Van egyrészt a kórház, ahova ismét azzal a vággyal járok be, hogy valaki vegye már észre hogy milyen szarul vagyok és taknyam-nyálam összefolyik, és jó, ha nem is küld haza hogy csak pihenjek nyugodtan majd mindent megold, de legalább sajnáljon. De már kezdem felfogni hogy ez nem fog bekövetkezni, és próbálok leszokni róla. És legalább örülök annak hogy a vidám és a szende lány bejöttek megkérdezni hogy elvigyenek-e hazafelé, sőt meg is vártak. És hazafelé megbeszéltük hogy mért szar a hangulat mostanság, és rájöttem hogy mégsem engem baszogat mindenki, és nem is én vagyok túlérzékeny. És hallottam újabb pletykákat:
s: Milyen jó hogy most ennyi minden történik, mindenki mindenkivel kavar, egy éve például semmi ilyen nem volt.
szende lány: Mi nem így tudjuk.
És meséltek.

Advertisements

A táncok is jók voltak

Előtte azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel. Régen sokat jártunk szalagavatóra, és mindig a szürke ruhámban voltam, a felső része elölről mellényhez hasonlított, hátul fűzős volt, a szoknya része hosszú és bővülő, jó pörgős. Szerettem, de valamikor a durva gyerekezős időszakban azt gondoltam, hogy ilyesmit én már úgyse fogok hordani soha, és elajándékoztam.

A bejáratnál összefutottam a volt töritanárommal és a volt biosztanárommal, és kölcsönösen biztosítottuk egymást róla hogy egyikünk sem változott semmit.

A szalagtűzés alatt gondoltam csak bele, hogy az teljesen lehetetlen hogy az unokahúgom már mindjárt ballag, tegnap voltunk az általános iskolai elsős évnyitóján.

Gé osztálya is már két év múlva ballag. Amióta gimiben tanít, fűzöm hogy majd az osztálya szalagavatóján a Praise You videoklipjét adják elő, csak az a baj hogy közben elszaladt az idő és nagyon kevesen ismernék, meg hogy kereken megmondta hogy nem.

(annak aki nem ismeri, ejnye-bejnye)

Aztán főleg szegény műsorvezetőket kritizáltam Gé-nek. Ez nekem új, hogy minden tánchoz bevezetőt fűznek, a végére kezdtünk türelmetlenkedni:
Műsorvezető csaj: a keringő Bécsből ered…
Gé: … Bécs Ausztria fővárosa, …

A keringő alatt bevillant, hogy nekem is volt egyszer szalagavatóm.

Az össztánc alatt pont úgy vártam hogy induljunk már haza mint régen sokszor, és Gé is ugyanúgy újabb meg újabb ismerőseivel találkozott és beszélgetett meg táncolt, ahelyett hogy gyorsan jött volna azokkal együtt akiket hazavittünk.

99-ben a napfogyatkozáskor a Balatonon voltam a férjemmel és a barátainkkal. Pár héttel előtte volt az esküvőnk, és már pont elkezdődött a hatodév (augusztus elején), nőgyógyászat gyakorlat volt ahol nagyon komolyan vették magukat, de sikerült mégis szabira mennem, mert azt mondtam nászútra megyek. Egy barátunk kölcsönadta a balatoni házának a kertjét, ott sátoroztunk a barátainkkal, és a szomszéd adott villanyt az esti kártyapartihoz, amíg túl hangosak nem lettünk, pisilni és fogat mosni a közeli benzinkútra, ill. a strandra jártunk. A figyelemreméltó természeti jelenséget* a fűben hanyatt fekve csodáltuk meg a mókás kis szemüvegeinkkel, amiket folyton levettük hogy a nappali sötétséget is lássuk. Később volt valami berúgás meg hányás is emlékeim szerint, természetesen nem általam.

Az űrhajós szerintem szomjan hal, de ez kevésbé érdekes, és személyes vonatkozása sincs annyi.

* Milyen jó jelmezötlet.

Még nem késő kiszállni (?)

A minap az ovis öltözőben két anyuka arról beszélgetett, hogy a gyerekorvosok “ugyanazzal a betegséggel” az egyik gyereket hetekig otthon tartják, a másikat meg küldik oviba. Teljes természetessel hagyta el egyikük száját, hogy az orvosok mind hülyék. Nem szóltam rájuk, hogy legalább figyeljenek, kinek a társaságában engednek meg maguknak ilyesmit. Meg nem is az hogy megsértődtem, vagy elkeseredtem volna emiatt, hiszen ez már annyira általános vélekedés, hogy közhelynek számít. És nem is az hogy érvelni akarnék, hogy de igenis, minden egyes orvos egytől egyik szent, aki önzetlenül küzd a betegek jólétéért meg minden.

Pár hete a kollégáim említették, hogy a héten három pszichiáter halt meg az országban, az idősebbek ismerték is őket. Eszembe jutottak a statisztikák, amiket még szakvizsgára készülés közben olvastam. Köztudott, hogy az orvosoknak jóval az átlag alatt vannak az egészségi mutatóik, nemcsak a hasonló képzettséggel, szocioökonómiai státusszal rendelkezőkhöz, hanem az átlagpopulációhoz képest is, alacsonyabb az átlagéletkor, magasabb az öngyilkosság, alkoholizmus, gyógyszerfüggőség, depresszió aránya. Erre a könyv ki sem tér, ez a kiindulási pont. Hanem azt részletezi, hogy ezen belül az orvosnők és a pszichiáterek is rosszabb helyzetben vannak, pl: az orvosnők között a pszichiátriai betegség előfordulása 57%, a depresszióé 51%. A pszichiáternők között ugyenez 73 és 50%. Az orvosnők öngyilkossági aránya a nem orvos női populációhoz képest 3-4-szeres, a születéskor várható élettartam 68 év, az átlagpopulációban 74, a nőknél 78 körül van.

A könyv lehetséges indokként hozza fel a karidovaszkuláris betegségek és halálozások, és a munkavégzés fölötti alacsony kontroll közötti ismert összefüggést. Hát igen, bejön a beteg úgy hogy nagyon rosszul van, összekalapáljuk, hazamegy, mondjuk neki hogy ha szedi ezt a gyógyszert jól lesz, nem szedi, fél év múlva bejön úgy hogy nagyon rosszul van stb. Meg kiszámíthatatlan az egész, nincs az hogy előre dolgozom ha másnap korábban el kell mennem, minden nap történhet bármi. Tegnap kora délután például  megint hihetetlenül frusztráltan és puffogva mentem le a betegfelvételre, azzal hogy “nem hiszem el hogy ezt most tényleg nekem kell csinálni”, azután hogy már három beteget felvettem, és egyébként egyedül felelek 53 betegért. Ilyenkor általában eszembe jut, hogy mi a fenét csinálok én itt, mért is jó ez nekem.

Emellett naponta fontos döntéseket kell meghoznunk, amiken akár a beteg élete is múlhat, néha gyorsan, máskor veszélyes körülmények között. Ha maradunk a tegnapnál, ügyeletben például három beteg sorsa felől kellett döntenem (és ez kevésnek számít), az egyik aznap nyugtatókat vett be öngyilkossági céllal, a másiknak rosszabbodott a betegsége és akarata ellenére kellett ott tartani, a harmadik pedig a fejem mellett a falat bámulta és a nevét sem volt képes megmondani. Ma reggel pedig még végighallgattam egy nyugtalan beteg üvöltözését a zárt osztályon (miszerint azt érti hogy azért van itt hogy segítsünk, de szerinte nem az a segítség ha injekciókat adunk neki, hanem ha kinyitjuk végre a hátsó lépcsőhöz vezető ajtót, mert tűzvédelmi szempontból az a biztonságos) (miközben a pszichológus érdeklődve álldogált mellettem, mintha egy jó kis performance-t látna, és kérdezgetett hogy mért van itt a beteg) (bár lehet hogy nekem is jót tenne ha nem ilyen véresen komolyan fognám fel a dolgokat) (bár ő ugye megteheti hogy csak akkor foglalkozik a beteggel ha már nem veszélyes, míg én nem).

És közben folyamatosan a fejünk felett lebeg, hogy a betegnek vagy a hozzátartozóknak nem tetszik valamelyik döntésünk, és feljelentenek. Jogosan vagy jogtalanul, lesz bünti vagy nem, akkor is stresszes.

Nemrég megint szóba került a külföldi munkavállalás. A 25-40 éves korosztályban mindenkinek megfordult a fejében, általában nem a külföld szeretete vagy a kalandvágy miatt indulnak neki az emberek, hanem mert itthon már nem bírják, fizikailag, érzelmileg, anyagilag. És nem az marad itthon aki olyan  jól érzi itt magát, hanem akit itthon tartanak a barátok, család, változástól való félelem.

Kíváncsi vagyok, hogy az orvoskodásnál is van-e olyan mint a dohányzásnál, hogy ha bizonyos életkorig abbahagyod, még visszakúsznak az életkilátásaid a kiindulási szintre.

Nna akkor most beírom az isoldénél ezer éve látott játék nyomán ezer éve összeírt listámat (albumok amiket nem fogok elfelejteni), az évek során többször átdolgoztam, hozzáírtam, kihúztam, de természetesen nem foglalkoztam vele tíz percnél többet.

Mike Oldfield – Earth Moving
RHCP – Blood Sugar Sex Magik
Queensryche – Operation Mindcrime, Empire
REM – Out of Time, Automatic for the People
Pearl Jam – Ten, No Code
Faith No More – The Real Thing
Simon and Garfunkel – Greatest Hits
U2 – Rattle and Hum
Sinead O’Connor – I do not want what I haven’t got
Pink Floyd – The Dark Side of the Moon
The Art of Noise – Into Battle
The Smiths – The Smiths

női megnemérzés

A vidám lány állította hogy a szörnyű előérzetem nem is szörnyű előérzet volt, hanem másnaposság és kialvatlanság, miközben a buksimat paskolta. Pedig csak egy korsó málnaszörpös sört ittam tegnap*, és a csocsóban is ügyes voltam, legalábbis megdicsértek. Csak a végén éreztem egész furán magam, amikor a társaság rajtam kívüli része egész párokba (fiú-lány) felfejlődve távozott el, én meg csak pislogtam körbe. Hazafelé azon gondolkodtam hogy mégis én vagyok Amy Farrah Fowler**, és ma még jobban meggyőződtem erről amikor a tegnapi eseményekre rákérdeztem Szőkehajúnál, és még több érdekességre derült fény. Aztán bejött a pszichológus csaj is és egy teljes özönvíz hullott rám az előttem eddig ismeretlen kórházi pletykákból.

Aztán kiderült hogy mégis valódi volt a rossz előérzetem, mert amikor lecsengett az pletykaáradat és mindenki hazasietett, én még maradtam, sokáig inkább nem is néztem az órámra, aztán ránéztem és 6 óra volt, aztán amikor indultak haza a nappalos nővérek már eléggé aggódtam, de akkor szerencsére végül én is kész lettem.

 

 

*Megint kifakadtam, hogy már egy éve mennyit iszom, és még mindig ugyanúgy nem bírom, és másodszor is azt a választ kaptam hogy nem az enzimhiány a hibás, hanem többet kell inni. De lehet hogy legutóbbi is a vidám lány mondta.

**Are you two going to have coitus tonight?

A Szimpla kertben a részeg portugál 24 évesnek nézett, amikor megtudta hogy két gyerekem van, akkor is maximum 29-nek.

Az egyetlen, akivel az új mániámról cseveghetnék (és akinek köszönhetem) lelketlenül elvonult moziba, vagy úszni.

Gé is bulizik. Nem panaszkodom amiatt hogy szombat este itthon vagyok, mert nézhetem az X faktort múlt hétvégén buliztam eleget, előre is. Szombaton családi szülinapozás után jött a munkatársas laza evés-ivás (erről csak annyit hogy 4 kg tatárbifsztekkel indultunk), de nem igazán tudtam belazulni, mert a citromos gösserben nincs alkohol nyomasztott hogy másnap egykor már a szakfordítós bulin kell lennem. Nem is sikerült, csak fél 4-re, ott már jól éreztem magam, de siettem haza mert este jöttek a csajok.

Sebaj a buliszervezős munkatársam már szervezi a következő, új-főnök-köszöntő bulit, majd iszom bort.