Második rész

Bettleheim nem igazán bízik az olvasóban hogy a nehéz helyzetekben elég ügyesen gondol vissza a saját gyerekkorára, találja ki gyermeke indítékait és cselekszik ennek megfelelően, ezért inkább sorra veszi a gyakrabban előforduló nehéz helyzeteket és kifejti hogy kell reagálni rájuk.

A második rész egyben a középső, és végig a játékról szól.

– már a kisbabának éreznie kell hogy örömet okoz a szüleinek, az hogy hogyan reagálnak a testére, a későbbi identitás alapja, azokat a cselekedeteket kezdi ismételgetni amiknek a szülők örülnek
– a dackorszakban azért dühöng mert bosszantja hogy valamit nem tud egyedül elvégezni, de annyira elsodorják az érzései hogy közben már megfeledkezik róla hogy miért dühös, ezért úgy lehet jól megállítani ha eltereljük a figyelmét
– a játékokat azért dobálja ki a gyerek a járókából, mert örül hogy képes rá
– a serdülő újraéli a korábbi tapasztalatait és újra megoldja a problémáit (saját maga elfogadása, orális fixáció, tisztaság)
– a serdülők szülei ragaszkodjanak az értékeikhez, de ne képviseljék túl erélyesen, fejezzék ki hogy szeretik a gyereket de hagyjanak neki szabadságot – ebben az életszakaszban a szüleivel szemben is meg kell határoznia magát
– a játék során szocializálódik a gyerek, veszíteni is így tanul meg, és a kitartást is
– az életproblémáikat is így oldja meg (pl testvér születése, szobatisztaság) – nem szabad beleszólni hogy hogy játsszon
nem szabad mást érezni mint amit mondunk pl hogy ügyes, büszke vagyok rá, menni fog akkor is ha még nem megy – belül közben nem szabad csalódottnak lenni hogy nem megy neki (hm.) újra átböngésztem isolde kommentje kapcsán ezt a részt, és inkább úgy van hogy ne dicsérjük ha nem érezzük jónak a teljesítményét, csak akkor ha igen
– régen könnyebb volt mert a gyerekek látták szüleiket munka közben, sokszor őket utánozták a játékban, és a szülő örült amikor ezt látta
– a tévé nem hagy teret a fantázia kifejlődésének, a gyerek nem tanul meg játszani, unatkozik
– a játék által a gyerek hidat épít a belső tudattalan világa és a valóság között, megtanulja a törvényeket (pl ledől a torony), megtanulja elfogadni a korlátokat
– fontos hogy a szülő örömmel játsszon együtt a gyerekével, régen ez is könnyebb volt mert többet játszottak a felnőttek
– a rombolás is hasznos lehet a gyereknek bizonyos szempontból, Goethe önéletrajzában szerepel hogy kidobálta anyja edényeit a házból kiskorában és ezt a felnőttek mosolyogva nézték, állítólag a testvérféltékenységét dolgozta így fel. Ezt én teljesen elképzelhetetlennek tartom. Mármint elhiszem hogy így történt, de biztos nem tudnám higgadtan kezelni ha edényeket dobálnának ki az ablakon a gyerekeim, vagy bármi ilyesmit.
– ahányszor kidobja a gyerek a játékát a járókából, mindig örömmel kell visszaadni neki. Na ez teljességgel lehetetlen, szerintem nem létezik ilyen személy.
– én és nem én elkülönítése, biztonságérzet kialakulásához kellenek a kukucs, bújócska, érintős játékok.

Még nincs vége a második résznek de kezd nagyon hosszú lenni, ezért itt megszakítom. Gyanús hogy megint belevesztem a részletekbe ahogy általában szoktam.

nemzeti ünnep

Huszonharmadikát jól kihasználtuk, elmentünk Esztergomba megnézni a bazilikát, mert Nudlit nagyon érdekelte mint magas épület (kis csalódást okozott hogy az altemplom talajszintjétől számítják a 100 métert). Illetve indulás előtt még győzködtük Bercit, aki az utolsó pillanatban eldöntötte hogy mégsem szeretne jönni, mint utóbb kiderült a híd miatt, amitől mint kiderült egy kicsit tart. Megcsodáltuk a bazilikát, a kincstárat és az altemplomot, és magától értetődőnek vettük hogy felmegyünk a kupolába is. Nudli nem annyira, többször kijelentette hogy visszafordul, de sok bíztatással legyőzte a félelmét és feljött a lépcső tetejéig, majd ott lecövekelt. Utána elsétáltunk a hídhoz és közben többször megálltunk kavicsokat és faleveleket dobálni a vízbe (gyerekek), aléltan pihenni a parton és rámutatni annak érdekességére hogy Nudlit lenyűgözik a magas épületek miközben tériszonya van (én). Átmentünk a hídon, gyönyörködtünk a kilátásban, találtunk egy cukrászdát, visszajöttünk, újra gyönyörködtünk (közben elkezdett lemenni a nap), mi megálltunk a Dunaparton kavicsokat dobálni (gyerekek) és pihenni (én), Gé meg elment a kocsiért, mikor odaért felhívott hogy nálam van a kulcs, utánaszaladtunk mert haza is kell érni leckét írni, végre elindultunk. Visegrádnál megállt a kocsisor, a rádió pedig ötpercenként bemondta hogy a 11-es úton nagy dugó van. Amikor egyértelművé vált hogy nem fogunk emberi időben hazaérni, megígértük hogy nem kell fürödniük és beírjuk az üzenőbe hogy a dugó miatt nem tudták megírni a leckét, Gé felajánlotta hogy játsszunk közösen, de nem akartak, úgyhogy megkapták a telefonokat, mi meg kettesben barkóbáztunk, meg a végén egyet miszter x-eztünk, így egész jól eltelt a három óra. Írtunk kedves szívhezszóló levelet a tanítónéniknek, Nudli megmutatta és minden jó volt, Berci nem mutatta meg hanem szóban mondta a tanítónéninek hogy későn értünk haza, aki ennek ellenére beírta a hiányt, amit Berci úgy mesélt el itthon hogy valami történt, és ő nem gondolatolvasó hogy kitalálja hogy mit gondol a tanítónéni (ő mondta el másnap Gének hogy mi volt, és hogy a hiány beírása nem jelent semmit). Berci megbetegedett, pénteken itthon maradtam vele, így megtudhattam hogy az új kedvenc animéje a Monsuno.

Ma meg megnéztük a Turbót a moziban 3D-ben, gyerekeknek tudom ajánlani: Nudli szerint 8-as, Berci honnan tudja hogy hányas, szerintem 3-as. Viszont vettem magamnak mindenféle body shopos cuccot, Gé vett magának spriengfield zoknit, meg találtunk egy sütiboltot ahol volt macaron.

Love and other drugs

Valaki mesélte hogy van egy film arról hogy hogyan dolgoznak az amerikai gyógyszerügynökök, amiről én korábban úgy gondoltam hogy ott nem megy ennyire a direct marketing mert az amerikai orvosokat nem lehet ilyenekkel kivásárolni hogy toll meg konferencia, és persze elhittem az illetőnek hogy de (aki egy gyógyszerügynök, de ez most mellékszál), de akkor már érdekelni kezdett a film, úgyhogy megnéztem és kiderült hogy ez egy ilyen valódi hollywoodi izé, nem ilyen dokumentumfilm-jellegű, és hát Jake Gyllenhaal, meg én “neveletlen hercegnő” “catwoman” Anne Hathaway-t is bírom, és az jó benne hogy ebből a szempontból nem olyan didaktikus hogy fú szemét gyógyszercégek, csak úgy odaszúr egyet-egyet hogy pont rajta jön ki a ritka de kellemetlen mellékhatás meg satöbbi. De alapvetően egy nagyon hollywoodi szerelmes történet, mondjuk annak szerintem jó, meg benne van a Praise You, Harvey a Suitsból, meg pl ezt tetszett: “Let’s just say in some alternate universe, there’s a couple just like us, okay? Only she’s healthy and he’s perfect. And their world is about how much they’re going to spend on vacation or who’s in a bad mood that day, or whether they feel guilty about having a cleaning lady. I don’t want to be those people. I want us. You. This.” – bár ez is giccses egy picit, és attól a sablontól nem tudtak elszakadni hogy bla-bla-bla, és egyszercsak találkoznak, és első pillanattól érződik hogy ez valami különleges, de aztán valami közbejön, de végül ezer nehézségen keresztül bizonyítják hogy ők tényleg egymásnak születtek és happily ever after. Meg ez a beteg csaj vonal kicsit olcsó húzás. De ahhoz képest mondjuk hetes. És elég sokat is nevettem rajta, meg egy kicsit sírtam, de ezt letagadom ha bárki felhozza nyilvánosan.

(Más kérdés hogy milyen lenne egy olyan szerelmes film amiben egyértelmű hogy ők csak két ember akik kikötöttek egymás mellett, és valószínűleg mindkettő számára lett volna jobb lehetőség is, de ki ér rá örökké keresgélni, meg amúgy se azon múlik hogy mennyire tökéletesen összeillenek és varázs meg tűzijáték, hanem hogy mennyit hajlandóak dolgozni érte hogy működjön, bár most hogy leírtam a francia filmek többsége ilyen lehet.)

A mai betegek valószínűleg olvasták a nyafogásomat, többen is jól voltak, illetve külön kiemelték hogy meg vannak elégedve az ellátással. Ráadásul holnap szabadnap és megyünk Esztergomba. De (ez nem jön ide de lusta vagyok normálisabban átkötni) (on a different note) összeszámoltam hogy mennyit alszom és szerintem sokat: hétköznap a 7-8 óra megvan, hétvégén 8-10 és még heti 2-3-4x alszom délután is 2-3 órát.

Lennének komolyabb témák, de szerintem unalmasak, meg lusta is vagyok, ráadásul sikerült megtalálnom hogy mi volt az a film amit utoljára letölttettem Gével és aztán nem néztem meg, úgyhogy inkább azt nézem meg.

Berci: az egoizmus az hogy ketten elveszítik egymást és keresik egymást és oda jutnak vissza ahonnan kiindultak és tovább keresik egymást?
s: nem, az önzés.

Továbbra is a minecraft videókat nézik, ritkán játszanak is, tegnap például megépítették a király wc-jét, ahol rejtett kamerával felvették hogy a király eljátssza hogy a wc papír összeházasodik a fallal. (szerintem az előzmény a csodálatos új sorozatban rejlik, aminek még a nevét is ciki leírni, vunderschön és szuperszexi, ahol rejtett kamerával felvették amint Jani filctollakkal játssza el hogy több nővel összejön egyszerre.)

Ok

Én meg arra jöttem rá hogy most sokan vannak szarul és nagyrészt az visel meg hogy sorba jönnek egymás után a betegek és egyrészt mindegyiknél végighallgatom hogy ő most milyen szarul van és ez milyen szörnyű neki, másrészt korlátozott időn belül ki kell hámoznom a panaszözönből hogy tényleg mi a helyzet, ki kell találnom hogy mi legyen (minden marad így hátha kibekkeljük, gyógyszerváltás, pszichológus, kórház stb), tájékozott beleegyezést szerezni tőle, az épp felmerülő témákban edukálni (ha nappal alszik éjjel kevésbé tud, az még nem kóros ha párszor felébred de vissza is alszik, nem, a hangulatjavítók nem kábítószerek, nem fog hozzászokni, a frontinnak viszont ne emelgesse az adagját mert az nem jó neki, az normális hogy néha nagyobbat dobban a szíve, nagyon fontos hogy legalább két hétig szedje a gyógyszert akkor is ha nincs jól, mert addigra szűnnek meg a mellékhatások és akkor kezd hatni, stb stb stb), felírni az új recepteket, beutalót, ambuláns lapot, kontroll időpontot, és sehonnan sem felejteni le a pecsétet. Ami persze nem negyed óra, a következő betegek egyre nagyobb késésekkel jönnek be, és kezdődik az egész elölről. Elvileg van egy asszisztensnő aki a kezem alá dolgozik, de néha bekavar, elfelejt valamit és gyorsabb pótolni mint megvárni míg kész lesz, bevon abba is amit meg tudna oldani, és általában mindent át kell nézni amit elkészít mert 50%-ban hibás. Az ő feladataikat én is el tudnám látni, az lenne az értelme hogy ne az én időmet vegye el, de ez sajnos nem mindig érvényesül. A betegek pedig gyakran bosszantóak is, mert felháborodva jönnek be hogy miért kell várni ha előjegyzés van ill. előjegyzés nélkül jönnek és elvárják hogy rájuk szánjak sok időt mert ők most rosszul vannak, meg kiderül hogy évek óta nem jártak itt mert orvosi engedély nélkül elhagyták a gyógyszert, meg már rég nem szedték akkor sem amikor jártak mert nem volt jó nekik, de az előző orvosnak azt hazudták hogy szedik (akkor honnan tudjam hogy most igazat mond-e?), és erősebb nyugtatót és altatót kérnek miután a mostanit engedély nélkül az égbe emelték, de a hangulatjavítót nem merik elkezdeni szedni mert a szomszédjuk azt mondta hogy nagyon erős, minden hónap közepén “elveszítik” a receptjeiket és követelik hogy soron kívül írjam fel újra, és az én lelkemen szárad ha vele valami történik ha nincs gyógyszere, azt állítják hogy hetek óta fent vannak egész éjjel, az idősek magányosak de idősek klubjába nem mennek semmiképp. De ha épp nem húzom fel magam nagyon valamelyik betegen vagy nővéren, akkor is kimerítő ez nap nap után. Nem mindig ilyen, nyáron például teljesen laza nyugis volt a rendelés. Meg volt egy másik dolog is.

Arra értem haza (fáradtan és nagyon éhesen, de bármennyire is akarom ez mégsem egy panaszkodós bejegyzés lesz, mert annyira édesek), hogy Berci pizsamában görnyed az íróasztal fölött és magához képest lelkesen másol egy szöveget az olvasókönyvből a kiradírozható tollával*, Nudli pucéran nézi nagyszüleivel a pókember 1-et. Majd Nudli elpanaszolta, hogy a mai napban az volt a rossz, hogy nem írtuk alá az ellenőrzőjében hogy ma nyílt nap lesz. Bocsánatkérően sajnálkoztam, Berci közölte hogy neki holnap lesz de nem baj ha nem megyünk (már szólt hogy nem megyünk), készítettem Nudlinak kakaót, magamnak padlizsánkrémes szendvicset, megnéztem Berci epic Chuck Norris póló nélküli performanszát (mindenféle ütésekkel, majd csikizéssel hatástalanította Nudlit), meghallgattam Nudlit hogy mit tanultak az erdőről a nyílt napon, illetve a cinege és a kisfiú című történetet amit februárig minden nap el kell olvasnia hogy addigra megtanulja. Bercinek eszébe jutott hogy holnapra rajzra kell körző, egy lötyögősön kívül csak apu régi orosz körzőjét találtam, így odaadtam de lelkére kötöttem hogy vigyázzon rá. Megcsodáltunk egy újszülöttet a facebookon és röviden elbeszélgettünk róla hogy mindenkinek bebarnul-e a haja felnőttkorára. Körülbelül18-23 felszólítás után bepakolták a táskájukat és lefeküdtek aludni, Nudli még kicsit felolvasott az állati rekordos könyvből, amit Berci tiltakozását követően suttogva folytatott.

 

*tavaly bevezette a tanítónéni, hogy kötelező tollal írni és három hiba után az egész szöveget le kell másolni újra. Ez nálunk nagy ellenállást váltott ki, amit Berci azzal fejezett ki hogy sírni kezdett ha kiderült hogy van még írás lecke, mi meg azzal hogy elfogadhatatlan szavakkal illettük a tanítónénit (szigorúan csak ha a gyerekek nem hallották), és megengedtük Bercinek hogy ceruzával írja meg a leckét, majd Gé átírta tollal. Idén vettem neki kiradírozhatót, hogy legalább itthon ne szenvedjen, mire közölte hogy a lányok már rég ilyennel írnak bent is, és engedi a tanítónéni.

Visszakerestem a blogban hogy a tervezett bejegyzéshez belinkeljem az előzmény, de kiderült hogy az előzmény (2009-ben) szinte szóról szóra ugyanaz mint amire ma ráébredtem. Annyival tudnám kiegészíteni hogy nemcsak attól akadt ki Jézus amikor a tanítványai elaludtak körülötte a kertben, hanem pl. azt is szóvá tette hogy 10 ember közül akiket meggyógyított csak egy jött vissza megköszönni.

A következő lépés 0,1%-át is megtettem, (pozitív visszajelzéseket kapni és értékelni), idegen környezetben van amikor működik, viszont olyanok között nehezebb változást előidézni akik már régóta ismernek és elkönyveltek valamilyennek.

Kulturális sokkot kaptam attól hogy haza kellett jönni, béna az utca, a busz, az épületek, a napi program, sehol egy medence. És folyton pislogok hátra a vállam fölött hogy mindenki megvan-e, mivel általában csoportosan mászkáltunk mindenhova a városban konferencián.

A lényeg hogy láttam a sagrada familiát

Olyan környezetben ittam annyit és éreztem olyan jól magam amire nem gondoltam volna. Mára ennyi elég is tekintve hogy minden szót többször kell visszatörölni javítás miatt (mert a netbooknak béna a klaviatúrája).

Ennél jóva szofisztikáltabb bejegyzést terveztem Barcelonáról és a pszichiátria jövőjéről.

 

 

Végül infinity kill 99 lett Berci neve a kinecten, mert a rövidebb már foglalt volt. Hiába mondtam neki hogy a fiúknak akik minecraftot játszanak a youtube-on azért ilyen számok vannak a neve mellett, mert ők akkor születtek. Át is öltöztette az avatárját menő feketébe (smiley-k, szívecskék).

Meg még az volt az elmúlt hetekben, hogy Berci szülinapját ünnepeltük több felvonásban ami Nudlit eléggé megviselte. Anyuéknál pont az ünneplés előtt Berci elzavarta őt maga mellől mert ideges lett hogy nem nyert valami játékban, ettől Nudli kiborult és haza akart menni, végül a hálószobában bezárkózva vészelte át az ünneplést. (Berci meg morcosan, lehajtott fejjel). Ezt túlélték, de következő héten jött a lasertagezés (Berci és egy osztálytársa közös szülinapozása a barátaikkal), Nudli a hét közepén elkezdett szenvedni hogy utálja a lasertaget és ő nem akar játszani, de úgy nem jó ha eljön és nem játszik, mert a többiek az iskolában elmondják hogy nem játszott. Azt a megoldást meg mi nem fogadtuk el hogy egyikünk itthon marad vele. Próbáltunk empatikusak lenni és megoldani a helyzetet, de végül olyan hosszan mondogatta hogy utálja Berci hülye szülinapját és hogy lehet ilyen bénaságot kitalálni, hogy Berci is kiborult. Végül Gé megoldotta, elmentek kettesben fagyizni, aztán mi is de külön, mindkét gyereknek jutott egy kis saját idő egy szülővel. Meg Nudlinak az is jót tett hogy Gével kettesben voltak egy bowlingozós szülinapon az ő egyik osztálytársánál.

Később megbeszéltük hogy mind a négyen egy csapatban leszünk és nem hagyjuk magára végig a lasertag alatt, így beleegyezett hogy játsszon. Így is lett, kivéve hogy néha eléggé elkapott minket a láz, de Nudlin sem tűnt úgy hogy bármi baja lenne, magabiztosan jött-ment és lövöldözött, de utána mégis azt mondta hogy most is rossz volt. Nem szereti hogy sötét van (egy-két helyiségben egyáltalán nincs fény), és hangos a zene (néha tényleg meglepő hogy hirtelen puskaropogást hallasz a válladnál). Mondjuk szerintem ettől még nem félelmetes, nem tudom 8 évesen mit gondoltam volna. De beleillik abba a sorba hogy azért utál iskolába járni mert a tanítónéni felemeli a hangját ha a többiek nem értik (ő általában igen), edzésre meg azért mert túl nehéz.

Most kinect sports ment, és arról gondolkoznak hogy hogy tudna védeni a kapus ha t-rexek lennének az avatarok.