére.

Post office. Ez nem annyira tetszik, vannak benne sztorik amiket a south of no northban novellaként már olvastam, csak ott feszesebben, csattanósabban vannak megírva. Ez nyugisabb mint az eddigiek, de azért nem rossz. Most már a Pulpot is elolvasom. Meg gondolkozom hogy megnézem a filmet amiről a Hollywood szól (Tales of ordinary madness), meg ami róla készült, csak félek hogy rosszak.

Nudli ötvenedszer is végignézte a Harry Potter sorozatot, közben mondta előre a szöveget. Könyvben szerencsére még csak az első kettőt olvasta úgyhogy az azkabani fogolytól már nem kellett azt is hallgatni hogy miben más mint a könyv.

Berci meg elhatározta hogy megpróbálja elérni hogy soha ne érezzen semmit és fontolgatja hogy buddhista legyen.

Ezen kívül még friss hír hogy a kopaszi gát mindkét oldalán szarszagú a víz.

De azért tetszett. Egy kicsit Salingerre emlékeztetett (de lehet hogy csak azért mert előtte olvastam), meg Frank McCourtra (biztos mert neki is rossz gyerekkora volt és nagyon szegények voltak) (de egyébként azért is mert hasonlóan tárgyilagosan írta le).

A Ham on Rye pont olyan nyomasztó és depressziós mint vártam. Attól még jó, csak olyan sok ilyen történetet hallok egyébként is hogy eléggé leterhel.

Aztán furcsa módon megszerettem Chinaskit, elkezdtem hozzá kötődni, olyan kis bénán téblábol a világban és olyan őszintén beismeri hogy öreg és ronda és azért iszik folyamatosan mert nem tud mit kezdeni a világgal és fél, és ő is csodálkozik hogy milyen nőket szerez, és folyton eltéved. És mindig olyan akkurátusan leírja a repteret, meg a szexet hogy mi után mit csinált, olyan kis büszke magára. Az elején haragudtam rá hogy arra sose tér ki hogy a nőnek jó volt-e de a vége felé többször megjegyezte hogy valószínűsíti, de ebben sosem lehet biztos az ember. Azzal kapcsolatban is őszinte hogy milyen seggfej az emberekkel. És ez után (hogy megszerettem) hagyott ott egy csajt a szülinapján mert túl hangosan szólt a magnója. És utána szembesült vele hogy milyen rosszul bánik a nőkkel ami egy kisebb krízist is kiváltott nála amikor az eltávolodott önmegnyugtató pajzs mögül kicsit kibukkant a sebezhető része és borzasztó bűntudata volt és védtelennek érezte magát. És a vége felé éppen csak utalt a gázos gyerekkorára (amiről gondolom a rozsos könyvben több szó esik). Meghitt érzésem lett a végére.

És utána volt egy rövid Bukowski életrajz aminek a tényei eléggé fedték a könyvben említett adatokat.

Közben elolvastuk az Armadát, másodszor, kissé elsietett és néha ügyetlen fordításban, hangosan felolvasni még kevésbé volt élvezhető.

72%. Néha drogozik is, meg felolvasóesteket tart. Miközben vedel, majd utána rendszerint szexel, de néha nem. És néha elmélkedik az életről, halálról, írókról, felolvasóestekről, ivásról*, szexről.

Vajon mire gondolhatott a szerző. (Csak szexet és ivást tudnék tippelni, de biztos velem van a baj.)

*majdnem olyan mélyen mint a kishercegben az iszákos.

Women

Charles Bukowskit olvasok, mert többször találkoztam a nevével és ezekből valamiért azt a benyomást szereztem hogy jó. Az első 23% arról szól hogy a főszereplő (egy 50 éves író) vedel és mindenkivel szexel, a barátnője Lydia pedig szexi és őrült. Majd még tudósítok.

Nem is tudom mit írjak a Zabhegyezőről, elsőre végigfutottam rajta, kíváncsi voltam azokra a részekre amikre emlékeztem sok évvel ezelőttről, egy csomó minden volt amire nem emlékeztem vagy egyáltalán nem úgy. Meg arra is kíváncsi voltam hogy aspi-e Holden, mert amióta tanultam az autizmusról felmerült bennem hogy amiatt különbözik annyira a többiektől, de szerintem nem. Aztán azonnal újrakezdtem, most már jobban figyelem a részleteket is. Felületes szinten nagyon tetszik a stílusa, lehet hogy át is vettem belőle egy kicsit még annak idején (nem is emlékszem mikor olvastam először), ez a mindent eltúlozva leírni (nem tudok rá példát), meg a “meg minden”. Meg ez hogy minden után odateszi hogy “I really do”- nem tudom a fordításban hogy van (ezt nem vettem át). Az a fura Holdenben hogy egyrészt borzasztóan különbözik tőlem (mindig tanultam, sehonnan se rúgtak ki, eszembe se jutott volna 16 évesen hotelben lakni meg éjszaka mászkálni a városban meg ilyesmi), másrészt meg mégis rokon léleknek érzem, csak szerintem jobb ember nálam. Teljesen mélyen meg szerintem most se értem, de kicsit mélyebben arra jutottam hogy érzékenyebb és okosabb a körülötte lévőknél, ezért mélyebben gondolkodik dolgokról, emellett depressziós, mert szörnyű traumán ment keresztül amit nem igazán segítettek feldolgozni neki (lehet hogy próbálták, de lehet hogy a pszichiáter is butább volt nála, vagy nem is pszichiáterre lett volna szüksége), és elküldték bentlakásos magániskolába mert gazdagok és az a szokás, ahol nem tud beilleszkedni és szintén sok rossz élmény per trauma éri. És egzisztenciális krízisben van- mi az élet, miért vagyunk itt, mi fontos és mi nem, mi ad értelmet a mindennapoknak. Azon gondolkodtam hogy mi az egésznek a mondanivalója, de szerintem nem volt egy konkrét üzenet amit Salinger át akart vinni (mint Marquez hogy az élet magányos és az idő körben jár), amihez kitalált szereplőket meg történéseket, hanem a saját fiatalkori élményeire alapozta és csak kiírta magából amiken akkor gondolkodott. De lehet hogy nincs így, nincs kedvem utánanézni. Kijelöltem egy hosszabb részt ami illusztrálja hogy milyen érdekes és újszerű gondolatai vannak látszólag semmitmondó események kapcsán is, gondolom a felét fel sem fogom amiről még szól, de rossz a kindle zsinórjának a csatlakozása ezért nem tudom bemásolni, begépelni meg nem fogom. Arról szól hogy majdnem minden héten mentek kiskorukban a múzeumba ahol minden ugyanolyan volt de közben ők mindig változtak. Az is tetszett amikor az egyik tanárnál kiselőadásokat kellett tartani és ha valaki eltért a témától a gyerekek bekiabáltak és aztán rossz jegyet kapott, pedig szerinte az nem is baj ha valaki eltér a témától.

Lehet hogy csak beképzelem, de nekem az az okos mondás is igaznak tűnik hogy 30 felett már sokkal könnyebben mennek fel a kilók mint le, és az is hogy negyven felett már mindig fáj valamije az embernek. Mostanában a derekammal vagyok úgy hogy kábé egyenlő eséllyel semmi baja, kevésbé fáj vagy jobban fáj (de szerencsére mostanában olyan nem szokott lenni hogy annyira fáj hogy nem tudok mozogni, szóval hurrá).