Írok is, ha már sikerült netet lopnom.

Athénról röviden csak annyit írnék, hogy az illatokat nem lehet megörökíteni.

Kicsit hosszabban meg rácsodálkoznék, hogy nem is gondoltam volna magamról, hogy a külföldi városokért ennyire tudok lelkesedni. De azért az hogy mész az utcán a hátizsákos fiatalok és a graffitival összefirkált házak között, és mindenhol több ezer éves templomok meg egyéb romok bukkannak fel, szerényen meghúzódva próbálnak beilleszkedni a környezetbe, az felbecsülhetetlen (minden másra ott az euró). Képek lesznek, de nem hiszem hogy újra olyan ifjú lelkes és bohó leszek mint Isztambul után.

Ja és persze nem is én lennék ha nem felejtettem volna el átállítani a telefonomat a megfelelő időzónára, és nem a szende lány ébresztett volna negyed órával az előadás kezdete (és a reggeli vége!) előtt, hogy hol vagyok.

Advertisements

most már tényleg pakolnom kell

Gé a múltkor fejtegette, hogy bármennyire is igyekszik nyitott maradni zenei ízlésileg, a kedvencei mind azok maradnak amiket fiatalkorában szeretett meg. És tényleg milyen érdekes, hogy a kamaszkorban (kb 25 éves korig?) szerzett benyomások valahogy mélyebbek, vagy jobban megtapadnak, és akkor itt utalnék az úgynevezett imprinting elnevezésű lelki jelenségre. És például nem lehet-e, hogy azért van annyi baj a párkapcsolatokkal is, mert manapság csak 30 fölött szokás elkezdeni tartós szempontból keresgélni. (És akkor már nem úgy van beállítódva az idegrendszer vagy mittudomén.)

hatodik és hetedik nap

avagy: én is unom, és ez az utolsó

Tegnap nem volt ovi (úgynevezett nevelés nélküli munkanap fedőnéven), Nudlira anyu vigyázott. Bercivel ügyesen elmentünk az iskolába, utána én ügyesen dolgozni, utána ügyesen vissza Berciért aki rosszul volt, ügyesen elvittem anyuhoz őt is, ügyesen visszamentem dolgozni, ügyesen elfelejtettem a fogadóórát de ez csak ma derült ki, az este már szokványosan telt (és ügyesen). Bercinek nem derült ki hogy mi baja volt, de estére jobban lett. A városban való száguldozásom közben megint azon agyaltam, hogy ronda dolog-e otthagyni őket anyunál, meg hogy nem túl stréber dolog-e visszarohanni a betegekhez, de akkor sem szeretem ha elmarad a beszélgetés amit már megbeszéltünk, meg a főnökünk direkt kiemelte hogy mindent végezzünk el amit tudunk, hogy a maradék napokra ne maradjon sok a többieknek amíg Athénban leszünk. Úgyhogy még ki is használtam hogy nem kellett rohanni a gyerekekért, és tovább maradtam hogy befejezzem az adminisztrációt.

Ma is alig lehetett őket felkelteni, ma Berci maradt Nagyival a biztonság kedvéért, és Nudlit vittem ügyesen. Fotózás volt ezért a szép csíkos pólóját vette fel (tradicionálisan), viszont a szép rövidgatya helyett a slampos de kényelmes ovis gatyát vette hozzá (tradicionálisan) (de most legalább nem lógott ki a póló alól a fordítva felöltött trikó) (bár még nem láttam a képeket). Reggel nagyon szenvedtem a dolgozóban, amibe belejátszhat hogy 2-kor még a Greenről a cím nélküli számot próbáltam valahogy beapplikálni a blogba, aztán elkapott a gépszíj, ide-oda futottam és izgultam hogy időben végezzek, és párterápiáztam és a főnökkel megvitattunk egy beteget, és hatszáz zárót írtam alá miközben a főnök titkárnője pecsételt, miközben fontosnak éreztem magam, szóval a lényeg hogy elfelejtettem hogy épp borzasztóan szenvedek. Később kimentem Géért pont arra a pályaudvarra ahova a vonat érkezett, … és boldogan éltek míg meg nem haltak. Közben még kiderült hogy a holnapi kakaós csigát csak elfelejtettem, meg a holnapi szülői konzultációt. A károk egyelőre nem számottevőek, még lehetett módosítani.

Nekem tényleg nincs okom panaszkodni, az élet szép, rügyeznek a fák, az egyiken már a virágok is nyílnak, és Berci Naruto könyvet olvas hangosan a szobájukban, és holnap megyek Athénba. És egy ismerős megkeresett egy másik ismerősön keresztül hogy nincs-e kedvem fordítani.

ötödik nap

Az éjszakáról olyan emlékeim vannak, hogy Nudli piszkál, megfordulok, érzem hogy a lábamat piszkálja, aztán hogy ő is megfordult, piszkál, és megint megfordulok. A reggelről meg hogy Berci kérdezi hogy bekapcsolhatja-e a számítógépet, aztán szól hogy kakilnia kell, aztán szól hogy ja már egyedül is tud. Kedvesen válaszoltam, minden percért hálás vagyok amennyit aludni hagynak.

9-kor keltem és és fél 10-től 11-ig állítottam át az órákat. Ezt se én szoktam, de kiderült hogy ezt is tudom. Közben rácsodálkoztam (hja, másfél óra alatt volt időm), hogy de hiszen én sosem éltem egyedül, lehet hogy nem is lennék rá képes, és nagyon felnézek mindenkire aki egyedül él vagy élt. Később szegény egyedülálló anyaként átvonultunk anyuékhoz, ebédre. Öcsémék is jöttek, később páran lementek focizni, páran fent maradtak, valaki aludt is. Ehhez képest, miközben a gyerekek az esti mesét nézték, a kanapén pihengettem, és gondolkoztam hogy mi dolgom van még, a legvonzóbbnak az alvás tűnt megint. Sebaj anyunál a sok okos újságban elolvastam mit kell tenni tavaszi fáradtság ellen, rétegesen öltözködni meg vitamindús gyümölcsöket enni, meg sportolni, meg rendesen aludni. Meg hogy vegyek kitűzőt, mert nemcsak a hajtókámra tűzhetem, hanem a sálamra meg a kalapomra is, pl. ilyen hogy műanyag mézeskalács-szív, rajta angolul felirat hogy szeretem a sajtburgert. (w.t.f.) (ez már nem a tavaszi fáradtság ellen, csak úgy simán a fogyasztói társadalom jegyében)

Már lefeküdtek, kb egy óra múlva várható hogy el is alszanak, kíváncsi vagyok mi lesz reggel.

harmadik és negyedik nap

Reggel lelkiismeret-furdalódva csak bevittem Nudlit, és kitaláltam hogy majd korán megyek értük. Szerencsére egész nap semmi baja nem volt, ugyanis a megbeszélés extra hosszú lett, és utána is adódtak mindenféle teendők. Mikor érte mentünk Bercivel még mindig jól volt, és Vince is szólt hogy mennek az elefántos játszótérre, úgyhogy mi is mentünk. Eléggé elszomorodtam amikor Vince anyukája közölte hogy hatnál tovább biztos nem maradnak, legkésőbb negyedig, pedig akkor még nem is tudtam hogy az biza fél lesz.

Mikor hazaértünk hívott anyu, hazajöttek a síelésből, fel is ugrottak, meghívtak minket vasárnapra ebédelni. Ennyit a “hős anya egy hétig egyedül a gyerekekkel” imidzsemről.

Végül 11-kor feküdtem le, Nudli átjött, rendezgette magát, visszament a párnájáért, visszajött, tovább rendezgetett, aztán megint kiment.

Ezért aztán reggel 9-ig aludt, meg is volt sértődve hogy előbb felkeltem mint ő. Mára meg Mamáék hívtak meg minket ebédelni, és így is lett. Este volt egy kis közös kiborulásunk. Aztán az is elmúlt.

második nap

Egész jól indult a nap, bár nem ébredtem fel rögtön csak 15 perccel később, és vsz emiatt hitte Nudli hogy ma nincs ovi, és kicsit sírdogált mikor biztosítottam róla hogy dehogynincs*, de aztán megnyugodott. Még időben eszembe jutott hogy elfelejtettük bepakolni Berci táskáját.

Az ovi és a kórház között meg főleg idegeskedtem és szapultam magam, még annyi eszem sincs bmeg hogy megnézzem jön-e a villamos mielőtt kihajtok a forgalmas útra, aztán jól elüttetem magam.

A dolgozóban a csajok rajtaütésszerűen adtak nekem cserepes tulipánt a szülinapomra, nagyon meglepett és jól esett. Délután meg az hogy megint sikerült lelket öntenem a betegembe. Anyósomék közben hazaértek a nyaralásukból és rögtön bevetették magukat, a focira és haza szállítást ma ők intézték, + egy csokit is kaptam előlegbe ajándékként, én meg ügyesen beszereztem az obligát kakaós csigát holnapra.

Este néztem az Éden hotelt, telefonon felköszöntött a férjem, most meg hajat mosok mindjárt.

*A betegség ugyanis nem mutatkozott.

első nap

A reggel még jó volt, Gé ugyan később indult, de felkelt velünk és segített, meg még játszott is a gyerekeknek ahogy tegnap megígérte. A régihez képest az oviba-iskolába hordás most már süti, de megint felerősödött bennem az anyukás bűntudat amikor otthagytam őket, gondolom mert elszoktam tőle mert általában nem én szoktam. Racionálisan teljesen elfogadható, hogy nekik ott a helyük, hogy tanuljanak sokat az életről és velük egykorúakkal legyenek együtt és nekem meg a dolgozóban*, de belül, érzelmileg nagyon nem jó otthagyni őket egy idegen helyen, idegen felnőttek felügyelete alatt, akik nem veszik észre ha a debella lány piszkálja Nudlit, meg nem hallják meg hogy ő is szeretne kreppapír-galacsinokból aranyesőt ragasztgatni, és nem tudják hogy Bercit el kell küldeni kakilni mert magától nem megy, és ők az én vérem, és hozzám tartoznak, és velem kéne lenniük**. Régebben erre az enyhe bűntudatra nagyon profin tudtak ráerősíteni sírással, könyörgéssel, “engem elárultak” arckifejezéssel, most már semmi ilyen.

Aztán fél3-kor leléptem a munkából és elsiettem Nudliért, aki csodával határos módon már ébren volt, és szépen jött és öltözött, felszedtük Bercit, és ügyesen eljutottunk a fejlesztésre (ami új, még távolabbi helyre költözött), megvártuk, hazajöttünk, átmentünk anyuékhoz locsolni, stb stb lefeküdtek.

Estére Nudlinak hőemelkedése lett, ha beteg lesz, minden emberi számítás szerint én vagyok az egyetlen aki itthon maradhat vele, most egyszerre rettegek hogy reggelre belázasodik és mennyire gáz lesz ha váratlanul itthon kell maradnom, meg bűntudatom van hogy milyen anya az aki elviszi oviba a gyerekét úgy is ha előző este hőemelkedése volt.

Eddig jól állunk.

*jó, egy kicsit racionálisan is fura

** legkésőbb holnapután eskü alatt fogom tagadni hogy valaha ilyet mondtam, és az anyukák gyerekmentesen tölthető időhöz való joga mellett fogok kardoskodni.