Befejeztem a Siddhartát (viccesen az utcán álldogálva, mert már csak pár oldal volt hátra és mégiscsak modortalanság lett volna úgy megérkezni a kocsmába hogy köszönök, aztán belebújok a könyvembe mert érdekel a vége). Nem is emlékszem miken elmélkedtem a könyv nagyobb része alatt, csak hogy borzasztó racionális és intellektuális volt, a végére viszont teljesen bevonzott, tátott szájjal és szemmel bámuló kislány lettem. És irigykedtem hogy milyen jó lehet így élni (érezni, gondolkodni), bár azt gondolom mostanában jobb úton vagyok efelé mint amikor megpróbáltam nem érezni és úgy tenni mintha nem lennének szükségleteim.

(most visszaolvasva hozzátenném, hogy a linkelt posztban linkelt formula is arra utal hogy le kell vinni az elvárásokat, hogy még könnyen tudja teljesíteni az élet, és boldogok leszünk, ma már amit lucia stroke-nak nevezett azt szükségletnek hívnám de amúgy ugyanazt gondolom amit akkor írt: mindenkinek szüksége van valamennyi szeretetre, törődésre, odafigyelésre, nem mi döntjük el hogy mennyire, nem lehet lecsökkenteni vagy eloszlatni vagy ilyesmi, és ha nem töltődik be nem lehetünk boldogok) (annyira elkanyarodtam, hogy fogalmam sincs hogy ezzel kapcsolatban a Siddhartának van-e bármi üzenete, és ha van, mi az)

Újabb kísérletet tettem a blogom visszaolvasására, de tessék 3 perc múlva máris luciáét böngészem.

sütik, ruhák és én

Én ilyen retspih vagyok (a hipster ellentéte, rossz értelemben), mindenbe csak akkor fogok bele ha kiment a divatból. Például 2009-ben kezdtem blogolni, és idén jógázni. A macaront elszúrtam, mert még hipszterség korszakában tanultam meg, vagy legalábbis a határon van. A Szamosnál tanultam egy nagyon édi sráctól egy pici üvegfalú helyen, és magamhoz képest meglepően kevéssé zavart, hogy a két sütisütésben gyakorlott társamon kívül egy kedves társaság is figyelte a cukrászdából ahogy pasztellrózsaszín (levendulás!) pöttyöket ügyeskedek sütőlapra nyomózsákkal.

Korábban volt hogy bizonyos ruhát azért kerültem mert épp divatos volt. Ebből már kinőttem, ballonkabátot is szeretnék, csak sose látok olyat ami tetszik (pedig ősszel már megnéztem két helyen, most meg a Tally Weijlben). A ruhacserélős buli meg azért jó, mert olyan cuccokat is felpróbálok, amiket a boltban nem, sőt aztán hordok is olyan cuccokat (ld. rózsaszín póló tüllbetéttel a nyakán), amit magamtól nem jutna eszembe. Sőt a próba közben szakértői véleményeket is kapok*. Kezdem felvenni a lendületet, most épphogy nem álltam neki áttúrni Isolde szatyrát az utcán amíg bement a boltba üdítőt venni. Ja és olyan véleményt is kaptam, hogy ha még tovább akarok fogyni az már kóros, de szerintem még nem kell aggódni amíg épphogy be tudom gombolni lucia nadrágjait, amikből kifogyott.

 

*Suematra: a trapéznadrág nem áll jól, ne vidd el!
sulemia: meg hosszú is, és nehéz lenne felvarrni.
Isolde: tök jól áll, vidd el! Nincs egy magassarkúd amivel hordhatnád?

sötétzöld

Itt ülök sütétben, nyitott ablaknál, hogy a bogarak ne jöjjenek be a szobába, csak a hűvös. Ennyire zöld vagyok, pedig beindíthatnám a légkondit is. És percenként ellenőrzöm a világhálót, hogy megtudjam másokkal mi történik a világban, és időnként tényleg történik valami érdekes, ami változó intervallumú pozitív megerősítés, ami miatt ezentúl is így fogok tenni ha gépközelben vagyok. (Ott még nem tartok hogy strandolás vagy kocsmázás közben se tudjam megállni) (Majd ha lesz tabletem)

Mindenképp szeretném megörökíteni, hogy ma végre biciklivel jöttem, az idei biciklis szezonban először. Ehhez több tényező összejátszása segített: 1. nem volt a seggem alatt autó, 2. Gé felpumpálta a kerekét, 3. tegnap voltunk próbaúton a gyerekekkel és kiderült hogy még tudok biciklizni, 4. még egy kolléganőm azzal jött a héten, sokkal messzebbről mint én, és ő is túlélte, 5. épp nincs semmilyen halálos betegségem ami megakadályozná, 6. nem kell délutáni pokoli időjárásban hazamennem, 7. nem volt a seggem alatt autó. Nem csoda hogy ennyi idő kellett. Új útvonalat próbáltam ki, nincs benne felüljárón átcipelés, és gyorsabb is.

Az első kívánságom máris teljesült, megkaptam idén is a kívánságlistás játékot, és csak annyit kellett tennem, hogy amikor lucia megkérdezte hogy elküldje-e nekem is, nem mondtam hogy hát nem is tudom, ahogy gondolod, végülis mindegy, hanem bólogattam, hogy ühüm, az jó lenne, köszi.

Arra gondoltam hogy idén kreatív és egyedi módon a fizikai, pénzzel megvehető kívánságaimat írom le. Íme:

– kanapé, hogy végre meghívhassam a barátaimat lakást avatni (a mostani cikisen kicsi és gagyi és a kínaiaké volt)
– csökkenő fontossági sorrendben: lámpák, függönyök, karnis (bár a karnis fontosabb, mert nélküle a függöny mit sem ér, lásd: szeretlek mint függöny a karnist), kilincsek
– kütyük. könyvolvasó, iPad, kinect/wii (mostanában azzal mentegetem magam a testmozgás hiánya miatt, hogy enélkül lehetetlen) (mármint az utolsó. az első főleg olvasáshoz hasznos) (iPadre nem tudom hogy szükségem van-e, ha lenne tuti végig játszanék ügyeletben)
– masszázsfotel/-kád
– csizmám már van, és majd karácsonyra meg is kapom (gondoltam azért felírom)
– Devastator (igazából Nudli szeretne, és ő döröpidornak hívja (nem darapidor, döröpidor!), és nem lehet kapni)
– és hát nagyobb lakás, tengerparti nyaralás, saját kertes ház, medence, jacuzzi, smart, apartman toszkánában, vitorlás, helikopter…

De valójában ez mind nem fontos, csak hogy karácsonykor legyen süti és jókedv. Sőt a karácsony csak néhány nap az évből, szóval inkább egész évben legyen jókedv, és süti ne.

Most pedig továbbadom sok szeretettel Tapsinak, Vidnek, Galadnak, Teodorának, Kisfeketemadárnak és Zének.

a nap jó híre rovat

olyan izgatott lettem, hogy hirtelen egy halomnyi kakaós győri keksz vándorolt a tálból a kezembe, alig győztem visszapakolni, ha már hízom akkor inkább olívás kenyértől*, a mohó olvasást csak egy újabb kenyér megkenéséig szakítottam meg.

Nagyon is egyetértek, nemtől és fajtól és társadalmi helyzettől és hivatástól és elvárásoktól függetlenül mindenkinek joga van a saját blogján arról és olyan stílusban írni, poénkodni, nyafogni stb amiben akar, és nem kell foglalkozni azzal hogy ki mit szól.

Emellett meg nagyon egyetértek abban hogy fontos lenne a bloggeretika (=ismerősök után nem kukkolunk), tudtommal személy szerint alkalmazom is.

*mindkettő a tegnapi buliból maradt, amiről majd később.

Isolde

Most egy darabig félve fogok a readerben rákattintani a címekre, hogy megnyílnak-e a blogok, vagy máshol is a 404 fogad. Hiányozni fog, és máris hiányzik, akkor is ha ma pont találkoztunk.

Gyerekkorom Kedvenc blogjaim legendás állomásainak végiglátogatása során íme eljutottam az öltözködős buliba is. (Nem, természetesen nem ugyanabba, amiről lucia tavaly írt.) Előtte csak úgy tudtam magam elképzelni, amint a háttérbe húzódva üldögélek és kedvesen mosolygok, és kezdetben így is volt, (miközben Isoldéval a munkahelyeink visszásságait tárgyaltuk ki) később azonban már nem. Most itt következne egy hosszú beszámoló arról hogy kitől mit kaptam, aminek némileg gátat vet a legendásan rossz memóriám, de azért próbálkozom. Az ékszerekkel kapcsolatban nagyon visszafogott voltam, tekintve hogy azt a párat sem hordom ami már eddig is a birtokomban volt, pedig tetszenek. Aztán az egyik mégis hazajött velem (ööö… tessék máris. kié is lehetett.). Suematrától kaptam rúzst, ami olyan színű mint a szám csak kicsit erősebb, mindig ilyenre vadászom és nehéz találni, meg Isolde napszemüvegére is rátettem a kezem, ő már unja és újat szeretne venni, az enyém meg eltörött és ebben szeretnék biciklizni hogy ne menjenek a szemembe a muslincák, de azóta sosem süt a nap ha biciklizem, pedig már egy nap is eltelt. Kezdetben a ruhákkal szemben is bizalmatlan voltam, később jóval kevésbé, a végén azzal mentegettem magam a nagy ikeás zacskónyi cuccal a kezemben, hogy utoljára Isztambul előtt vásárolgattam magamnak ruhát. Suematra tükre tuti vékonyít, bár Gének is tetszett amit itthon megmutattam neki magamon, több másodpercre is képes volt elszakítani a pillantását a vb-től miattam. Megkaptam lucia macskás tunikáját és alie kordbársony nadrágját lánykorából (kordbársony nadrágból sosem elég), meg egy kosztümöt (suematra húgától, azt hiszem) amire én bohó fejjel azt gondoltam hogy vizsgázós kosztüm, de isolde felvilágosított hogy vizsgáztatós. Valamint láttam Agnust és Suematrát Tatu lányoknak öltözve fényképezkedni. Aki elég furfangos biztosan talál róluk képet a facebookon (nem).

Már csak a legendás peremkerületi talponálló meglátogatása hiányzik a boldogságomhoz/a berúgáshoz/nem is hiányzik.

Beszámoló felsorolással és kocsiban alvó gyermekekkel

Szóval az volt, hogy 1 felvétel, 1 ambuláns, 2 záró, 2 megbeszélés, az átadó megírása (és az elmaradhatatlan ebéd) után hazasiettem (nem ebéd után, az középen volt) (meg egyáltalán, ez nem időbeli sorrend),  lefektettem a gyerekeket, mikor végre elhalkultak, szenvedtem azon hogy pakolni kell, pakoltam, hajat mostam, 5-6 mosásnyi ruhát összehajtogattam, megnéztem a Twilightot* (közben nosztalgiáztam, hiszen ehhez kötődik az első blogos élményem), fél3-kor lefeküdtem.

Másnap frissen keltem, Bercivel frissen elautóztunk a következő nyílt napra, végigunatkoztunk (kiderült hogy igenis a bemutatóórákban is van különbség, de az értelme nem, hiszen Berci váltig állítja hogy tetszett neki a tollbamondós “ne rakd keresztbe a lábad” tanítónéni, különös tekintettel arra hogy Levi is ide fog járni), visszaszállítottam az oviba, hazajöttem és pakoltam még egy kicsit, elmentem pszichoterápiás képzésre, (ahol egyébként ügyes voltam), hazaugrottam pisilni, elmentem az oviba a gyerekekért, az ovi előtt megvártuk Apát, bevágódtunk a kocsiba és elautóztunk Grünauba (Nudli: Milyen szuper ez a hosszú utazás, mindjárt elájulok!).

Grünauban volt síelés, hóesés, napsütés, mínuszok, net ugye nem, népes család, bosszúság, öröm, sachertorta, gőzgombóc, köhögés, tüsszögés, orrfújás (az utóbbiak főleg körülöttem, nem belül).

Tegnap még síeltünk, aztán összekapkodtuk a cuccokat és hazaautóztunk, útközben felhívott a főnököm és bejelentette hogy három kollégám kilépett, 8-ra már itthon is voltunk, de Nudlinak szokás szerint sikerült 10 perccel az érkezés előtt elaludni.

Ma elvittem a gyerekeket dokihoz, kiváltottuk a gyógyszert, hazajöttünk, a férjem elvitte magát orvoshoz, hazajött, a 91 felhalmozódott blogbejegyzésből elolvastam 9-et, készítettem ebédet (az egyik specialitásom: spagetti üveges szósszal, mesterien tudom leszűni a tésztát), ettünk, elmentem boltba ennivalóért és még több gyógyszerért, hazarohantam, elvittem Bercit fejlesztésre, elaludt a kocsiban, felébresztettem és elvonszoltam a címre, megvártam, hazahoztam, nagyjából lezajlott az esti program, és most itt vagyok.

Most pedig elolvasom a 97 bejegyzést (közben szaporodik) (most egy kicsit ne írjon senki köszi).

*Az úgy volt, hogy a hajtogatás közben muszáj nézni valamit, és a tv-ben többszöri végigzongorázásra sem adódott semmi nézhető, ezért kitaláltam hogy filmet nézek, meg az is eszembe jutott, hogy délután kórrajzírás közben behallatszott a társalgóból a Mielőtt lemegy a nap, amit nagyon szeretek, de az elejét még nem láttam. A férjem távollétében sajnos nem sikerült fellelnem (utóbb kiderült hogy a DVD-n volt, aznap vette fel), viszont keresgélés közben rátaláltam a fent említett remekműre. Hajtogatáshoz teljesen jó volt, a röpködéstől eltekintve.

bejegyzés színes ételfotóval

Az utóbbi napokban rengeteg dolgot csináltam, pl. köhögtem, jelmezkölcsönzőbe járkáltam, elzombisodva feküdtem a kanapén és kapcsolgattam a tv-t, szidtam magam hogy ha már nem csinálok semmi hasznosat legalább aludjak, aludtam, kicsit azért dolgoztam is, meg foglalkoztam a családommal, olvastam blogot, terveztem hogy majd írok (blogot is meg levelet is), paráztam hogy sose leszek kész a fordítással. Ma egész hatékonyan készültem a bulira, sütöttem browniet*:

meg nyakláncot** is:

és kilakkoztam a körmeimet (ennek fényképes dokumentálásától mindenkit megkímélek).

*Egész jó lett, a teteje ropog, belül tömör és kakaós, és elolvad a számban. Igaz hogy nem emlékeztet zombira meg véres agyvelőre, de legalább amerikai, így egy kicsit azért köthető a halloweenhez.

**Túl sokáig maradt a sütőben és szétfolyt, de most a dekadens hatás egész előnyös.

há! azért tudok! konkrétan az “on the road”-ra gondoltam most éppen, nem mintha a többi nem lenne jó.

Lucia eszméletlen. Csak semmi hasonlítgatás hogy ki nem érhet mikor kinek a lába nyomába se. Remélem biztos legalább ezrek olvassák.

Ma voltunk Balcsin, karamboloztunk, egyesek közülünk ettek petrezselymkrémes kenyeret, mások a jeges vízben rohangáltak és labdáztak, egyikünk majd egy órán keresztül sírt hogy anya ne menjen haza, jöjjön vissza, menjünk mi is, hazafele majd megszakadt a szívem, viszont jót beszélgettem a volt osztályfőnökömmel.

Az önelemzés nem is olyan egyszerű dolog, pl sokkal könnyebb simán leírni hogy mi történt ma, kár hogy ettől nem lesz senkinek sem egészségesebb a személyisége. Arra fogom hogy ma már fáradt vagyok, meg különben is az ügyelethez kipihentnek kell lenni, inkább szomorkodva lefekszem. És reménykedem hogy a kisebbik holnap jobb kedvű lesz, és a nagyobbik nem fogja többet azt álmodni hogy anya elment és soha többé nem jött vissza.

most megnézem sikerült-e ez a misztikus “belinkelés” elnevezésű izé.