Búcsúzás

Reggel: ásítozom a buszon, legszívesebben elbújnék a világ elől. Napközben: Amikor megérkezem az orrom alá dugnak egy gyámhivatali papírt, A.-ról szakvéleményt kérnek. Felírom a naptáramba és reménykedem hogy nem felejtem el. B. egy éve jól van és nem szeretne gyógyszert szedni, elmagyarázom a csökkentést, megbeszéljük a figyelmeztető jeleket és lelkére kötöm hogy ha bármit érez, jöjjön. Az új betegnek szorongásos rosszullétei vannak, pszichológushoz nem szeretne menni, röviden összefoglalom neki a szorongás természetét és a kognitív-viselkedésterápia lényegét, illetve a légzéskontrollt. C. néni eltalálta a napot amikor jönnie kell, de 4 órával előbb jött a megbeszéltnél, állítólag azért mert még a bőrgyógyászatra is megy. Megsajnáltuk, és nem bízunk benne hogy 4 óra múlva még emlékezne hogy ma hozzánk készült, behívjuk előbb. D. megemelte magának az esti gyógyszeradagját, mert rosszul aludt. Pszichológushoz nem szeretne elmenni, de szeretne valami módszert hogy ne szorongjon amiatt hogy az autókból őt figyelik és követik az utcán. Közben telefonál valaki, a háziorvosa azt mondta neki hogy engem keressen személyesen közeli időpont miatt (a háziorvosa tegnapelőtt telefonon elmondta hogy már rég szólt a betegnek hogy kérjen időpontot, de ő megvárta amíg még rosszabbul érzi magát, a háziorvost felvilágosítottam hogy egy hónap múlva tud jönni a beteg, addig milyen gyógyszert adjon neki). E. időpont nélkül érkezik az édesapjával, tegnapelőtt jött ki a kórházból ahol rehabilitáción volt, ahol elvették a diagnózisát és a gyógyszerét, tegnap este otthon tombolt, telefonos érdeklődésemre az osztályvezető elárulja a megoldást: majd kórházról kórházra fog járni egész életében (20 éves). Miközben a papírjaim között keresgélek (neki nem lenne-e jó a kicsit távolabb lévő, de megbízható osztály? Ja most nincs hozzá diagnózisa) megtalálom két beteg laborpapírját, amiket nem tudom mikor tettem oda hogy majd beírjam a gépbe a lítium szintjüket. F.-nek megvolt a pszichológiai vizsgálata, úgy tűnik a panaszai amikkel legutóbb jött (sokat veszekszik a testvérével, nem mer átmenni az utcán, időnként szirénázást hall) az értelmi fogyatékosságából adódnak és abból hogy még nem teljesen dolgozta fel hogy tavaly meghalt az anyukája (és nyilván fenekestül felfordult az élete), viszont már jobban van, és a pszichológus azt ígérte majd járhat foglalkozásokra. Csak nem tudja ezután hogy fog utazni, mert nem tudja megújítani a BKK igazolványát, állítólag az irodában azt mondták neki hogy amíg nincs új felülvizsgálata addig nem is fogják, mindenkit megkérdezek a rendelőben de senki sem tud hozzászólni, a közösségi pszichiátria nem veszi fel, közlöm vele hogy sajnos nem tudom hova fordulhat. G. és H. továbbra is nagyon panaszosak és rengeteg gyógyszert szednek, de legalább az elmúlt pár hónapban nem lépték túl a megbeszélt nyugtató-adagot. I-nek úgy tűnik beválik az új injekció, viszont egy hete kicsit rosszabb a kedve, úgy döntünk egyelőre nem emeljük a hangulatjavítót, csak ha nem múlik el hamar. Mindenki nagyon sajnálja hogy elmegyek, mert mire valakit megszoknak mindig újra elmegy, pedig úgy érezték rám számíthatnak, agyalunk hogy kinek mikorra és kihez adjuk a következő időpontot. Délután itthon: Nudli hozzám simul, csicsereg, megmutatja az iPodon hogy ha kétszer gyorsan megnyomod a szóközt, pontot rak. Csendre vágyom.

Advertisements

Ilyenkor örülök neki, hogy kisebb korukban sem korlátoztuk a csokifogyasztást*, amikor Gé hazaér a bevásárlásból, amiben most négy doboz oreo és két zacskó m&m is van, amit rögtön be is tölt az m&m adagolóba, nem erre vetik rá magukat, hanem a szőlőre. Főleg Berci, ő az aki néha harapva eszi a tábla csokit, vagy egy ültében eleszeget fél kiló szaloncukrot karácsonykor, az epret is két tálba kell osztanunk, mert különben Nudlinak nem marad. Nudli inkább csipeget ebből-abból, a csokit is tovább raktározza. A 25 dkg málnának is a felét ette meg, aztán közölte hogy jóllakott.

A Doktor Proktorr nem tetszett nekik annyira, mondjuk nekem sem, kicsit gyerekes és mondvacsinált volt. Most Berci azt kérte hogy az Egri csillagokat olvassuk, később úgyis kötelező lesz. Nem mutattam jó példát, elsőre elég elutasítóan reagáltam, aztán rájöttem hogy még tetszhet is nekik, Gé mondta hogy neki is tetszett.

*disclaimer: persze nincs itthon mindig több tonna csoki, és étkezés előtt nem tömjük édességgel a gyerekeket, de ha történetesen van itthon, nincs ilyen hogy csak két kocka mert elveszi az étvágyad, vagy mondjuk vendégségben nem mondjuk hogy ne egyél többet mert fájni fog a pocakod.

Fürdőszoba-takarítás közben azon gondolkodtam, hogy ha háziasszony lennék, készíthetnék egy heti beosztást és minden nap valamit kitakaríthatnék vagy rendbe raknék, és milyen szép rend lenne. A következő gondolatom persze az volt hogy akkor borzasztó sok időt pazarolnék el. Nem hiszem hogy megéri amennyit az életminőségünk javul azzal hogy sosincsenek ruhakupacok a fotelban és homok a talpunk alatt (bár valószínűleg sosem lehet annyit takarítani hogy ne legyen homok a talpunk alatt), hogy az életemből hónapokat töltsek takarítással.

Az egészségügyről

A fekete ruhás nővér kapcsán még mindig aktuális, amit pár hónapja tervezek megírni, akkoriban is már volt ez a sztori és a csecsemőosztályon használt bevásárlókocsik apropóján is volt egy cikk. Az a baj, hogy akik közvetlenül találkoznak az egészségügy hiányosságaival (a betegek, ápolók, orvosok), azok hiába látják pontosan a gondot és akár a megoldást is, nincsenek eszközeik a változtatásra. Az ápolók, orvosok azt élik meg, hogy ők csak egy kis csavar a rendszerben, ami ugye szar, de bármi áron mennie kell tovább, mert különben nem lesz keresetük, nem lesznek ellátva a betegek stb. És emiatt bevállalnak rizikós helyzeteket, amiben viszont ha bármi történik, az rajtuk csattan. Mert ha mondjuk egy műtéti szövődmény során kiderül hogy barkácsfúró fejét meg horgászdamilt használtak, nyilván nem a gazdasági igazgatót fogják basztatni aki közölte hogy nincs pénz.

Szerintem az lenne a megoldás, ha ott ahol ellehetetlenülnek a feltételek, mert nincs pénz megjavítani a lélegeztető gépet, nincs pénz megfelelő alkatrészekre, nincs elég nővér aki ellássa a betegeket, nincs elég orvos törvényes kereteken belül kiállítani az ügyeletet (ugyanis szabályozva van hogy hány ügyeletre kötelezhető egy orvos és ezen felül mennyit vállalhat önként, de sok helyen kényszerűségből még ezt is túllépik, aztán nyilván másnap is ott maradnak illegálisan, ingyen, mert nem lenne aki ellássa az osztályt), akkor egyszerűen ott meg kéne állni, hivatalos formában eljuttatni a vezetőség felé hogy nem tudjuk folytatni a munkát, mert nincsenek meg a biztonságos feltételek, és nem akarjuk a betegek életét veszélyeztetni. Ellátnak annyi beteget amennyit biztonságosan el tudnak, aztán hazamennek, mert ki kell pihenniük magukat ahhoz hogy másnap is felelősségteljes döntéseket hozhassanak. Ha nincs ügyeletes, áll a műtő, áll az ambulancia mert nincs alkatrész a gasztroszkóphoz, nem ágyhiány, hanem lepedő és pizsama- hiány miatt nem tud beteget felvenni az osztály, akkor ez azonnal ott csapódna le ahol kell, és a vezetőség rögtön a saját bőrén érezné azt ami az ő felelősségük és kompetenciájuk. Csak most leszarják, egyszerűen annyit mondanak a személyzet panaszkodására hogy nem tudnak mit tenni, oldják meg.

Nyilván ha nem az lenne belénk programozódva százezer éve hogy nem szabad ugrálni mert úgyis mi szívjuk meg, láthatatlan kis robotokként végezni kell a dolgunk szorgalmasan, akkor talán nem lesz baj, hanem mondjuk hogy nekünk is vannak jogaink, és van reményünk arra hogy problémáink megoldódjanak, akkor eleve nem alakult volna ki egy olyan helyzet ahol a kisemberek viszik a hátukon a rommá rabolt egészségügyet aminek évekkel ezelőtt össze kellett volna omlani. Hanem pl. automatikusan feljebb kúsztak volna a bérek, mert még nagyobb veszteség a bérköltségnél, ha üresen áll az osztály mert nincs aki ellássa.  Ha a főnővér nem tart bent alkalmatlan kollégákat csak azért mert létszámstop van és helyette nem vehet fel újat, akkor nem lehetne az alkalmatlan, kiégett, érdektelen ápolókon köszörülni a nyelvét a médiának meg a lakosságnak, hanem egyértelmű lenne, hogy nincs elég nővér, mert ezért a fizetésért senki nem vállal ilyen áldozatos és felelősségteljes munkát. Ha a nővérek egyöntetűen kikötnék, hogy nem jönnek be éjszakai műszakra egyedül egy ötven ágyas osztályra. Ha a 60 ágyból csak 20-on feküdnének betegek, mert a két orvos ennél több beteget nem tud biztonságosan ellátni.

Befejeztük a Ready player one-t, azóta családilag feszülten várjuk a filmet. Most Lázár Ervint olvasunk, volt a Berzsián és Dideki, jelenleg a Négszögletű kerekerdő megy esténként (amit Nudli már elolvasott, mint kiderült sokat el is mesélt belőle Bercinek). Érdekes látni hogy nagyon más mint amit eddig ismertek, néha csodálkoznak hogy milyen butaságokat csinálnak a szereplők, de remélem azért nekik is átjön hogy valójában zseniális.

Berci kapott szülinapjára egy doboz rágót, korábban nem rágózott, annyira megtetszett neki hogy tegnap négy (szerinte)- tizenkettőt (Nudli szerint) evett, Nudlit is megkínálta, egy kicsit neki is tetszett. Olyan durva hogy nőnek, már rágóznak is.

Gével meg befejeztük a Masters of Sexet, elég nehezen vettük rá magunkat az utolsó pár részre mert már nagyon nyögvenyelős volt és minden karakter ellenszenves, de ennek is egész jól felpörgött a vége, most várom a folytatást (kezdik kidolgozni a terápiájukat már).

Van egy csomó gondolatom az autizmusról, a manna szappanról és az egészségügy helyzetéről amiket most sem fogok leírni idő hiányában.

Viszont csak annyit gyorsan mert ez rövid, hogy azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen gyakran állhat amögött hogy valaki eltervez előre mindent aprólékosan, és zavarja ha változás áll be, hogy nem tud gyorsan döntéseket hozni, helyzeteket felmérni és azokra reagálni. Szóval hogy a rugalmatlanság nem egy alaptulajdonság, hanem adaptív alkalmazkodás egy készséghiányhoz.