Annyira sajnálom hogy az egész világon az a kép alakult ki a rendezett kertről, meg úgy általában a városon belül a zöld területekről hogy csak bizonyos növények lehetnek ott, amit mi ültettünk, minden más csúnya, összevissza, rendetlen. Ami magától nő az nem jó. Az erdőben, a réten oké minden úgy ahogy van, de ahol emberek élnek ott nem. Csak sajnos ez borzasztó életellenes. Eleve minden le van aszfaltozva- betonozva- térkövezve, hogy ne legyen ugye sár meg por. A beton meg a térkő teszi a dolgát, forrósodik aztán ontja magából a meleget. Ezzel szemben a növény beszívja a napfényt és csinál belőle több növényt, tisztítja és párásítja a levegőt, árnyékol, és kellemes hűvös marad. Ami magától nő ki az nem igényel öntözést, permetezést, tápolást/ műtrágyázást, nyírást, metszést – nem fogyaszt plusz energiát, elég neki a napfény és az eső ami van. Nem kell gyomirtózni, mert nem baj ha kinő mellette más is, mert segítik egymást. Ha elpusztul (vagy lehull a levele) lebomlik, és lesz belőle újra növény.

Egy fenntartható kertet vagy zöld felületet a mai szemmel mindenki rendezetlennek tart, mert a fű között mindenféle más is kinő pl pitypang, lóhere meg százszorszép – pedig amikor ezek virágoznak az sokkal szebb mint az unalmas zöld. A növények össze-vissza vannak, nem szépen rendezett sorokban, mert így tudják támogatni egymást, és így tudnak otthont adni a többi élőlénynek. Nincsenek takaros ágyások, nincs kihúzkodva vagy kikapálva a “gaz”, nem látszik ki a föld, mert az szintén felmelegszik, fokozza a párolgást, erodálódik stb. Nem is kavics van rajta, mert az is felmelegszik és megöli a növényt, hanem a levágott fű meg ledarált ágak, ami védi a talajt, segíti hogy több vizet tartson vissza, és szép lassan táplálja is ahogy lebomlik.

Persze kell valamennyi hely ahol be tudunk állni kocsival a kocsibeállóba, és nem lesz sáros a lábunk esőben sem, és végig tudjuk húzni a gurulós bőröndöt, de pl ez lehet gyeprács, olyan járólap aminek legalább egy része lukas, ahol nőhetnek növények. Nem kell mindent letérkövezni és aztán a kövek közül húzkodni a gyomokat, meg gyomirtózni. Meg hát igen a parlagfű is rossz, én is allergiás vagyok rá, de az állítólag ott nő ahol parlagon van hagyva egy terület, vagyis ami annyira rossz állapotban van hogy semmi más nem él meg (pl beton, aszfalt rései vagy keményre döngölt, tápanyag nélküli föld), viszont ha csak magára hagynánk ezeket a területeket, akkor is egyre élhetőbbé válna más növények számára is – amit most csinálnak Budapesten néhány helyen a méhek miatt, nem kaszálják évi hatszor csak kétszer, és már egy év alatt megjelentek őshonos virágok.

A klímaváltozás miatt kezdtem ezeknek utánanézni, de nem is csak amiatt érdekes, inkább a klímaváltozás révén világosodott meg hogy mennyire távol kerültünk a természettől, mennyire nem gondoskodunk róla hanem kihasználjuk. Van egy érzésem hogy ezt is, hogy hogyan kell kinéznie egy kertnek, vagy egy városban a növényzetnek, valaki profit reményében találta ki és sikerült úgy elterjesztenie hogy teljesen agymosottakká váltunk miatta. Én is, küszködök is rendesen, 47 évesen életemben először van kertem, fogalmam sincs hogy mit hogy kell csinálni, de akik meg tudják körülöttem azok nem úgy tudják ahogy szerintem jó. Azt szeretném hogy gyűjtsük az esővizet, ritkán nyírjuk a füvet és ne gyomirtózzunk, hagyjuk ott a lehullott leveleket a kertben. Már komposztálunk és lett aprítógép is a levágott ágaknak, de még nem egy fenntartható kert.

A növénytermesztés is zsákutca ahogy most van, kiirtják az erdőket hogy legyen hely a gabonának, felszántják a területet, aztán locsolják agyba-főbe hogy ne száradjon ki a növény, ami rögtön elpárolog és a folyók meg a talajvíz is eltűnnek. Aztán aratásnál az utolsó kis szalmaszálig mindent elvisznek, ezért műtrágyázni kell mert nincs semmi tápanyag a talajban. Eső meg nem esik, mert úgy tűnik ahhoz valamiért kell az erdő hogy kicsapódjon a pára a levegőből (oké, erről nagyon keveset tudok, csak hallottam egy előadást. most keresgéltem kicsit, de még 2014-ből is csak olyan cikket találtam ami hipotéziseket vet fel, most nem állok neki irodalmat kutatni, a cikkben légnyomást láttam, az előadásban meg mintha spórákat és más, a kicsapódáshoz optimális méretű részecskéket említettek volna, és hogy a por mérete nem jó hozzá). A növénytermesztést gondolom azért így találták ki mert úgy tűnt hogy így lesz a legjobb, de most már látszik egyértelműen hogy hosszú távon így egyáltalán nem jó, ideje hogy visszacsináljuk (termesszünk kevesebbet, de azt anélkül hogy teljesen kizsákmányolnánk a természetet és tönkretennénk a bolygónkat).

Van ez az elméletem, hogy a valós eseményeken alapuló filmek általában sokkal jobbak mint a kitaláltak, feltételezem hogy azért tetszenek jobban mert valószerűbbek, ami ezek szerint nekem valamiért fontos. Vannak ez alól kivételek, pl volt A lándzsa hegye ami nagyon betette a biztosítékot, nem akartam elhinni hogy valaki lehet ennyire magabiztosan idióta (misszionáriusokról szól akik egy kifejezetten erőszakos törzzsel próbálnak barátkozni). Azóta volt még pár ilyen, most legutóbb a Three christs. Általában a pszichiátriai betegségeket feldolgozó filmek tetszeni szoktak, de ez valahogy nem jött be. A főszereplő fejébe veszi hogy megpróbálja pszichoterápiával gyógyítani a szkizofréniát (azt hiszem a 60as években, amikor még nem voltak nagyon jó gyógyszerek sem és sok elavult és/vagy kegyetlen módszert alkalmaztak), és összegyűjt 3 betegek akik mint Jézusnak hiszik magukat. A rendezés se nagyon tetszett (túl drámai jelenetek, sok könnyel, nemes arcélekkel, hosszú nézésekkel), Richard Gere-ért sem vagyok nagyon oda, de szerintem itt is az zavart főleg hogy a főszereplő egy nagyon specifikus elképzelést akart tűzön-vízen keresztül megvalósítani miközben mindenki mondta hogy ez nem lesz jó, aztán ad hoc belevitt olyan elemeket amire szintén mindenki mondta hogy nem túl okos ötlet, azt nem írom le hogy mi lett. A betegeket jól játszották a színészek.

Viszont tegnap meg megnéztük a 13 livest, ami azt dolgozza fel amikor néhány éve 12 gyerek és a fociedzőjük bennt rekedt egy barlangban az esőzések miatt. Nagyon tetszett, jó volt hogy nem próbálták akciófilm stílusúra készíteni hanem benne volt az a lassúság ami az élet része, beleláttunk a szülők és a búvárok érzelmeibe is de nem volt elolcsósítva. Izgultam még úgy is hogy tudtam mi lesz a vége, eleve nehezen néztem meg mert ez a téma nagyon érzékenyen érint, amikor történt nem is követtem mert csak borzongtam tőle. A gyerekek is aranyosak voltak, és ügyesen játszottak szerintem. Viggo Mortensen és Colin Farrell is jó színész szerintem, de az ismeretlenebbek is jók voltak, legalábbis én közben egyáltalán nem gondolkoztam azon hogy élethűen hozzák-e a karakterüket, benne voltam a történetben. Elon Muskot nem említi a film :D. V is nézte velünk, ő nem tudta mi lesz a vége mert még nagyon kicsi volt amikor történt, szerintem ő jobban izgult.

újabb klímakatasztrófás

Befejeztem Kim Stanley Robinson egy másik sorozatát, 40 signs of rain, 50 degrees below, 60 days and counting. Ez Amerikában játszódik ha jól értem kb napjainkban, de egy alternatív valóságban ahol kicsit mások a klímaváltozás jelei mint a földön most. Ebben is vannak jó ötletek, de azért már kicsit sok a klímaváltozásból, most egy darabig mást akarok olvasni. Meg amúgy sem ez a karrierje csúcsa szerintem, most nem is fogok annyira vigyázni a spoilerességre de a legvégét azért nem írom le.

Politikai szempontból itt még nagyon naiv volt KSR szerintem azzal kapcsolatban hogy ki lehet vagy nem lehet az usa elnöke és hogy ha meg is választanak valakit, mekkora a hatalma, és azzal kapcsolatban is hogy mennyire hajlandóak a gazdagok saját magukon bármi másra költeni. Az azóta történt események valószínű jól kiábrándították (2004-2007 között írta), lehet hogy ez magyarázza hogy a Ministry for the Future-ben Frank bár amerikából való, 20 éves korától soha nem megy vissza és senkivel semmilyen kapcsolata nincs onnan. Mondjuk ez minden regényében furcsa nekem hogy semelyik szereplőnek nincsenek rokonai, mindig arra a néhány másik szereplőre vannak utalva minden élethelyzetben akiket mi is ismerünk. Persze ez a Marsban jól működik, de a többiben nekem nem annyira életszerű.

Az elején elég unalmasnak is tartottam a könyvet, tudósok élik az életüket, dolgoznak, beszélgetnek és mászkálnak, de aztán néhány dolog történt azért benne. Aki álmodozik arról hogy sokkal természetközelibb életet éljen, annak érdekes lehet, én csak borzongtam hogy hogy bírják angolvécé és a saját, meleg ágyuk nélkül. Meg a cuccaik. Biztos hogy túlságosan kötődöm a tárgyakhoz.

Továbbra is imádom szeretem végtelenül cuki KSR, khm mármint nagyon fontos témákról ír általában, de azért itt még jobban megvolt az az érzésem hogy fogalma sincs arról hogy hogy működnek a romantikus kapcsolatok.

  • a főszereplő (akinek megint Frank a neve) és Caroline – úgy indul a “kapcsolatuk” hogy a pasi annyira megbámulja a nőt a metrón, hogy az észre is veszi, de tetszik neki, szexinek tartja (ilyen tuti nem történne velem soha, creepynek tartanám, de amennyire tudom ezzel sok nő van így), utána követi, majd együtt beszorulnak a liftbe ahol a nő ráveti magát a pasira és vad előjátékba kezdenek. Aztán kiszabadulnak, a nő egyértelművé teszi hogy nem kíván folytatást, de Frank kitartóan kutatni kezd utána, amivel végül eléri hogy mégis találkozzon vele, és ettől a második találkozástól már úgy viselkednek mint akik egymás élete nagy szerelme, bár néha elmélázik rajta hogy ez így elég furcsa hogy közben nem tudnak egymásról semmit. – ez nekem egy nagyon durva incel álmodozás
  • Frank eközben minden más nőt is nagyon látványosan megbámul aki tetszik neki, pl az edzőteremben, és van egy kajakos nő akit szintén üldöz meg próbál vele kapcsolatba lépni többször miközben az egyértelműen nem akar, ő meg elméletben Caroline-ba szerelmes
  • Frank és a főnöke, aki egy nála 10 évvel idősebb, magas pozícióban lévő, nagyon magabiztos és kompetens nő, elkezdenek egy edzőteremben edzeni ahol segítenek egymásnak meg izzadtan egymáshoz érnek (miközben Frank a többi, fiatalabb nőt is stíröli na mindegy), aztán a nő a munkában is elkezdi tapizni (jó azért nem a fenekét vagy ilyesmi, de akkor is), meg elhívogatja kettesben étterembe (de úgy is hogy ott vannak a jó barát jó fej kollégáikkal együtt és ott megbeszélik hogy akkor ők most kimennek kettesben enni), egyszer a nő látványosan megsértődik amikor neki le kell mondania egy közös vacsorát. Frank mindig várja hogy majd ebből lesz valami, miközben ő ugye Caroline-ba szerelmes halálosan. Egy másik rangos nővel is van ilyen élménye, csak vele csak egyszer találkozik. Szerintem ezek meg KSR olyan élményeiből jönnek amikor random nők közvetlenül és kedvesen viselkedtek vele, mert ilyenek, ő pedig tévesen szexuális vagy romantikus töltést tulajdonított az ügynek, vagyis benne megvolt és ezért azt gondolta hogy a másikban is.
  • Frank főnöke és az elnök – egyre szorosabb munkakapcsolatban vannak, aztán munkaügyben együtt töltenek fél órát, másnap már együtt élnek (kis túlzással, de kb miután Frank megtudja hogy összejöttek, már van egy olyan jelenet ahol együtt kávézgatnak és újságot olvasnak reggel), pár hónap múlva titokban összeházasodnak. Az elnök első egy-két hivatali évében. Miközben a férfiról többször leírja hogy reggel 7-től este 11-ig folyamatosan dolgozik. Hát szerintem ilyen munkarend mellett nincs annyi ideje egy másik emberre ami egy új kapcsolat kialakításához kell, és a nyilvánosság szempontjából is nehezen tudom elképzelni az egészet.
  • két másik fontos szereplő, Anna és Charlie, őket már egy két gyerekes házaspárnak ismerjük meg, a két kicsi gyerek mellett mindkettőnek nagyon fontos és felelősségteljes munkája van, a nő bejár a munkahelyére de 5-kor szigorúan mindig elindul haza, a metrón még dolgozik, bevásárol, főz, a pasi otthon van az egy-két éves gyerekkel (aki egyébként nem könnyű természetű) és mellette otthonról dolgozik. Aztán kertészkedni is kezdenek, na az tényleg betette a biztosítékot. Mindezek közben végig imádják egymást és soha egy vitájuk sincs, minden konfliktust ügyesen megoldanak.

Ez gondolom csak én vagyok de nagyon kétségbe ejt hogy az embereknek mennyi minden fér bele a napjába, mindenki hajnalban kel mindig, sétál, edz, dolgozik, fut, gyereket nevel, kertészkedik, munka mellett még száz dolog belefér nekik előtte, ebédszünetben és utána, és nincsenek folyamatosan végtelenül kimerülve.

Szerintem Joe (egy kisfiú) szerintem nem lesz annyival idősebb amennyi idő eltelik a sorozatban, de nem számoltam utána csak néha fennakadtam.

Meg az volt még az érzésem, hogy vannak olyan tulajdonságok (amikről azt gondolom hogy az íróban megvannak), amiket nehezen tud hova tenni és próbálja megtalálni az okát, amik nekem mind az autizmust idézik, egyrészt Joe szinte teljesen kezelhetetlen kis ördögfiókából átvált nagyon passzív szófogadó gyerekké, Frank meg a döntésképtelenségén és a koncentrációs képtelenségén gondolkozik sokat. Talál nekik okot de elég furát, különösen a subdurális hematoma ami nagyon durva műhiba lett volna ha egy hatalmas fejbecsapás után eszméletlen állapotban, nagy pápaszem hematómával kórházba kerülő embernél nem derül ki rögtön, (továbbra is az USA-ban, nem mozambikban vagy mittudomén, lehet hogy ott is műhibának számítana) miközben egy sima mezítlábas CT kimutatja. Ez bosszantott, meg hogy részben emiatt legalább 89-szer hangzott el a regényben hogy vér csorog le Frank torkán, amitől minden alkalommal rosszul lettem.

Szóval összefoglalva, nekem most ez annyira nem jött be, de lehet hogy csak én, lehet hogy túl hamar olvastam a mars után, de mindenképp fogok még tőle olvasni.

És van is tervem hogy mit tehetek még hogy jobb legyen, azok után / mellett amit eddig tettem, pillanatnyilag érzek erre elhivatottságot is úgyhogy tényleg használt valamennyit a szabadság:

  • heti tervet készíteni
  • beleírni a teendőket és minél több pihentető, élvezetes tevékenységet*
  • a fárasztó dolgok után előre beütemezni pihenőt (pl munka)
  • ha észreveszem hogy kezdek kimerülni, beütemezni pihenőt (akár annak árán hogy valamit lemondok)
  • az alvás érdekében még azt tehetem hogy próbálom állandósítani a lefekvés és felkelés időpontját. este 10 és reggel 8 lenne olyan ami működne, de ehhez a munkaidőmön is változtatni kéne. illetve hogy lefekvés előtt nincs tévé, gép és teló, de igazából lefekvés után még kicsit szoktunk beszélgetni, felsorolunk 3 jó dolgot a napból, és vagy T felolvas nekem vagy én olvasok, szóval fél óra nyugi megvan simán, és amikor már annyi ideje otthon voltam hogy lecsökkent a stressz, el is tudtam könnyen aludni
  • hátha most lesz energiám az evéssel is kezdeni valamit, nekem szerintem úgy lenne jó ha valami nagyon rendszeres lenne, cukrot kerülni kéne, és naponta kb ugyanannyi szénhidrátot enni – ennek is van köze valószínű az alváshoz**
  • időnként elmenni kettesben valami erdei házba pár napra
  • nyaralásban azt preferálnám ahova vonattal / hajóval lehet menni és főleg természet van, és lehetőleg kisebb a tömeg. Jó, izlandra bevállalom a repcsit.

*nekem az is nehéz hogy ilyeneket találjak és talán jobban működik ha előre megtervezem, mert az adott pillanatban sosem jut eszembe. most pont olvastam erről egy aranyos tumbli posztot, szóval lehet hogy beszerezhetnék még több szenzoros cuccot (amellett hogy a tumblin és az asmr videókban nézem, pl esőcsináló, lávalámpa), előszedhetem ami már van. + amiket az előzőben írtam. + nekem a relax és a mindfulness egyedül és appal se annyira vált be, de ha jól emlékszem valahol tartanak ingyenes online mindfulnesst szerda esténként

**ez extra nehéz, már sokat próbálkoztam, de nagyon édesszájú vagyok, nem bírok ellenállni az édességnek ha stresszes vagyok, az édesítőszereknek borzasztó az íze és kikészítik az emésztésem, a teljes kiőrlésű gabonákat se bírom. a kötelező napi 5-6 étkezés sok nekem, a kötelező 160 gramm szénhidrát is, legalábbis az ehhez előírt fél kiló bulgur meg hasonló köretek. a zabot nem szeretem, nem esik jól, és nekem gyorsként működik, a korpovit keksz is. nem bírok egyszerre sokat enni és nem is szabad, mert epekövem és refluxom is van. nem tudok főzni és nem is szeretek, nem is akarom megtanulni. szóval ami működhet, hogy a reggelit kihagyom és utána eszem 3x rendelős kaját meg szendvicset kovászos kenyérből (dél, 3-4, 7-8), ha sikerül kihagyni az édességet. vagy ha lenne valaki aki összeállítaná az étrendem, el is készítené és elküldené minden nap, vagy ha lenne olyan por vagy szelet vagy valami ami könnyen elkészíthető/ azonnal ehető és minden tápanyag benne van amire a szervezetemnek szüksége van

Na amúgy meg egész rendszeresen járunk Bercivel tollasozni, többször is felkeltem magamtól 8 körül szóval az álomkór azt hiszem elmúlt, a lakásban majdnem kész a pakolás, és itt is már szinte mindent elraktam valahova amit meg akarok tartani (bár még valószínű nem a végleges helye), T talált takarítónőt, Berci többet mesél, a Celeste játékkal játszott sokat, most visszatért a TFT-hez és egész ügyes benne, és abban is hogy ne játsszon túl sokat és így ne bosszantsa fel nagyon. Megnéztük az új Predatort, ezelőtt egyet se láttam, ez különösebben nem nyűgözött le.

Nézzük a Sandmant is, Neil Gaiman regényeit nagyon szeretem, a képregénynek többször nekiduráltam magam de nem bírtam elolvasni, nekem valahogy túl szaggatott és nehezen követhető, és borzasztó sok a szereplő akikről sosem tudom hogy kik. A sori jobban elmagyarázza. Talán nem pont ilyennek képzelném el Dreamet de összességében nagyon tetszik a sorozat, megvan ugyanaz a varázslatos mese hangulata, bár sokszor elég sötét.

Próbálunk keveset költeni hogy ne miattunk nőjön tovább az infláció, de az univerzum nem így gondolja, állandóan bejönnek kisebb-nagyobb, nem halasztható költségek, utoljára épp a mosógép romlott el, 80 ezer lenne minimum a javítás meg régi is. De legalább nyaralni nem voltunk a családi nyaraláson kívül, nem vettünk új kanapét, mert végül is még bírja a régi, egyelőre nem vettük meg a Mars- Árész expedíciót (ami elvileg olyan hangulatú mint a Mars Terraformálása csak 3 óra helyett 1 óra végigjátszani), és a Robbanó cicákhoz a Berobbanó cicák kiegészítőt (pedig nagyon jó, nekünk most angolul van meg, de az alapjáték magyarul, és más a hátlapja), és az ágdarálót is halogatom, pedig most hogy többet tudok a komposztálásról, anélkül nem lehet komposztálni, úgyhogy lehetne még rosszabb is.

Véget ért a szabadság, most természetesen aggódom hogy hogy lesz innentől, fogom-e bírni a gyűrődést, de reménykedem.

Az előzőhöz

utólag látva félreérthető volt a címe, ezt most kivételesen nem ilyen panaszkodó-segítségkérő posztnak szántam, hanem miután legalább 10 éve gondolkozom és dolgozom rajta, úgy éreztem hogy most már végre legalább értem a folyamatokat, és le akartam írni mert akkor kevesebbet pörög rajta az agyam körbe-körbe, és innen már könnyebb tovább lépni hogy hogyan tovább, szóval inkább “hát ezért vagyok mindig fáradt” vagy ilyesmi cím szerencsésebb lett volna. de azért köszönöm a segítő szándékú kommenteket mindenkinek!

és nem is látom (mindig) teljesen sötétnek, kilátástalannak, van egy csomó reményem is arra hogy tartósan javulni fog a lefárasztó és a pihentető, feltöltő dolgok egyensúlya, és idővel jobban is leszek:

  • lezajlik a költözködős, cuccokat áthordós, új helyen berendezkedős, lakásfelújítós és lakáskiadós időszak (ha szabadidőm van, nem ez lesz az első prioritás (még ha nem is csinálom épp), így legálisan foglalkozhatok építőbb, pihentetőbb tevékenységekkel)
  • lassan megszokjuk a helyet Bercivel, megszokjuk egymást T-vel és a gyerekeivel (nyilván ismertük egymást, de mind az öten lassan felmelegedő emberek vagyunk, az átlagosnál több idő kell hogy valakit a belső körünkbe fogadjunk, ez egyelőre csak T és én közöttem adott), sikerül a szokásainkat összehangolni – nekem is könnyebb és Berci miatt se kell annyit aggódni
  • kialakul az új munkarendem (nemrég csökkentettem a munka mennyiségén, ami eddig (a csökkentés) plusz munkával és stresszel járt)
  • elég sokat tudtam szabin lenni a nyáron, remélhetőleg ennek is volt valamennyi hatása, kicsit azért érzem is
  • most éppen jól alszom, kicsit remélem hogy megmarad (bár a tapasztalat az hogy ha dolgozom ez romlani szokott. de most arra is van egy kis remény hogy a munkahelyemen kicsit csitul a folyamatos dráma- érzelmi turbulencia)
  • véget ér a meleg (nem, nem fogom visszasírni télen, már vagy 10 éve nem szoktam, először 2003 nyarán traumatizálódtam tőle és utána még sok nyáron, rettegek tőle amint jön a jobb idő tavasszal (a hideget se szeretem, de az csak ilyen sima kellemetlenség, jobban fel kell öltözni és betakarózni, nem társul hozzá a fenyegető “élve megfővünk” érzés (a Jövő minisztériuma* nem rontott a félelmemen, csak megfogalmazta az érzéseimet))
  • nagyon-nagyon reménykedem benne hogy lassan Berci is jobban lesz, ennek két kimenetelét tudom elképzeni:
    • iskolába fog járni, az nekem több munka lesz mert hordani kell és itthon egy darabig még nem válik önállóbbá mert a suli elveszi minden energiáját
    • nem fog iskolába járni, de előre lép az önellátásban és az ideje strukturálásában
    • jó hát amire tényleg vágynék, de szerintem idén nem fog megvalósulni, hogy esti iskolába jár online vagy személyesen, amit megold egyedül, és kevésbé fárasztja el mert nem lesznek körülötte gyerekek akiket fegyelmezni kell a tanárnak, a tanárok kevesebb negatív érzésüket árasztják ki az osztályra, és nem kell hajnalban kelni
  • a felszabaduló időbe bele tudok illeszteni olyan elfoglaltságokat amik töltenek (ring fit, mászás, jóga, T-vel hétvégénként programok, blogot írni a lelki problémákról és az autizmusról, keresztszemes hímzés)

*a könyv elején van néhány nagyon illusztratív, igazi rémálom hangulatú jelenet

Miért vagyok mindig fáradt

vagyis mért nem vagyok jobban annak ellenére hogy az elmúlt 10 évben többször változtattam azon hogy hol és mennyit dolgozom (egy kicsit azt is hogy mit, de sajnos így is nagyon stresszes maradt), gondolkoztam rajt hogy ki vagyok, mire vágyom, mi hiányzik, tettem érte és meg is kaptam sok mindent

ha már úgyis ezen rágódom az ébren és egyedül töltött időm 90%-ában, megpróbálom (újra) összefoglalni (eltúlozva és kisarkítva, ha még a finomságokat is beleírnám végtelen átláthatatlan szövevénnyé válna az egész)

  • úgy nőttem fel hogy nem számít mire van szükségem, fontosabb hogy másoknak mire van szüksége, mások mire vágynak, mit várnak el, illetve a kötelességek (társadalmi elvárások) – sokáig ez vezérelte a viselkedésemet és még most is sokszor
  • néhány tényező miatt azt hiszem hamarabb elfáradok mint az átlag*:
    • a társas interakciók kimerítőek (mert folyamatosan elemezni kell őket, + mert furcsának tartom a viselkedésem, ezért nem azt csinálom ami magától jön (ami kb az lenne hogy resting bitch face-el nézek ki a fejemből és ennyi), hanem figyelem a többieket hogy ők mit csinálnak illetve mit várnak el (illetve nyilván csomó helyzetben már pontosan tudom ezt, úgyhogy magamra erőltetem akkor is ha rossz)))
    • valamiért (az előzőnek köze lehet hozzá) olyan munkát választottam ami 90%ban társas interakciókból áll, és segítő foglalkozás, gyakran olyanokkal találkozom akiknek segítségre van szüksége
    • nem alakulnak ki rutinjaim, minden tevékenységet tudatos odafigyeléssel végzek
    • ezeket sokszor túl is gondolom, mert perfekcionista vagyok
    • sok feladat elborít, ezért halogatom őket és nyomasztanak, sosincs vége, sose lehet legálisan pihenni, mindig lenne legalább 10 sürgős dolog amik sorra jutnak az eszembe
    • emiatt gyakran nem választok igazi pihentető kikapcsolódást, csak hagyom hogy teljen az idő (mert felállni nincs erőm a feladatokhoz)
    • figyelmetlen vagyok, ezért mindenre extrán figyelni kell amit nem akarok elfelejteni
    • nagy az alvásigényem, de gyakran borzasztóan alszom. ha nem alszom ki magam minden sokkal rosszabb (hányinger, szédülés, romlik a figyelmetlenség, türelmetlenség, feledékenység, feszült leszek – ezek miatt nyilván ha nem aludtam ki magam eleve sokkal stresszesebb vagyok, alapból egy borzasztó napra készülök)
    • a belső kritikus hang kb mindenben talál hibát és minden gáz amit csinálok
    • úgy általában mindig nagyon sok gondolatom van, amik gyorsan váltogatják egymást, mindenről eszembe jut valami más, minden apró inger elvonja a figyelmem
    • sok mindenen szorongok, ezek is lefárasztanak
      • hogy valamit rosszul csinálok, ebből valakinek baja lesz vagy nekem, megaláznak, leszidnak stb
      • a szeretteim miatt
      • a világ dolgai miatt
  • ezeken 4,5 + 2,5 év terápia nem segített rengeteget, egy részét segített felismerni, van amikor észre tudom venni hogy ugyanazt csinálom és tudatosan tudok rajta változtatni. a terapeutáim nem fogadták el az autizmust mint magyarázat, inkább azt gondolták hogy nekem valamiért megéri fenntartani ezt
  • ezek miatt kb 19 éves koromtól szinte folyamatosan túl voltam terhelve, mindig többet csináltam mint amennyit bírtam mert muszáj volt. nagyon sokszor csak azt csináltam meg ami tényleg muszáj, pl a magammal törődés és a kikapcsolódás kimaradt, társas kapcsolatokra nem marad energiám
  • sokáig maradtam benne olyan “baráti” körökben akikről kiderült hogy nem voltunk barátok
  • közben többször traumatizálódtam, sok mindent képtelen vagyok feldolgozni bármennyit beszélek/ gondolkodom rajta
  • mindig jön valami új nehéz
  • a jó változásokban is van nehéz

*sokáig azt hittem ezek mindenkinek pont ugyanennyire nehezek és mindenki ugyanilyen fáradt, de most már látom hogy ez nincs így.