Második rész

Bettleheim nem igazán bízik az olvasóban hogy a nehéz helyzetekben elég ügyesen gondol vissza a saját gyerekkorára, találja ki gyermeke indítékait és cselekszik ennek megfelelően, ezért inkább sorra veszi a gyakrabban előforduló nehéz helyzeteket és kifejti hogy kell reagálni rájuk.

A második rész egyben a középső, és végig a játékról szól.

– már a kisbabának éreznie kell hogy örömet okoz a szüleinek, az hogy hogyan reagálnak a testére, a későbbi identitás alapja, azokat a cselekedeteket kezdi ismételgetni amiknek a szülők örülnek
– a dackorszakban azért dühöng mert bosszantja hogy valamit nem tud egyedül elvégezni, de annyira elsodorják az érzései hogy közben már megfeledkezik róla hogy miért dühös, ezért úgy lehet jól megállítani ha eltereljük a figyelmét
– a játékokat azért dobálja ki a gyerek a járókából, mert örül hogy képes rá
– a serdülő újraéli a korábbi tapasztalatait és újra megoldja a problémáit (saját maga elfogadása, orális fixáció, tisztaság)
– a serdülők szülei ragaszkodjanak az értékeikhez, de ne képviseljék túl erélyesen, fejezzék ki hogy szeretik a gyereket de hagyjanak neki szabadságot – ebben az életszakaszban a szüleivel szemben is meg kell határoznia magát
– a játék során szocializálódik a gyerek, veszíteni is így tanul meg, és a kitartást is
– az életproblémáikat is így oldja meg (pl testvér születése, szobatisztaság) – nem szabad beleszólni hogy hogy játsszon
– nem szabad mást érezni mint amit mondunk pl hogy ügyes, büszke vagyok rá, menni fog akkor is ha még nem megy – belül közben nem szabad csalódottnak lenni hogy nem megy neki (hm.) újra átböngésztem isolde kommentje kapcsán ezt a részt, és inkább úgy van hogy ne dicsérjük ha nem érezzük jónak a teljesítményét, csak akkor ha igen
– régen könnyebb volt mert a gyerekek látták szüleiket munka közben, sokszor őket utánozták a játékban, és a szülő örült amikor ezt látta
– a tévé nem hagy teret a fantázia kifejlődésének, a gyerek nem tanul meg játszani, unatkozik
– a játék által a gyerek hidat épít a belső tudattalan világa és a valóság között, megtanulja a törvényeket (pl ledől a torony), megtanulja elfogadni a korlátokat
– fontos hogy a szülő örömmel játsszon együtt a gyerekével, régen ez is könnyebb volt mert többet játszottak a felnőttek
– a rombolás is hasznos lehet a gyereknek bizonyos szempontból, Goethe önéletrajzában szerepel hogy kidobálta anyja edényeit a házból kiskorában és ezt a felnőttek mosolyogva nézték, állítólag a testvérféltékenységét dolgozta így fel. Ezt én teljesen elképzelhetetlennek tartom. Mármint elhiszem hogy így történt, de biztos nem tudnám higgadtan kezelni ha edényeket dobálnának ki az ablakon a gyerekeim, vagy bármi ilyesmit.
– ahányszor kidobja a gyerek a játékát a járókából, mindig örömmel kell visszaadni neki. Na ez teljességgel lehetetlen, szerintem nem létezik ilyen személy.
– én és nem én elkülönítése, biztonságérzet kialakulásához kellenek a kukucs, bújócska, érintős játékok.

Még nincs vége a második résznek de kezd nagyon hosszú lenni, ezért itt megszakítom. Gyanús hogy megint belevesztem a részletekbe ahogy általában szoktam.

nemzeti ünnep

Huszonharmadikát jól kihasználtuk, elmentünk Esztergomba megnézni a bazilikát, mert Nudlit nagyon érdekelte mint magas épület (kis csalódást okozott hogy az altemplom talajszintjétől számítják a 100 métert). Illetve indulás előtt még győzködtük Bercit, aki az utolsó pillanatban eldöntötte hogy mégsem szeretne jönni, mint utóbb kiderült a híd miatt, amitől mint kiderült egy kicsit tart. Megcsodáltuk a bazilikát, a kincstárat és az altemplomot, és magától értetődőnek vettük hogy felmegyünk a kupolába is. Nudli nem annyira, többször kijelentette hogy visszafordul, de sok bíztatással legyőzte a félelmét és feljött a lépcső tetejéig, majd ott lecövekelt. Utána elsétáltunk a hídhoz és közben többször megálltunk kavicsokat és faleveleket dobálni a vízbe (gyerekek), aléltan pihenni a parton és rámutatni annak érdekességére hogy Nudlit lenyűgözik a magas épületek miközben tériszonya van (én). Átmentünk a hídon, gyönyörködtünk a kilátásban, találtunk egy cukrászdát, visszajöttünk, újra gyönyörködtünk (közben elkezdett lemenni a nap), mi megálltunk a Dunaparton kavicsokat dobálni (gyerekek) és pihenni (én), Gé meg elment a kocsiért, mikor odaért felhívott hogy nálam van a kulcs, utánaszaladtunk mert haza is kell érni leckét írni, végre elindultunk. Visegrádnál megállt a kocsisor, a rádió pedig ötpercenként bemondta hogy a 11-es úton nagy dugó van. Amikor egyértelművé vált hogy nem fogunk emberi időben hazaérni, megígértük hogy nem kell fürödniük és beírjuk az üzenőbe hogy a dugó miatt nem tudták megírni a leckét, Gé felajánlotta hogy játsszunk közösen, de nem akartak, úgyhogy megkapták a telefonokat, mi meg kettesben barkóbáztunk, meg a végén egyet miszter x-eztünk, így egész jól eltelt a három óra. Írtunk kedves szívhezszóló levelet a tanítónéniknek, Nudli megmutatta és minden jó volt, Berci nem mutatta meg hanem szóban mondta a tanítónéninek hogy későn értünk haza, aki ennek ellenére beírta a hiányt, amit Berci úgy mesélt el itthon hogy valami történt, és ő nem gondolatolvasó hogy kitalálja hogy mit gondol a tanítónéni (ő mondta el másnap Gének hogy mi volt, és hogy a hiány beírása nem jelent semmit). Berci megbetegedett, pénteken itthon maradtam vele, így megtudhattam hogy az új kedvenc animéje a Monsuno.

Ma meg megnéztük a Turbót a moziban 3D-ben, gyerekeknek tudom ajánlani: Nudli szerint 8-as, Berci honnan tudja hogy hányas, szerintem 3-as. Viszont vettem magamnak mindenféle body shopos cuccot, Gé vett magának spriengfield zoknit, meg találtunk egy sütiboltot ahol volt macaron.

Love and other drugs

Valaki mesélte hogy van egy film arról hogy hogyan dolgoznak az amerikai gyógyszerügynökök, amiről én korábban úgy gondoltam hogy ott nem megy ennyire a direct marketing mert az amerikai orvosokat nem lehet ilyenekkel kivásárolni hogy toll meg konferencia, és persze elhittem az illetőnek hogy de (aki egy gyógyszerügynök, de ez most mellékszál), de akkor már érdekelni kezdett a film, úgyhogy megnéztem és kiderült hogy ez egy ilyen valódi hollywoodi izé, nem ilyen dokumentumfilm-jellegű, és hát Jake Gyllenhaal, meg én “neveletlen hercegnő” “catwoman” Anne Hathaway-t is bírom, és az jó benne hogy ebből a szempontból nem olyan didaktikus hogy fú szemét gyógyszercégek, csak úgy odaszúr egyet-egyet hogy pont rajta jön ki a ritka de kellemetlen mellékhatás meg satöbbi. De alapvetően egy nagyon hollywoodi szerelmes történet, mondjuk annak szerintem jó, meg benne van a Praise You, Harvey a Suitsból, meg pl ezt tetszett: “Let’s just say in some alternate universe, there’s a couple just like us, okay? Only she’s healthy and he’s perfect. And their world is about how much they’re going to spend on vacation or who’s in a bad mood that day, or whether they feel guilty about having a cleaning lady. I don’t want to be those people. I want us. You. This.” – bár ez is giccses egy picit, és attól a sablontól nem tudtak elszakadni hogy bla-bla-bla, és egyszercsak találkoznak, és első pillanattól érződik hogy ez valami különleges, de aztán valami közbejön, de végül ezer nehézségen keresztül bizonyítják hogy ők tényleg egymásnak születtek és happily ever after. Meg ez a beteg csaj vonal kicsit olcsó húzás. De ahhoz képest mondjuk hetes. És elég sokat is nevettem rajta, meg egy kicsit sírtam, de ezt letagadom ha bárki felhozza nyilvánosan.

(Más kérdés hogy milyen lenne egy olyan szerelmes film amiben egyértelmű hogy ők csak két ember akik kikötöttek egymás mellett, és valószínűleg mindkettő számára lett volna jobb lehetőség is, de ki ér rá örökké keresgélni, meg amúgy se azon múlik hogy mennyire tökéletesen összeillenek és varázs meg tűzijáték, hanem hogy mennyit hajlandóak dolgozni érte hogy működjön, bár most hogy leírtam a francia filmek többsége ilyen lehet.)

A mai betegek valószínűleg olvasták a nyafogásomat, többen is jól voltak, illetve külön kiemelték hogy meg vannak elégedve az ellátással. Ráadásul holnap szabadnap és megyünk Esztergomba. De (ez nem jön ide de lusta vagyok normálisabban átkötni) (on a different note) összeszámoltam hogy mennyit alszom és szerintem sokat: hétköznap a 7-8 óra megvan, hétvégén 8-10 és még heti 2-3-4x alszom délután is 2-3 órát.

Lennének komolyabb témák, de szerintem unalmasak, meg lusta is vagyok, ráadásul sikerült megtalálnom hogy mi volt az a film amit utoljára letölttettem Gével és aztán nem néztem meg, úgyhogy inkább azt nézem meg.

Berci: az egoizmus az hogy ketten elveszítik egymást és keresik egymást és oda jutnak vissza ahonnan kiindultak és tovább keresik egymást?
s: nem, az önzés.

Továbbra is a minecraft videókat nézik, ritkán játszanak is, tegnap például megépítették a király wc-jét, ahol rejtett kamerával felvették hogy a király eljátssza hogy a wc papír összeházasodik a fallal. (szerintem az előzmény a csodálatos új sorozatban rejlik, aminek még a nevét is ciki leírni, vunderschön és szuperszexi, ahol rejtett kamerával felvették amint Jani filctollakkal játssza el hogy több nővel összejön egyszerre.)

Ha egyszer írnék detektívregényt, a főszereplő utálná a hamburgert, a fánkot és az összes üdítőitalt.

Ok

Én meg arra jöttem rá hogy most sokan vannak szarul és nagyrészt az visel meg hogy sorba jönnek egymás után a betegek és egyrészt mindegyiknél végighallgatom hogy ő most milyen szarul van és ez milyen szörnyű neki, másrészt korlátozott időn belül ki kell hámoznom a panaszözönből hogy tényleg mi a helyzet, ki kell találnom hogy mi legyen (minden marad így hátha kibekkeljük, gyógyszerváltás, pszichológus, kórház stb), tájékozott beleegyezést szerezni tőle, az épp felmerülő témákban edukálni (ha nappal alszik éjjel kevésbé tud, az még nem kóros ha párszor felébred de vissza is alszik, nem, a hangulatjavítók nem kábítószerek, nem fog hozzászokni, a frontinnak viszont ne emelgesse az adagját mert az nem jó neki, az normális hogy néha nagyobbat dobban a szíve, nagyon fontos hogy legalább két hétig szedje a gyógyszert akkor is ha nincs jól, mert addigra szűnnek meg a mellékhatások és akkor kezd hatni, stb stb stb), felírni az új recepteket, beutalót, ambuláns lapot, kontroll időpontot, és sehonnan sem felejteni le a pecsétet. Ami persze nem negyed óra, a következő betegek egyre nagyobb késésekkel jönnek be, és kezdődik az egész elölről. Elvileg van egy asszisztensnő aki a kezem alá dolgozik, de néha bekavar, elfelejt valamit és gyorsabb pótolni mint megvárni míg kész lesz, bevon abba is amit meg tudna oldani, és általában mindent át kell nézni amit elkészít mert 50%-ban hibás. Az ő feladataikat én is el tudnám látni, az lenne az értelme hogy ne az én időmet vegye el, de ez sajnos nem mindig érvényesül. A betegek pedig gyakran bosszantóak is, mert felháborodva jönnek be hogy miért kell várni ha előjegyzés van ill. előjegyzés nélkül jönnek és elvárják hogy rájuk szánjak sok időt mert ők most rosszul vannak, meg kiderül hogy évek óta nem jártak itt mert orvosi engedély nélkül elhagyták a gyógyszert, meg már rég nem szedték akkor sem amikor jártak mert nem volt jó nekik, de az előző orvosnak azt hazudták hogy szedik (akkor honnan tudjam hogy most igazat mond-e?), és erősebb nyugtatót és altatót kérnek miután a mostanit engedély nélkül az égbe emelték, de a hangulatjavítót nem merik elkezdeni szedni mert a szomszédjuk azt mondta hogy nagyon erős, minden hónap közepén “elveszítik” a receptjeiket és követelik hogy soron kívül írjam fel újra, és az én lelkemen szárad ha vele valami történik ha nincs gyógyszere, azt állítják hogy hetek óta fent vannak egész éjjel, az idősek magányosak de idősek klubjába nem mennek semmiképp. De ha épp nem húzom fel magam nagyon valamelyik betegen vagy nővéren, akkor is kimerítő ez nap nap után. Nem mindig ilyen, nyáron például teljesen laza nyugis volt a rendelés. Meg volt egy másik dolog is.