Ursula LeGuin Hainish cycle/ Ekumen:

– The Word for World is Forest: a története gyakorlatilag megegyezik az avatarral (első rész) (nem a léghajlítós sorozat hanem a 3d film). Az emberek által meghódítani kívánt bolygó benszülöttjei nem nagyok és kékek hanem kicsik és zöld szőrük van, de a sztori akkor is fedi egymást. Egyébként is van olyan érzésem hogy sokan merítettek a szerzőtől, pl. az ansible (azonnali távközlési eszköz bármilyen távolságba) megjelenik az Ender’s game sorozat regényeiben is ugyanezen a néven. Ugyanabban a sorozatban, egy idegen intelligens népnél ugyanúgy mint itt külön élnek a férfiak és a nők, és a nők az irányítók. De mindegy ezt kitalálhatja más is, nincs végtelen variáció, de azért érdekes.

Itt már több nézőpont volt, néhány főszereplő szemszögéből ismerhettük meg a történéseket, érdekes volt hogy az egyik egy nagyon gonosz ember, ami a gondolataiból is teljesen jól kiderült. Talán kicsit szomorúbb volt mint az eddigiek. Hagyott egy kis időt a végén lecsengetni a történteket, nem olyan hirtelen lett vége. Tetszett.

– The Left Hand of Darkness: ez is idegen bolygón játszódik, ahova egy földi férfi egyedül utazott el követként, hogy meséljen az Ekumenről (bolygóközi szövetség), hogy eldönthessék az ott élők hogy szeretnének-e csatlakozni. Ebben a sorozatban minden bolygón emberek élnek, egy ősi emberi civilizáció (Hain) terjesztette el a géneket a közelben. De mindenhol kicsit mások.

Itt például kétneműek, de általában inkább nemtelennek tűnnek, behúzódnak a nemi szerveik a hasukba és testalkatra, arcra mindenki a férfi és a nő között van. Havonta egyszer tüzelnek, akkor veszik fel a külső nemi jeleket (nem derült ki hogy épp mi alapján dől el hogy férfi vagy nő lesz valaki, de kb váltogatva). Úgyhogy mindenkinek lehet olyan gyereke is akit ő szült és akinek az “apja”. A főszereplő arra gyanakszik, hogy ők valami kísérletéből születhettek a Hainiaknak, mert evolúciósan nem tűnik előnyösnek.

A bolygón épp jégkorszak van, de ha jól értem egyébként is elég hideg, messzebb van a naptól. Sajnos farenheitben adja meg a hőmérsékleteket, nem néztem utána mert lusta vagyok, csak találgattam, meg kiderült a szövegkörnyezetből hogy épp hideg van vagy nagyon hideg. Az furcsa még benne hogy ott nem élnek emlősök az embereken kívül, nincs rovar, semmilyen náluk nagyobb állat és madár sem, szóval elég szegényes az ökoszisztéma (de az összes többi életet is a Hainiek vitték oda, szóval valamiért így akarták) – de igazából ennek nincs szerepe a sztoriban, csak érdekes volt.

A sztori nagyon izgalmas, most először politikai csatározások és furfangok is megjelennek. És rengeteg utazás, ebben meg Kim Stanley Robinson emlékeztet kicsit LeGuinra hogy részletesen leírja ki hova hogy jut el, sokszor ez maga a sztori hogy utaznak, főleg ha hegyekben. De azért ő kicsit mégis kevésbé részletezi túl és valamivel jobban el lehet képzelni (kivéve én azt nem tudom soha amikor az égtájak alapján írja le a hegyvonulatokat meg félszigeteket meg ilyesmi, hogy akkor most mi hogy van) (nála is vannak térképek de az ekönyvben kicsit nehezebb lapozgatni. nem lehetetlen, csak lusta vagyok, meg annyira nem érdekel). Az volt még érdekes hogy én kicsit félénknek éreztem a szexualitás témában, hogy a két éve ott élő férfiban sosem ébredt fel a vágy egy tüzelő bennszülött felé sem (egyébként elég hasonlóak, kicsit alacsonyabbak és zömökebbek nála és világosabb a bőrük. bár az igaz hogy nem nagyon van mellük csak ha terhesek), pedig egyébként sokat írt a témáról. Ja és hogy rengeteg kitalált szót használt, pl a hónapok és a napok neveit is kitalálta, meg csomó kifejezést amit vagy nem írt le pontosan amikor használni kezdte, vagy nem jegyeztem meg, és elég sokáig kellett találgatni meg pontosítgatni fejben hogy mit jelenthet.

Nagyon jó volt, fordulatos, izgalmas, hosszabb mint az eddigiek, ez is elég szomorú. A két főszereplő szemszögéből láttuk és még legendák is voltak benne. Az időben nem ugrál, aminek én örülök, és annak is hogy nem szakítgatja folyton félbe a szálakat hogy belekapjon a másikba.

Szóval elkezdtem nézni a So You Think You Can Dance (olyan mint az x faktor csak táncolós) 16. évadát (mert hirtelen azt találtam meg youtube-on), az első résznél húztam a szám hogy mindig nagyon erőltetetten rámennek a megható vagy szomorú részletekre a jelentkezők életében, majd a 2.-3. részt végigbőgtem.

update:

Még mindig a válogatóknál tartok, nagyon tetszik hogy aki nem jut tovább azt sem alázzák meg egyiket sem, hanem kiemelik ami jó volt benne, hozzáteszik hogy miben kell még fejlődnie és biztatják hogy jöjjön vissza.

update 2:

Az akadémia résznél vagyok, ahol 79-ről 10-re szűkítik le a létszámot (mindenkinek kellett hip-hopot, cha-cha-chát, kortárs táncot bemutatni, csoportban táncolni és aki maradt az még a saját szólóját is bemutatja (nyilván újat, nem azt amit a válogatón)). Az autista és a cisztás fibrózisos lány már kiesett, és az iker srácok is, de az alopéciás lány és a japán lány aki speciális iskolába járt mert lopott és verekedett, még bent vannak. És a lány akit 6 éves kora óta egyedül nevel az anyukája mert az apukája börtönben van.

https://youtube.com/clip/Ugkx_ZBz9cWmg2nSZ9nJFjRSUBZiYv4xuD3V

A zsüri is továbbra is nagyon kedves és őszinte – dicsérik is őket és azt is ha nem jut tovább hogy mi hiányzott, és a táncosok is mind nagyon intelligensen fogadják a kritikát. Szerintem a táncosok valahogy érzelmileg érettebbek vagy fejlettebbek mint az átlag. Érdekes kutatási téma lenne.

update 3:

Az utolsó körben az élő show előtt mindenkinek egy profival kell duettet táncolnia nem saját stílusban. Arra jutottam hogy van aki úgy hip-hopozik mint egy társastáncos aki épp hiphopozik, de van akiről el is hinném hogy egész életében ezt csinálta.

Megnéztük a The Peripheralt, ez egyelőre egy 8 részes scifi sorozat ami nagyjából Gibson azonos című regénye alapján készült. A nem túl távoli jövőben játszódik, a földön. A sztori izgalmas, néha kicsit nehezen követhető, maguk a találmányok amik a sztori gerincét alkotják, annyira futurisztikusak hogy én mondjuk nem tudom elképzelni hogy bármikor, bárhol megalkossanak ilyesmit. Viszonylag ügyesen vannak csepegtetve az infók, szép fokozatosan alakul ki hogy mi is történik valójában, mi hogy függ össze. A világ jól néz ki. A karakterek nem túl kidolgozottak. A színészek nekem nem igazán jöttek be, de azért vannak köztük érdekes figurák. A végétől teljesen eldobtam az agyam, hatalmas logikai bukfencet vélek felfedezni benne, de nem írom le. Nem is igazi befejezés, csak egy kapocs, hogy majd tudják folytatni a következő évaddal (pl mint a stranger things utolsó évadjának a vége, de tartalmában nem hasonlít csak ebben hogy nem igazi lezárás). Ha lesz új évad, azért valószínűleg megnézem majd.

Ha diktátor leszek, minden hétvégére eső ünnepnapért jár egy munkaszüneti nap előtte/ utána (ha szombatra esik péntek, stb.). Ahány ünnepnap van egy évben, az a minimum munkaszüneti napok száma, ha keddre vagy csütörtökre esik, automatikusan jár a hétvégéhez közelebbi nap is, nem lesz szombati ledolgozás.

Kb egy hónapig nem volt időm a Breaking Bad-re, most valamelyik nap megnéztem egy részt (a negyedik évad elején tartok), és borzasztó rossz volt a hangulata. Igazából szerintem ezt és a Better Call Sault is nagyrészt azért folytattam mindig mert “olyan szörnyű, kell hogy végre valami jó történjen”, de aztán sose történt semmi igazán jó, max egy pici szünet, kis szusszanás a sok szörnyűségben. Nem is értem hogy bírtam amikor sokat néztem, szerintem akkor is elég negatívan kihatott rám. Úgyhogy elhatároztam hogy hiába a világ legjobb sorozata, az alapműveltség része, nagyon izgalmas meg minden, de nem fogom folytatni. Kár hogy nincs olyan sorozat aminek pozitív és kedves hangulata van, és azt erősítené bennem hogy a világ végül is nem egy nagyon borzasztó hely. Úgyhogy most nem tudom, ha lesz energiám megnézem az autizmus konferencia előadásait vagy valami.

Viszont elolvastam az Ursula LeGuin Hainish ciklusának az első három könyvét (legalábbis az egyik lista szerint ez a sorrend): Rocannon’s World, Planet of Exile, City of Illusion. Tetszettek, mindegyik aranyos volt, kicsit meseszerű. Viszonylag egyszerűbbek, rövidek: a sztori főleg egy szálon fut, egy főszereplő szemszögéből nézzük, az időben sem ugrál. Ez talán frissítő is volt, néha már túlzásba mennek ezzel mások. Nagyon érdekes világokat talál ki, szerethetőek a karakterek, érdekes a történet. Nekem mindegyik kicsit hirtelen ért véget, nem nagyon volt levezetés a fő konfliktus megoldódása után. Megszerettem a szereplőket, szívesen kísértem volna tovább őket, kíváncsi lettem volna hogy mi történik még velük (a könyvek között csak néha van nagyon kevés, halvány kapcsolat, egy szereplő se köszönt eddig vissza).

Szokásos önsajnáló megaposzt

Így év vége felé megint sikerült kicsinálni magam, de! most így utólag visszatekintve előtte volt egy jobb időszak, nagyon látszik a különbség, ez már biztatóbb hogy néha egész tűrhető a helyzet, ami aztán egy időre elromlik, nem az van hogy bármit csinálok minden nagyon rossz vagy még rosszabb.

Sokkal hosszabban kifejtve, nyáron semmi energiám nem volt (vsz covid utóhatás + a meleg), de próbáltam erőltetni a költözködést, régi lakás kipakolását, új helyen a cuccok elrendezését stb, és sokat haladtam is vele, bár még van vele teendő. (még mindig ott áll a rumli szobában egy csomó cucc amit el kell adni, de legalább ki van adva a régi lakás.)

Viszont utána jött egy jobb időszak, amikor észrevehetően több energiám volt, egész rendszeresen jártunk mászni és már egész sokat bírtam én is. Igaz hogy még borzasztóbban elromlott az alvásom és kétszer is beállt a derekam, meg gondolom akkor is stresszeltem és szorongtam az épp aktuális dolgok miatt, szóval közben nem éreztem annyira tökéletesnek, de most már tisztán látom, hogy mindenképp több energiám volt és összességében elviselhetőbb volt az élet.

Aztán le kellett mennem vidékre több napra egy képzésre, amitől nagyon féltem mert mindent egyedül intéztem (szállás, utazás stb), azt se tudtam hogy lesz-e ott ismerős bár végül volt több is. Teljesen jól, simán zajlott minden, szerintem ügyesen megoldottam, de azért stresszeltem.

Aztán mivel a munkahelyen a szeptember egész laza, viselhető volt, gyorsan bűntudatom lett hogy élősködöm és lustálkodom csak, elkezdtem durvábban beosztani magam őszre, közben viszont a többiek is elkezdtek durvábban osztani nekem munkát a megkérdezésem nélkül, illetve az egyéb munka is több lett, aminek a mennyiségét nem én kontrollálom, ugyanakkor fontos és felelősségteljes, és viszonylag sürgős is. Úgyhogy a benti élet megint lélektelen rohanássá változott, messze lemaradva attól ahol tartanom kéne, és mindig kimerülve értem haza. Plusz elszámoltam magam a szabival és többet vettem ki, de amikor még jól voltam, azt gondoltam megoldható lesz hogy most kicsit többet járok be. November eleje-közepe felé lett ebből egy horror hét, amikor estére otthonra csak szomorúan feküdni tudtam zsibongó tagokkal és zúgó fejjel.

Utána le is betegedtem, a szokásos módon, hogy főleg csak belül érződik (most torokfájás, izomfájdalom, száraz köhécselés és gyengeség mellett szédülés, hasmenés és hányinger volt), kívül nem látszik rajtam, lázam sincs ami ugye annak az ismérve hogy valaki tényleg beteg-e. Ennek ellenére otthon maradtam pár napig, a szokásos önmarcangolás és lelkiismeret-furdalás mellett hogy szimuláns vagyok aki csak élősködik a munkahelyén.

Amikor épp nem magamat ostoroztam, azért sokat pihentem, kicsit jobb is lett de a következő héten mikor újra mentem, megint rosszabb lett a szokásos módon, akkor már láttam hogy idén sem úszom meg hogy egész télen fáj a torkom és köhögök.* Aztán T covidos lett, aztán Gergő is, akkor már úgy jártam dolgozni hogy közben értük is aggódtam és ha otthon voltam, hordtam nekik a teát és kekszet stb, illetve próbáltam T-t rávenni hogy lázason maradjon inkább ágyban de nem ment egyáltalán.

Nagyjából meggyógyultak, ezen a héten T elment 4 napra síelni, most én vagyok a gyerekei szülője is, úgyhogy most éppen azon stresszelek hogy velük is minden rendben legyen, szóljanak ha valami bajuk van, legyen erőm intézni mindent amit kell. Nem sokat kell, de akkor is enyém a felelősség, a biztonság kedvéért pont úgy alakult hogy T szülei is ma utaztak el vidékre.**

Hetek óta szörnyen feledékeny és indulatos vagyok, ami biztos jele szokott lenni a kimerülésnek, izgulok hogy nem fogok-e karambolozni*** vagy egyszer valami tényleg fontosat elfelejteni. Mostanában viszonylag jól aludtam, tegnap is nagyon rákészültem időben el tudjak aludni, sikerült is, de aztán felébredtem T köhögésére és órákig fent voltam, borzasztó idegesen ébredtem reggel, már induláskor sikerült egy sírásrohamot lenyomnom (azon hogy belül is jeges volt a kocsi szélvédője és eltűnt a kocsiból a törölgetős cucc).

Szóval én tényleg, nagyon akarok hinni benne hogy van hatalmam az életem felett és nem csak abból áll mindig hogy kötelességeket teljesítek mert muszáj, akkor is ha messze túlterhelőnek érzem, és néha van is jele hogy ez igaz és van értelme a legalább 10 éve tartó küzdelemnek hogy javuljon a helyzet, de az ilyenek azért kicsit visszavetnek.

*elkezdtem kutatni hogy ez mitől van és lehet-e ellene tenni, de a háziorvos csak vonogatta a vállát, Berci mondta hogy neki is ez van mindig, apu hogy neki is és az apukája is ilyen volt.

**mondjuk az annyiból pozitív hogy nem fognak beugrani délután hogy megnézzék hogy jól vagyunk-e, nincs-e valamire szükségünk, amitől amúgy rettegtem, mert bár kedves dolog lenne, én nem azt érezném benne, hanem hogy munka után hulla fáradtan még velük is csevegnem kell

***nem szeretek nagy forgalomban vezetni, de tömegközlekedni még kevésbé szeretek, és az több idő is lenne

Basszus nemcsak majdnem, hanem ténylegesen elsírtam magam a sparban sorbanállás közben, amikor a sor elején egy nagyon lerobbant, elhanyagolt kinézetű bácsika nagy örömmel a nyolcadik zacskó száraztésztát pakolta a szalagra, elképzeltem hogy megkapta a nyugdíját és most bebiztosította magát, legalábbis éhen halni nem fog decemberben. És a pénztáros néni nagyon kedves volt vele.

#aztán a parkolóban jól kiüvöltöztem magam amikor 5 percig tilitoliztak ide oda mögöttem és nem tudtam kiállni

Ez veletek is így szokott lenni, hogy épp töltötök ki egy nyomtatványt*, de kell hozzá a lakcímkártya száma, kimentek a táskátokért, megláttok egy zacskó diót aminek be van csomózva a szája, emlékeztek hogy volt egy nyitott is, elkezditek keresni, megláttok egy darab pogit egy zacskóban, erről eszetekbe jut hogy az anyósotok tegnap zacskósktul tette a pogit a tálba, hogy ne száradjon ki, vagyis akkor a tál, ami tisztának tűnt, tényleg teljesen tiszta, ki lehet venni a mosogatógépből, és a gyerek tányérját meg be kell tenni mert ő nem tette be, de közben észbe kaptok hogy nehogy lejárjon az időkeret a nyomtatványhoz és visszarohantok?

Aztán később sikerül kitölteni, és visszatérve a konyhába látjátok hogy még korábban a gyerek gyógyszereinek és vitaminjainak kiadagolását félbe hagytátok? (mert elmentetek a naptárért, beleírni hogy mit kell majd felírni bent, és akkor már írtatok mindenkinek akit érint hogy az ünnepek alatt nem tudtok receptet írni, majd nekiláttatok a nyomtatvány kitöltésének)

*mert most esett le hogy a gáz még mindig nincs átiratva, hiába az is mvm mint az áram, ami már át van iratva.

Megnéztük a The English-t, ami egy western sorozat, a 19. század végén játszódik Amerikában. Emily Blunt az egyik főszereplő. A másikat nem ismertem, Chaske Spencer a neve. Amúgy imdb-n 8 pontja van. Lehet hogy nekem csak azért nem tetszett mint általában a westernek: gyönyörű felvételek, acélos tekintetek, és borzasztó lassú. Mindenki keveset és lassan beszél, és ritkán történik valami (bár akkor nagyon). Itt még az is volt hogy mindenki ugyanabban a talányos stílusban beszélt, sose tudtam hogy mi van. Igazából nem is biztos hogy értem a végét. Plusz ugye borzasztó a sztori, de nem tudom hogy mit akart ezzel mondani az alkotó. Értem, amerika borzasztó hely volt akkoriban, szörnyű hogy egyesek mit műveltek az őslakosokkal és “egymással” is, meg úgy általában mindenki mindenkivel. A szifilisz egy szörnyű betegség, nehéz lehetett akkoriban, hogy még nem volt rá gyógymód. És akkor ennyi, borzongjunk? Vagy nem esett le a mondanivaló se, annyira figyeltek hogy ne legyen túl szájbarágós 😀 (disclaimer: általában szoktam érteni a filmek és sorozatok sztoriját)