Oké, hideg fejjel és a lehetőségekhez képest tárgyilagosan átgondolva.
Az a problémám ezzel, hogy egyrészt megértem, hogy az összes többi foglalkozáshoz hasonlóan itt is ki kell vizsgálni a hibákat és megtenni mindent hogy a jövőben hasonló ne fordulhasson elő.
[hosszú, szövevényes, nehezen követhető okfejtések az űrhajószerelőkről, meg az építési vállalkozókról akik lecsalják az állványzatot] [amiben valahol szerepel a másrészt kifejtése]
de ami igazán zavar ebben, az az, hogy manapság az emberek elfelejtik, hogy a betegség és a halál az élet része, előbb-utóbb menthetetlenül bekövetkezik, és inkább úgy gondolkoznak, hogy ha bárki megbetegszik vagy meghal, akkor az nyilvánvalóan orvosi hibából történt. Végül hosszas vizsgálatok után kiderül hogy nem, de már ez is megbélyegző, plusz a közvélemény összebólint, hogy igen, az orvosok megint összezárnak és védik egymást. Azt meg ne keverjük ide, hogy az orvosok lekezelően és bunkón bánnak a betegekkel, mert annak nem a per a megoldása, hanem hogy kirúgják az illetőt. Jaj, hogy ahhoz kéne valaki akit helyette fel lehet venni. Jaj, hogy ahhoz szabad szemmel látható méretű fizetésre lenne szükség.
Emellett még az is van, hogy mivel az emberi szervezet borzasztó bonyolult alkotás, méghozzá nem is a mienk, csak igyekszünk megismerni és kiszámítani a működését, mégsem olyan egyértelmű mint mondjuk egy tévé (és itt arra ne térjünk ki hogy a tévészerelőt senki nem pereli be ha elbarmolja vagy közli hogy nem lehet megjavítani a készüléket, vegyünk újat). Ezért olyan is előfordul, hogy az orvos számára is váratlan, előre nem látott események következnek be.
(most mellőzzük azt is, hogy a perek és vizsgálatok mögött sem mindig az igazság hősies keresése áll, hanem anyagi érdekek)
Amit ki akarok ebből hozni, az az, hogy valószínűleg el kéne fogadnom, hogy ez együtt jár az orvosi szakmával, és el kell viselni mint egy kellemetlenséget. Csakhogy ez volt az a csepp, ami már nem fér bele a poharamba. Mert azt tudtam hogy nem fogok sokat keresni, nem boldogan, de elfogadom hogy kuporgatunk és nem vehetek meg magamnak egy könyvet és … de erről már sokszor írtam. Megbirkóztam azzal is, hogy általában megterhelőek a napjaim szellemileg és érzelmileg is, időnként hétvégén is, sok a kiszámíthatatlanság, például azon a téren is hogy mikor szabadulok el, így kevéssé lehet számítani rám az úgynevezett “anyuka” szerepkörben. Ha teljesen őszinte vagyok, azt nem állíthatom hogy kizárólag elégedetlenséget és lenézést és követelőzést kapok cserébe, mert azért sokan megköszönik a segítséget, de el lehetne képzelni ennél jobb mérleget ezen a téren is (ha nagyon finoman akarok megintcsak fogalmazni). De ezzel hogy a dolgok büntetőügyi irányba való terelődésének fenyegetése ilyen kézzelfoghatóvá vált, azt gondolom hogy ez már így együtt sok.
Az eddigieknél komolyabban gondolkoztam el rajta, hogy itt hagyom az egészet, fájó szívvel tényleg, mert nem ezért tanultam ennyit.
Nem tudom hogy ideillik-e, de eszembe jutott, ezért leírom, hogy baromi frusztráló, hogy valamiért az orvos szakmát teljesen különbözőnek gondolják az összes többitől, és olyan plusz dolgokat várnak el, hogy lássunk a jövőbe és legyünk mindentudók, mindenhatók, végtelen türelműek és mindenki másnál elhivatottabbak. És hogy ha valaki közülünk azt mondja hogy ő ezt így nem bírja tovább csinálni és kimegy külföldre, az rögtön hazaárulónak számít. Sokkal könnyebb lenne, ha ez is csak egy foglalkozás lenne, ahol megteszem ami tőlem telik, nem pedig hivatás. Akinek hivatása van az mind balek. De basszus megint a pénzhez tértem vissza, mert ha megfizetnék, nem lenne akkora balekság mások szociális ügyeit intézni, vagy mások gyerekeibe tudást önteni, vagy mások szüleinek a pelenkáját cserélni az idősek otthonában, vagy hatig bent maradni hogy mindent megtegyek a mások egészségéért (ahelyett hogy mennék az edzőterembe, hogy a sajátommal foglalkozzam).
