Igen

Berci megkérdezett minket hogy hogy szeretnénk meghalni. Na jó engem, de Nudli is válaszolt (idősen, ágyban, miután elbúcsúzott a szeretteitől, úgy hogy leáll a szíve), és egy vadidegen kívánságát is elmondta (a porait vigye el magával a Voyager). Szóval Berci kb 50 éves koráig szeretne élni, aztán szeretne egy hétre megvakulni, aztán egy hétre megsüketülni, mert ezek érdeklik hogy milyen. Aztán amikor meghalt, temessék egy mandarinfa alá, és a legszebb mandarint ami utána kinő rajta, lőjék ki az űrbe.

Bercinek a szociális-kommunikációs skilljei nem ezer százalékosak (amúgy tök jók, elég jók nem elégedetlenkedek meg semmi, köszönni is szokott, csak barátai nincsenek és 90%-ban youtube nézéssel foglalja el magát), Nudlinál meg a harmadik területen tudnám felsorolni hogy évek óta mindenhova magával hurcol két műanyag legódarabot, amikkel családi körben úgy játszik hogy tartja a kezében közben fel-alá járkál, sziszeg és elképzel különböző jeleneteket, szeret ezerszer megnézni filmeket és ezekből szívesen idéz, lenyűgözik az állatvilággal kapcsolatos adatok amiket megjegyez és elsorol (a magas épületek elmúltak, jöttek helyettük horror sztorik), kiborul ha valaki nem ér haza a buliból éjjel a terv szerint hanem csak azután hogy el kellett volna indulni a táborba, ezért másvalaki viszi késve, meg akkor is amikor eltűnik a toll amit könyvjelzőként használ és nem hajlandó semmi mással helyettesíteni, helyette valódi erőfeszítést tesz a keresésbe és meg is találja, régen csavargatta a haját most meg grimaszol, ugyanazt a háromféle kaját hajlandó megenni, de közben meg vannak barátai, mesél a napjáról és a harry potter ötödik részét olvassa. Jól elosztották egymás közt a kis vonásaikat.

Vasárnap megnézték a Szenilla nyomábant, utána kérdezgetni kezdtek a rövidtávú memóriazavarról, eszembe jutott a Memento de mondtuk hogy azt még nem nézhetik meg, viszont aztán eszembe jutott az 50 első randi is és meg is néztük, és mindkettőjüknek tetszett (ezredszer is rátapadtam, de most legalább nem sírtam).

Befejeztem a 10 rules of social relationships-et, volt benne egy csomó hasznos de az megmaradt hogy elég nehéz olvasni, meg nem is nagyon szívderítő (ami fura, mert Sean azt írja nagyon jó élete lett végül, mégcsak nem is csak az autizmushoz vagy az első 15 évhez képest. Temple is produktív és elégedett életet él). Kijelölgettem az e-bookban amit fontosnak éreztem, majd össze akarom szerkesztgetni.

Most a Hyperiont olvasom (Dan Simmons), sorozatban nem bírok okosító könyveket olvasni, kell egy kis fikció is. Most megnéztem hogy ez a sorozat első része, sőt pár oldal után ellenőriztem is, amikor rádöbbentem hogy nem értek semmit. A választékosság mellett rengeteg neologizmát és idioszinkráziás kifejezést használ, és egyáltalán nem magyarázza el hogy mi van mint Scalzi az old man’s war sorozatban. Pl az a fa űrhajó elég homályos maradt. Aztán csak beleszokik az ember meg felcsipeget infókat (43%-nál még mindig fogalmam sincs mi az a hegira), meg magával ragad a történet, szóval eddig tetszik, meg el is határoztam hogy ha már beleteszek ennyi energiát hogy megismerjem ezt a világot, akkor a többi részt is el fogom olvasni.

Folytatás 2.

A gyerekeknek nagyon nem volt könnyű ajándékot kitalálni mert nincsenek különösebb vágyaik és nem is nagyon játszanak, Bercinek tudunk ugye arról a vágyáról hogy laptopot szeretne de nem volt ez most kifejezett vágy karácsonyra és ugye nem is valósult meg, de a maguk módján örültek (most csak kb: Berci- legó batman 3 kinect, videókamera, tbbt-s póló (rock paper scissors lizard spock), új Ropi könyv, rubik kocka, csótánycsapda társas, Nudli: mikroszkóp, peonzák (csapágyas, amire vágyott, és kezdőknek való, hogy megkönnyítse a tanulási fázist), rekordok könyve 2015, pókemberes póló, rubik olyan hajtogatós izé, közös: 4 kötetes minecraft kézikönyv, és mindketten kaptak fradis kapucnis pulcsit, meg elektromos fogkefét (mert egy ideje már pampogtak hogy az osztálytársaiknak az van).

Túléltük mindhárom napot, a végére eléggé elfáradtunk, Berci kiborult mert utolsó lett Dixitben, amit még megpróbált kezelni azzal hogy gyorsan játsszunk még egyet és az jobb lesz, de akkor meg utolsó előtti lett. Engem ez nagyon váratlanul ért, mert a Dixit nekem nagyon nem a győzelemről szól, és csak jó emlékeim vannak róla, Gé meg egyébként is szintén elég feszült volt ezért nem tudta túl türelmesen kezelni, szóval pár óra elég nehéz volt. Nudli már eleve nem játszott Dixitet, miután már a csótánycsapdán kiborult de csak kicsit. Most még jobban meg akarom venni az érzelmek birodalmát ami elvileg olyan társas hogy nem győzni kell hanem összefogni meg egymást segíteni meg ilyesmi (és javítja az érzelmi-szociális készségeket).

Bizonyos rutinokat az ünnep ellenére is megtartottunk, pl Nudli kb semmi ünnepi kaját nem eszik, szóval ő továbbra is ette ebédre a pizza szélét, vacsorára meg pirítóst, és minden este folytattuk a Harry Pottert (már a halál ereklyéinél tartunk). Gével meg esténként a Masters of Sexet. Fura érzés hogy Masters ellenszenves, de kicsit mégis szeretetreméltó, a felesége nagyon kedves nő és mért nem hagyta ott már régen, Johnson meg mit eszik rajta, jobban járna ha más területen valósítaná nem magát, de persze akkor nem találták volna fel együtt a szexterápiát.

Mára mindenkinek jó kedve lett, és végre lejutottunk az udvarra is amit már régóta terveztünk, amíg süt a nap. Sajnos pont nem volt kedvük görkorizni, de jól néztünk ki hárman- én görkorival (Bercié, de rám is jó), kezemben egy másikkal (hátha kedvet kapnak), hátizsákban a cipőmmel és védőfelszereléssel (hátha kedvet kapnak), Berci egy focilabdával amit lustán rudgosott (üres volt a focipálya de oda nem akart menni), Nudli csak úgy (a hátizsákban az új peonzával, csak közben eszébe jutott hogy aszfalt tönkreteszi), tettünk néhány kört, miközben minecraftról beszélgettek, aztán Berci úgy megerült neki hogy meglátta a lépcsőházunkat hogy gyorsan haza is mentünk. Gé közben anyukájának vadászott ajándékot a szülinapjára (nem szabad karácsony utánra hagyni mert közben kifosztanak mindent).

Berci új idegesítő szokása, hogy a lyukas fogából cuppogással próbálta eltávolítani az ételmaradékot minden harapás után evés közben. Közben az egyik lyukas foga kiesett, legalábbis a fele, de van még egy (tejfogaknál nincs gyökérkezelés, ha megnyílt a fogbél nyitva hagyják amíg ki nem esik). Nudlié meg az hogy járkálás közben dobálja a vackait, és minden harmadik alkalommal nem kapja el. Én meg továbbra is az autizmusról olvasok, a “Képekben gondolkodom” nem annyira tetszett, Temple Grandint nem túl könnyű olvasni mert elég száraz, érzelemmentes, nagyon sokszor elismétli amit a lényegnek szán, és mindig újra visszatér a vesszőparipáira, amik nemcsak a humán marhafeldolgozó telepek, hanem pl. hogy mennyivel jobb volt az 50-es60-as években felnőni mert egyszerűbbek és világosabbak voltak a szociális elvárások amiket minden családban ugyanúgy kértek számon. Meg az új kiadásnál meghagyta ugyanúgy az eredetit, azt is ami már elavult, csak a fejezetek végén egészítette ki az új felfedezésekkel, de ez főleg csak az elején zavaró. Most meg a “The unwritten rules of social relationshpis”-t olvasom. Részben ezt is Temple írta (lásd fent), Sean Barronnal, akinek meg a borzasztó élete és a rengeteg abúzus amin átment és a szörnyű önostorozása elkeserítő. Most már elvileg jól van, de még most is pl azt gondolja hogy az ő hibája volt amikor 14 évesen kiborult azon hogy az anyukája az utolsó pillanatban megváltoztatta a közös terveiket és ő nem tudta türtőztetni magát és ezért nem kért bocsánatot és szegény anyukája sírt. Jó nem szabad ítélkezni, biztos a szüleinek se volt könnyű, ez csak az ő szemszöge, de szegénynek annyi jött át kb 12 éves koráig hogy otthon mindig szidták és mindenért rászóltak folyamatosan, a suliban meg a gyerekek bántották, meg felnőttek bántalmazták mert naiv volt és nem védte meg magát, majd amikor felnőtt csomóan kihasználták mert naiv volt és mindent megtett hogy barátai legyenek.

De ma bulizunk, meg holnap is, és már csak hétfőn dolgozom egy kicsit aztán csomót nem, és jön a karácsony, és bár idén sem raktam ki égősort a nappaliba, elhatároztam hogy idén élvezni fogom.

Ja és végre felhívtam a könyvelőt, és persze nem értem eddig miért nem, amikor tök kedves. Jó lenne erre emlékezni január végén amikor menni kell hozzá az adóbevallás miatt.

Szombaton volt Berci első atlétika versenye. Távolugrásban 3,07 méter volt a legjobb eredménye, súlylökésben 4,30 méter, kislabdadobásban 16 m. Volt még 50 méteres váltó és 60 méteres futás, de ott nem mérték az eredményét. Váltóban 24-ből 14.-ek lettek, 60 méteren a három egy fejjel magasabb srác mögött csak nagyon kicsivel maradt le.  Csapatban versenyeztek az U13 korcsoportban, nem tudjuk összesen hányadikak lettek. De mások is voltak akik most kezdtek, meg ő például most lett 11 éves a múlt héten. Úgyhogy nagyon ügyes volt, izgult de azért élvezte. Nudli eléggé szenvedett hogy egy helyben kell ülni meg ide-oda mászkálni a helyszínek között, még pár alkalom és jobban feloldódik, lazábbra veszi ő is szerintem és nem követ árnyékként. Plusz nem is volt jól, estére belázasodott. Én meg megtanultam hogy nem kell 100 liter folyadék, enni meg inkább kisebb csoki, keksz, müzliszelet jó, és el kell vinni a fényképezőt (ezt elvileg most is tudtam előtte még). És talán lassan megtanulom hogy hogy kell tartani a telefont ha videót készítek.

Egyébként meg túléltük ezt a hetet is, megtanultam felvenni egy interjút, előtte azon izgultam hogy fura lesz hogy a volt osztálytársam fordítja angolra amit mondok, az elején hogy túlságosan el fogok érzékenyülni mert az anyuka most 21 éves fia nagyon hasonlónak tűnt Bercihez kiskorában, de aztán beszippantott a feladat (és azon izgultam hogy mit kéne még kérdezni ami segítene pontozni), meg végülis súlyosabb volt. Gondolkoztam hogy gyakorlásképp lepontozom mindkét gyerekem, meg azon is hogy anyutól kérdezek pár dolgot az én kiskoromról. De aztán elsodort a többi feladat, vissza a munkába meg sikeresen begyűjtöttem egy fordítást, egy másiknak meg sikeresen eltoltam a határidejét hogy jövő hétre jusson. Tegnap meg végre hazajött Gé.

Most hogy rájöttem hogy milyen egyszerűen lehet ezt megcsinálni, lehet hogy éjjel-nappal Terry Pratchettet fogok megosztani, meg aztán más könyveket.

Ezt azért mert annyira igen:

His name was Amschat B’hal Zoon. He lived on the raft with his three wives and three children. He was a Liar. What always annoyed the enemies of the Zoon tribe was not simply their honesty, which was infuriatingly absolute, but their total directness of approach. The Zoons had never heard about a euphemism, and wouldn’t understand what to do with it if they had one, except that they would certainly have called it “a nice way of saying something nasty.” Their rigid adherence to the truth was apparently not enjoined on them by a god, as is usually the case, but appeared to have a genetic base. The average Zoon could no more tell a lie than breathe underwater and, in fact, the very concept was enough to upset them considerably; telling a Lie meant no less than totally altering the universe. This was something of a drawback to a trading race and so, over the millennia, the elders of the Zoon studied this strange power that everyone else had in such abundance and decided that they should possess it too. Young men who showed faint signs of having such a talent were encouraged, on special ceremonial occasions, to bend the Truth ever further on a competitive basis. The first recorded Zoon proto-lie was: “Actually my grandfather is quite tall,” but eventually they got the hang of it and the office of tribal Liar was instituted. It must be understood that while the majority of Zoon cannot lie they have great respect for any Zoon who can say that the world is other than it is, and the Liar holds a position of considerable eminence. He represents his tribe in all his dealings with the outside world, which the average Zoon long ago gave up trying to understand. Zoon tribes are very proud of their Liars. Other races get very annoyed about all this. They feel that the Zoon ought to have adopted more suitable titles, like “diplomat” or “public relations officer.” They feel they are poking fun at the whole thing.

 

Ez csak jópofa:

The barges stopped at some of the towns. By tradition only the men went ashore, and only Amschat, wearing his ceremonial Lying hat, spoke to non-Zoons. Esk usually went with him. He tried hinting that she should obey the unwritten rules of Zoon life and stay afloat, but a hint was to Esk what a mosquito bite was to the average rhino because she was already learning that if you ignore the rules people will, half the time, quietly rewrite them so that they don’t apply to you.

Ja igen a Limitless-t befejeztem, és hát máshogy realisztikus mint a film és máshogy nem eléggé realisztikus. Az érthető hogy a filmben már nem kis fehér tabletta hanem ilyen menő kristályszerű, mert az ugye jobban néz ki, meg a könyven nincs olyan átható kék szeme a pasinak, de ezek nem zavartak egyáltalán, csak azért írtam ide hogy az is tudjon valamit olvasni aki nem szeretné megtudni hogy miről szól a könyv és ezért a következő részt nem olvassa el. Mert mért okozná egy okosdrog hogy öltönyökben kezdj járni és salátát egyél (az még oké hogy elveszi az étvágyat mellékhatásként mint a stimulánsok pl. de miért saláta). Másrészt viszont ha valaki annyira okos lesz hogy mindent megjegyez és minden részletet észrevesz (bár ez a könyvben tény hogy nincs annyira kidomborítva) akkor hogy nem veszi észre hogy hónapok óta követik. Viszont az tényleg valószínűbb hogy annyira azért a drogtól sem lesz okos hogy az egész világot kicselezze. Szóval a könyv sötétebb, és bár elismerem hogy jó a végén mégis szomorú és dühös is vagyok az íróra.

Olyan jól elterveztem a napot, ebéd, a pénteki rendelés adminisztrálása, rendrakás a gyerekszobában és az új szekrény és íróasztal elhelyezése végleges helyén (nem, nem az étkező a végleges helyük, bármennyire is úgy tűnik az elmúlt héten), közös kalandparkozás. Kár hogy már a reggeli feladatoktól (felkelés, internet, fürdés, felöltözés) is úgy kifáradtam, hogy legszívesebben lefeküdnék aludni.

Update: aztán az lett, hogy ebéd után kicsit pihiztünk, aztán nagy nehezen elrángattuk a gyerekeket a kalandparkba (Nudli szívesen jött, Berci viszont tudta hogy rossz lesz, de legalább hajlandó volt azzal a kitétellel hogy csak eljön de nem mászik). Mikor odaértünk fél 6-kor, először leb*szott minket a csaj hogy lecsúsztunk a mai extra programról, de visszajeleztem hogy nem az extra programra jöttünk hanem simán mászni, mert most vagyunk először, és a honlapon világosan le volt írva hogy fél 7-ig kell odaérni és két órát maradhatunk, akkor kicsit visszavett, de mondta hogy akkor is csak másfél órát maradhatunk, mert ma kivételesen, az extra program miatt (?) 7-kor zárnak. Ez el is döntötte hogy mi már nem mászunk csak a gyerekek, így mi “megúsztuk” a fejenként 500 ft-os kísérőjeggyel, amiért az “jár” hogy felügyelhetjük a saját gyerekünket. (Ezek a szokásos izék ami elveszi az ember kedvét, hogy ott a trambulin meg a lábbal hajtós pedálos “gokart” a 10 méter hosszú pályával, amikért külön kell fizetni.)

Addigra Berci átváltott abba hogy a gyakorlópályán végigmegy, de tovább nem, aztán viszont észrevétlenül már fent is volt a kezdőpályán. Ügyesen végigmentek, Nudli élvezte, Berci szerint szörnyű volt, mert nehéz. A következő nehézségi fokú pálya 3-4 méter magasban van és elvileg csak 125 cm fölötti gyerek mehet rá (megjegyzem a honlapon csak a 100 centi van megemlítve kitételként), amit ugyan nem vesznek komolyan, nekem mégis szar érzés lenne a gyerekemet fent tudni 3 méter magasban lábujjhegyen pipiskedve, hogy elérje a madzagot amire a karabinert kell akasztania. Úgyhogy majd pár év múlva. Én viszont szeretném kipróbálni, de mivel gyerekeknek nincs kísérőjegy, inkább nélkülük.

Berci nem tudom mennyire gondolja komolyan ezt az utálkozást, főleg hogy pont ma említette hogy egyszer majd elmehetnénk közösen is a cirkuszba ahol az osztállyal voltak és hasonló míz stílusban nyilatkozott róla. Lehet hogy csak túl okos és átlátja a törekvéseinket hogy bebizonyítsuk neki hogy a dolgok sokszor jobban alakulnak mint előre gondolná (és ezért pontoznia kell előtte hogy szerinte milyen lesz és utána hogy milyen volt), és csakazértis ő nyer (ma mindkettő 0 pont, utána -15-öt akart adni de azt nem lehetett).

Most pedig megyek pakolni holnapra.

Az előbb Berci méltatlankodni kezdett, hogy hogy vannak ezek a gének, kitől örökölte ő hogy ennyi nyála van. Úgyhogy beszélgettünk egy kicsit a genetikáról.

Később meg arról hogy hogy reagáljunk, ha más, például Nudli, nem fogadja el a segítő és jószándékú tanácsainkat. Például azt hogy ne a legnehezebb pályát játssza az angry birdsben, vagy ha már igen, akkor válasszon más taktikát. Javasoltam Bercinek, hogy ilyenkor nem célszerű párnákkal dobálózni, sem kergetni körben a lakásban. Dühös volt, de szerintem valamennyire elfogadta a szempontjaimat.

Mostanában néha odajön hozzám és a karomon trombitál a szájával (nem tudom mi erre a hivatalos kifejezés). Nagyon édi.

Ezt lehet hogy már írtam, csak nem jelöltem a megfelelő címkével és most ezért nem találtam, de azután hogy bepánikoltunk Berci egyes dolgai miatt, újra járunk a fejlesztőhöz, de már főleg csak mi, és megbeszéljük hogy hogyan tovább, de most Berci is volt és csomót beszélgettek és érdekes dolgokat mesélt el a fejlesztőnek.

És az az érdekes, hogy minden általunk említett problémával kapcsolatban talál összefüggést a fejlesztő az autizmussal. Mármint persze nem olyan fura, csak sokszor nem is gondolnánk.

Ugye a fel-alá szaladgálásról már tudtuk hogy sztereotip mozgás amit feszültséglevezetésként használ, vagy ha unatkozik, mert nincs elég spontaneitás/kreativitás hogy maga találjon ki valami elfoglaltságot.

A “szar a világ” tematika abból lett, hogy kiterjeszti a hangulatait, és amikor éppen rossz akkor azt gondolja hogy mindig az.

Azért nehéz új tevékenységekre rávenni, mert az újdonság számára sokszor félelmetes, mert lehet ott sok ember vagy zaj vagy valami amit nem szeret.

Most pedig kiderült hogy azért nem köti le az olvasás, mert “két agya van, és az egyikkel folyamatosan rajzfilmeket játszik le magának, vagy olyan részeket amiket látott, vagy kitalál újakat” (ezt Berci mesélte el neki). És ez is tipikus, és ha súlyos akkor komoly problémákat okozhat, de nála egyelőre nem tűnik súlyosnak.

És még jobb, hogy jó tanácsokat is ad, amik tényleg segítenek is. Lehet az a magyarázat, hogy a fejlesztő az autizmushoz ért és ezért minden erre emlékezteti (az ács mindent szögnek lát vagy mi), de az is lehet hogy igaza van. Szóval nem akarjuk Bercit megbetegíteni, meg lehet hogy ezek nélkül is szuperül boldogulna, de azért nekünk nagy segítség hogy amikor nem értjük hogy mi van akkor nem tanácstalankodunk vagy veszekeszünk vele hogy ezt most mért csinálja, hanem na mindegy nem ragozom tovább.

Update Berciről

Tegnap Berci kifejtette hogy a matekon kívül minden órát utál. A tesit például azért, mert a végén a játéknál mindig a vesztes csapatba kerül. El is döntöttük, hogy majd vezetni fogja hogy hányszor nyer és hányszor kap ki.

Az ötletet a fejlesztő pedagógustól kaptuk, akinél már kétszer jártunk Berci nélkül, hogy átbeszéljük az új fejleményeket, mint például a világ utálata. Szerinte ez is az érzelmek kiterjesztése, régen is volt nála ilyen csak akkor mindig vidámnak tartotta magát. Határozottan javasolta, hogy vezessük naponta egy füzetben, hogy milyen helyzetben hogy érezte magát Berci, pl. az iskolában, otthon, edzésen stb. Eléggé féltem tőle hogy hogy fogom ezt neki elmagyarázni, hogy pontozza 0-100-ig a hangulatát, de mint kiderült fölösleges volt, ugyanis az egymondatos magyarázat után semmi gondja nem volt vele. Ez azért lesz jó remélhetőleg, mert segít neki megérteni, hogy nem mindig minden helyzetben rossz az élete. Meg felhasználhatjuk majd olyankor, amikor valami új helyzetre nagyon nehezen vállalkozik, lerajzoljuk vele előtte hogy mennyire nem akarta, és utána hogy hogy érezte magát, ami segíthet egy következő (másmilyen, tehát megint új) alkalomnál.

A fent említett tanácsot pedig a versenyhelyzet-nyerés-vesztéssel kapcsolatban kaptuk, a fejlesztő szerint Bercinek azért olyan nehéz elviselni ha kikap, mert olyankor úgy érzi mindig kikap (és szokott is ilyeneket mondani, szóval valószínűleg tényleg). Ezért most azt is vezetjük, hogy az otthoni játékokban hányszor nyer ő és hányszor más. Egyelőre egy napon belül mindig ő nyer többször, de az a hosszú távú cél hogy ezt egy hétre kiterjesszük, és azt is elviselje ha aznap nem ő nyer.

Ebédnél meg olyat játszottunk, hogy “tegye fel a kezét aki…”, nagyon vicces volt, Nudli kicsit belekeveredett abba hogy kinek kezdődik kezdőbetűvel a neve.

#1079

A nyílt napon elég jól zúzott Berci, volt olyan feladat amit csak néhányan tudtak megoldani (a számos sorozatos, 3 tagú sorozatot kétféleképpen is tudta folytatni). Utána volt egy amit majdnem mindenki megoldott rajta kívül, a vázákban csak a piros tulipánokat kellett összeszámolni, és összeadás és szorzás formájában is felírni. Utólag megkérdeztem mi volt a baj, nem értette a feladatot. Arra tippelek, hogy a piros tulipánok színezése közben kifogyott a tanítónéni piros filce és rózsaszínnel folytatta, így az első vázában 3 piros tulipán volt, a többiben egy sem.

A második nyílt óra környezetismeret volt, valamit színezgetett a lapon, nem igazán szólt hozzá. De azért figyelt, tudta miről van szó.

A suliba mindig visznek be könyveket megmutatni, a gyerekeknek odaadják a megrendelőlapot hogy nyugodtan rendeljenek. Szemétség, de legalább könyvek. Berci mindig kér kettőt, igaz hogy olvasgatni már nem szokta, de kezdünk ezen a téren bekeményíteni (csak akkor kérjen ha el is olvassa), a könyvespolc teljesen jól elvan további könyvek nélkül, már így sem férnek. Most lovagosat és matekfeladatosat kért.

régi filmek

A valós életen alapuló filmeket jobban szeretem, az élet sokkal érdekesebb fordulatokat produkál mint a forgatókönyvírók (többsége). (már unalomig ismételtem filmnézés közben Gének az egyik kedvenc kritikámat: nem életszerű. Viccelünk is vele, pl. amikor Will Smith bujkál a zombik ellen, akiken kísérleteket folytat, vagy amikor Wall-E a világűrben röpköd egy poroltóval.) Fontos jel, hogy jól sikerült a film, ha utána le kell guglizni a főszereplőt, képeket nézegetni meg interjúkat olvasni vele, meg megszerezni és elolvasni a valódi életrajzot. Pl. John Nash, Chris Gardner, Johnny Cash, Erin Brockovich.

A lándzsa hegye a legfeltűnőbb ellenpélda, a film bosszantóan idegesítően nem életszerű, emberek nem lehetnek annyira süsük hogy elmennek a legagresszívabb és veszélyesebb törzshöz téríteni anélkül hogy megtanulták volna a nyelvüket, miközben lett volna rá lehetőségük. És milyen elképesztően béna a félreértés ami miatt tényleg lenyilazzák őket amikor már épp kezdenének összebarátkozni. Van magyarázat persze, amcsi pasik voltak, a szokásos módon eltelve saját tökéletességük tudatával és beleringatva magukat a hitbe hogy előttük minden ajtó már messziről tárul fel.

De nem is ezért kezdtem bele, hanem Temple Grandin miatt, hát milyen király fej már. Eleve az autizmus önmagában nagyon érdekes, és ő belül van és nemcsak el tudja mondani milyen, hanem belülről részt vesz a kutatásában is. Emellé jön a biztatás, hogy a nehézségei ellenére milyen sikeres tudott lenni. De ami igazán tetszik, hogy mennyire felszabadító volt az életére hogy nem törődik azzal hogy mások mit gondolnak, ha valamit fejébe vesz, addig megy amíg el nem éri*. Nem törődött vele, hogy a módszerei és meglátásai milyen élesen eltértek az akkor elfogadott társadalmi normáktól és szokásoktól meg tudományos elvektől, és így hogy ezek nem korlátozták, egy csomó újítást tudott bevezetni.

 

*Oké, még nem olvastam egy könyvét sem, de gondolom ebben a tekintetben a film nem rugaszkodik el annyira a valóságtól, és a filmben egyáltalán nem tutujgatják meg egyengetik az útját, amit elér azt mind magától éri el, addig megy amíg ki nem járja amit szeretne.

Berci

Szóval Berci nem aspergeres többé, csak egy kisfiú, aki ragaszkodik a baseball sapkájához, sokat szaladgál látszólag céltalanul, betartja (és betartatja) a szabályokat, kedves a barátaival, de nem mindig igényli a társaságukat, többnyire kerüli a testi érintést, és az átlagosnál talán kicsit jobban szereti a robotos-földönkívülis rajzfilmeket. Nem baj hogy nem egyezik minden tulajdonságában a képzeletbeli mintagyerekhez, ő így van rendben.

Idén még jár fejlesztésre, csak már nem az állam pénzén hanem a miénken. Az is furcsa lesz, amikor abbahagyjuk, már annyira megszoktuk hogy van hova fordulni a kérdéseinkkel, meg ő is nagyon szereti. Kíváncsi vagyok.

 

örömködés folyt

És van még a későn jött vénasszonyok nyara, és a naplemente fényképezés.

1 2 3 4 5 6 7 8

És Berci már hivatalosan sem autizmussal élő személy*. És nem sápítozunk, hogy jaj eltűnt alólunk a biztonsági háló, hanem örülünk.

*ez nem olyan dolog amit ki lehet nőni, viszont lehet a diagnózis határán billegni és fejlesztéssel el lehet fejlődni odáig hogy már ne legyenek érvényesek a kritériumok.

Jóéjszakát-beszélgetés

s: Szeretlek drágám. Nagyon édes kisfiú vagy, meg okos, meg ügyes, meg szépen tudsz rajzolni, és szép is vagy meg kedves.
b: A generalnak van egy hosszú padlója, és oda teszi a szerszámait egy ládában, és egy széket, arról figyel. Nézd, itt van (mutatja az új legó General Griveous űrhajóját).

Betűs krónika

Vagyis: mi történt amióta meglett az ajándékkupon. Főleg az iskolakezdéssel kapcsolatos.

aug. 31. kedd.
8h: Idegesen készülődünk. Furcsa újra korán kelni és a gyerekeket is összekészíteni időre, ők is elszoktak tőle.
9h: Csak fél órával indultunk később mint terveztem, de ma még nem gond.
10h: A leendő iskolában a szokásosnál hangosabb és határozottabb vagyok, vidámságom kissé erőltetett, de a körülményekhez képest ez jó. A tanító néni kedves és barátságos, és sokat beszél. A másik anyuka is sokat beszél. Mindenképp el akarom mondani amiért jöttem. A gyerekek vígan gombfociznak a sarokban a leendő tanteremben.
10.30: Három mondatban, fél perc alatt eldarálom amiért jöttem. Hogy hát a Bercivel korábban voltak kisebb gondok, és pszichiáternél is voltunk, fejlesztésre is jár, ez az autizmus vonal, de nagyon enyhe blaa blaa blablabla. A tanító néni rögtön megnyugtat hogy ez mostanában nagyon gyakori. Megnyugodva megyek megvenni a tankönyveket.
11h: A fél órás sorbanállás alatt számos ötletem támad a procedúra gyorsítására. Vajon az iskolarendszer örökre bentragadt a 20. században?
22.30: A tanévnyitó korai időpontjára hivatkozva búcsúzkodom, hogy jusson idő 1-1 órát zombulni a kanapén és a zuhany alatt.

szeptember 1. szerda.
6.15-kor csörög az óra!
7.35: Anyu dumcsizik az autóban, én meg nyomom a gázt, milyen ciki már elkésni az első tanévnyitóról.
8h: Kár volt izgulni, hosszan várakozunk, Berci nagyon édesen, tőle szokatlanul rám tapad, főleg mikor megtudja hogy mindjárt szétválunk, őket a nyolcadikosok fogják bekísérni az óriási tornaterembe az irdatlan tömeg elé.
8.15: Bevonulnak, Bercit a tanító néni veszi szárnyai alá. Igyekszem vidám arcot vágni, a sírva mosolygás nem megy különösebben jól, legalábbis belülről nem úgy érződik, meg Berci arca sem vidul fel tőle a távolban. Eleve mért gondolták hogy Halász Judit jó lesz aláfestő zenének, különösen is kíváncsi lennék mi vezette azt a személyt aki pont ezt a két számot szemelte ki.
8.40: Végre vége, rohanok Bercihez, a következő 20 percben nem engedi el a kezem.
9h: Oldódik, már a star wars játékról beszélgetnek a barátjával.
9.30: Az iskolások elfoglalják helyüket a padokban, a szülők a háttérben muslincákat dörgölnek ki a szemükből (most nem én).
12h: Berci ahogy kell, vidáman és energikusan kerül elő az oroszlán barlangjából, még mesél is az élményeiről, szokás szerint inkább az apjának.
17h: Most én ülök be Berci padjába, a roppant fontos szülői értekezletre.
19h: Lezsibbadt az agyam, 8 oldalt jegyzeteltem. Gyorsan megcsodálom a falon az első iskolai művet.
20h: Gével megtanuljuk öntapadós fóliával bevonni a tankönyveket, határozottan látható a fejlődés, van is honnan. Mutogatom Bercinek hogy melyik füzet milyen színű borítóban van.
21h: Most nincs hosszas közös játék, mászkálás lámpaoltás után.
22h: Tervezem hogy írok egy posztot ami párhuzamot von a Berci születése körüli élményeim és a mai nap között*, és kitérek egy az utóbbi időben olvasott bejegyzésre (sehol sem találom) valakitől, aki nem szívesen engedi ki a gyerekét a gonosz és rideg világba a prosztók közé. De nem kerül rá sor.

Augusztus 2. csütörtök
7h: Mégis nehéz az ébredés.
7.50: Gé a kocsiban memorizálja hogy akkor a bögrét a padba, az adatlapot a tanító néninek, a kabátot az akasztóra Berci neve mellé, közben nyomja a gázt, mégiscsak ciki elkésni rögtön az első tanítási nap.
9-10h: Egy órát töltök a bevásárlóközpontban a rajzfelszerelés számára a megfelelő méretű műanyag doboz kiválasztásával.
11h: Épp hazaértem, eltervezem hogy akkor majd 11-kor indulok a gyerekekért, mert előtte még be akarok ugrani a barkácsboltba, hátha ott van mosogató alá szerelhető kuka. Vagyis most.
12h: Ez a nap is eltelt, annyit tudok meg róla hogy az egyenes vonal lerajzolását gyakorolták.

 

*Azon gondolkoztam hogy mért sírtam el magam az évnyitón. Akkor történt, amikor el kellett válnunk egymástól és láttam Bercit tőlem külön. És nem is a legelső elválásunk jutott eszembe, amikor a születése után pár perccel elragadta tőlem a gonosz szülésznő (hát igen, az este született babákkal ez már csak így van anyuka) (akkor még transzban voltam, nem sírtam, csak utólag mindig ha eszembe jutott), hanem a második, amikor másnap begyűjtötték a gyerekeket éjszakára. Előtte már vagy egy órája nem tudtam megnyugtatni Bercit, és sírt mint egy… ööö… nagyon hangosan síró csecsemő, és aztán ahogy rátették a kis taligára sorban a többi baba mellé, abbahagyta és elkezdett nézelődni, szóval akkor utána nagyon zokogtam, gondolom a kimerültség meg a hormonok meg a sok érzelem miatt is, de főleg azért mert ő az enyém és hogy merik elvenni tőlem. Most írt erről a témáról lustanyu is, az óvoda vontakozásában.

Meggyógyult? 5. rész

A diagnózis óta másfél év telt el, Berci nyugodt, kiegyensúlyozott, kedves gyerek, van egy jó kis rendszere az oviban és itthon is.

Az oviban ő a legjobb gyerek, minden szabályt betart, mindig szót fogad, büszke is rá hogy őt sosem kell megbüntetni. A többiek befogadták, sokat rohangálnak együtt, meg azért néha játszanak is, meg ugye beszélgetnek a Star Warsról. A foglalkozásokkal az a gond, hogy most nem az a módszer van az oviban hogy összetrombitálják a gyerekeket hogy foglalkozás van és tessék idejönni, hanem fel kell kelteni az érdeklődésüket. Ő érdeklődik, de ha nem parancsolnak rá magától nem megy oda, csak a távolból figyel. A kézügyessége borzasztó, emiatt rajzolni meg színezni meg ilyen ügyeskedős dolgokat nem szeret, de most már őrá rászólnak az óvónők és legtöbbször megy is.

Részben itthon is jó gyerek, pl. mindenkire rászól ha csúnyán beszél, egyedül öltözik, a múltkor evett sajtot, mert az oviban beszélgettek az ételpiramisról, és hogy milyen egészségesek a tejtermékek. Azért persze ő is gyerekből van, veszekszik a tesójával, nincs kedve fürdeni menni. Itthon sok időt tölt a számítógép előtt, most éppen a star wars a kedvenc, ezzel főleg apának kell játszani, de kezd ő is ügyesedni. A transformerst nézi Nudli (aki minden fontos szokást eltanul Bercitől, és kb egy év késéssel be is mutat), sokszor odaül mellé. Emellett a fő foglalatossága hogy fel-alá szaladgál és ezzel kerget minket az őrületbe. Rengeteg tanácsot kaptunk már, hogy hogyan kellene lekötni itthon (strukturálni az időt, felajánlani választási lehetőséget a játékokra, vele játszani mert egyedül nem igazán szokott, lehetőleg minél több “mintha” játékot, játékos beszélgetést, stb. stb., de ezekre előbb valahogy rá is kell venni, még leírni is fárasztó), de erre már nem érzünk erőt magunkban. Meg sokszor nem azért rohangál mert nem tud jobbat kitalálni, hanem ezzel vezeti le a nap során keletkezett feszültséget, a múltkor ezt úgy fogalmazta meg, hogy neki ez az élet, ő így lélegzik hogy járkál.

A fejlesztésre hordjuk továbbra is, közben egy iskolafelkészítő csoport is indult. A finommozgások elmaradottsága miatt javasolták hogy járjunk tornára is, ami a TSMT (tervezett szenzomotoros tréning), itthon kell egy elég bonyolult tornasort végigcsinálni elvileg hetente 5x, hát hadd ne mondjam hogy ez is elég nyögvenyelősen megy. Nyűglődünk mi is, Berci is, de azért gyúrjuk (amúgy nem kellemetlen a számára, valamiért nehezen fog hozzá, az biztosan zavarja hogy pár feladatról elkönyveli hogy neki az nem megy és nem is akarja csinálni, ilyenkor nagyon megdicsérgetjük. Ilyen feladatok vannak hogy nagy labdán hintáztatjuk meg rugóztatjuk és közben mondókát mondunk együtt, meg gördeszkán tologatjuk és neki mondania kell növényeket meg színeket meg ilyesmi, meg trambulinon ugrálunk, labdát gurigatunk, bukfencezik, forgószéken pörgetjük). Fontos lenne neki, hogy javuljon a finommozgása, koordináltabbá váljon a mozgása (most olyan kicsit szeleburdi), javuljon az egyensúlyérzéke, ügyesedjen a labdával.

A nagy sírások megszűntek, persze elkerülhetetlen hogy néha ne a terv szerint történjenek a dolgok, pl. kiborul az összes sültkrumpli a földre (az utcán.), vagy szombaton dolgozunk és ezért nincs idő játszani, vagy apa kikap a játékban… Elszomorodik, sír, de hamar abbahagyja, megvigasztalja magát, ránk szól hogy máskor ne így intézzük, vagy megbeszéljük hogy mikor és hogyan pótoljuk.

Most ősszel újra voltunk kontrollon a gyerekpszichiáternél, az alapján amit 1 óra alatt elmondtam és látott Bercin azt mondta, lehet hogy már “le is lehet venni róla a diagnózist”. Az autizmusból ugye nem lehet meggyógyulni, viszont fejleszteni lehet, és mivel ő egyébként is a határon volt, a fejlesztéssel átkerülhet az egészséges oldalra (jó, a spektrumnak nincs beteg meg egészséges oldala, de a gyakorlatban csak meg kell húzni a határt valahol), ahol az apró hiányosságaiból már nem nagyon lesz gondja. Tavasszal megy majd megint egy hetes kivizsgálásra, iskolaérettséget néznek, meg gondolom akkor fog eldőlni ez is.

Nem tudom mennyire jön át a blogból, hogy mennyire okosak, jószívűek, vidámak a gyerekeink általában, pedig igen csak inkább akkor ragadok billentyűzetet ha valami bosszant.

Berci oviba megy 4.

Ahogy Berci okosodott, egyre jobban ki tudta fejezni hogy mit szeretne, mi meg egyre jobban értetlenkedtünk hogy mért pont azt. A céljai eléréséhez sokáig fontos fegyvere maradt a visítás, mi igyekeztünk kitartani és nem megadni amit akart, aztán fokozatosan megtanulta hogy ezzel nem ér célt, mostanában már inkább megbeszéljük a dolgokat és kompromisszumokat kötünk, de mért is szaladok így előre.

Beírattam az oviba, hogy 3 éves korában elkezdjen járni, de elég bizonytalan voltam ezzel kapcsolatban, hiszen Nudlival úgyis otthon voltam, és az oviról én is úgy vélem hogy egy szükséges rossz (amiből azért elég sok jót is ki lehet hozni). Azért akartuk hogy járjon, hogy megszokja, hogy a következő évben ne kelljen egyszerre két gyereket beszoktatni amikor dolgozni kezdek.

Szóval fájó szívvel adtam volna be Bercit, de nem adtam be, mivel 3 évesen még nem lett szobatiszta, sőt semmi jelét nem mutatta hogy valaha hajlandó lesz wc-be pisilni. Nyáron persze sokat próbálkoztunk, vissza tudta tartani a pisilést hosszú ideig, csak a wc-be nem akart belepisilni, vagyis tartotta amíg bírta aztán bepisilt. Ez nyáron, a kertben, pucéran nem volt gond, de ősszel inkább visszaadtam rá a pelust és maradt itthon. Ez csak a következő nyáron oldódott meg, amikor már majdnem 4 éves volt, egyszercsak túllépett rajta és ennyi. Azóta is gyakran vannak olyan időszakok, hogy tartogatja amíg bírja és csak az utolsó pillanatban megy el, például ha nem tetszik neki a wc illatosító szaga.

Közben Nudli is nagyobb lett, azt a kaját ette mint mi, nagyjából össze lehetett hangolni az alvásukat stb. Kicsit nyugisabb lett itthon a helyzet, jártunk sétálni, játszótérre, Nudli ült a babakocsiban, Berci elöl a játszótálcán, aztán amikor letört, akkor  bekuporodott a hátsó tengelyre. Néha nézegette Nudlit amíg kicsi volt, de inkább ő kezdte a kapcsolatot keresni a bátyjával ahogy nagyobb lett, mindenhova követte Bercit, aztán utánozni kezdett mindent amit csinált, nem kicsit idegesítve ezzel. Itthon jól elfoglalták magukat, tavasz-nyár felé már egyre nehezebb volt Bercikét lecsábítani a játszótérre, nem igazán derült ki hogy miért. Azt hiszem úgy kezdődött hogy jó idő lett és hirtelen sokan lettek lent, és ez megrémítette, egy időben az első fél órát mindig a játszótér mellett töltöttük a padon, csak utána merészkedtünk be.

Aztán elmúlt a nyár is, és szeptembertől már kezdődött az ovi. Egymás után kellett a két gyereket beszoktatnom, mert októbertől meg indultam vissza dolgozni. Lehet hogy nem a legszerencsésebben oldottam meg a beszoktatást, nekem fogalmam se volt hogy hogy érdemes, az óvónők nem adtak tanácsot, Bercin kívül az összes gyerek bölcsiből jött, összesen eggyel maradt ott az anyukája első nap. Első nap bent maradtam vele, és ebéd után hazajöttünk, második nap már üldögéltem az öltözőben míg ő bent játszott, volt kedve ott aludni, úgy terveztem hogy mire felébred visszaérek, de hamar felébredt, akkor volt egy elég kemény fél órája az óvónéninek (sírt és kiabált hogy ne nézzenek rá). Az óvónéniket nagyon szeretjük és szerintem nagyon sokat köszönhetünk nekik, kedvesek, de ha kell határozottak, és jó kereteket dolgoztak ki, elég rutinosak is már. Bercinek szerintem alapvetően tetszett az ovi, az óvónénik, a gyerekek, de kezdetben minden borzasztóan furcsa volt és nem tudott vele mit kezdeni. Lehet hogy ha fokozatosabb lett volna a beszoktatás akkor ez kevésbé lett volna gond.

Az óvónőknek pár hét után megszűntek a gondjaik (előtte bent is volt egy kis sírás), de a reggeli indulás elég horrorisztikus volt, és délután is gyakran volt nyűgös, sírós Berci. Már korábban is volt hogy felmerült bennünk hogy valami nincs rendben vele, az autizmus irány jött szóba, de eddig elvetettük, mert szépen beszélt, tartotta a szemkontaktust, nyilvánvalóan fontosak voltunk neki mi is, a tárgyak meg úgy különösebben nem. Kb november-decemberre jutottunk oda, hogy most már tényleg tenni kell valamit, és januárban jutottunk el a gyerekpszichiáterhez. Ő elsőre nem mondott semmit, csak előjegyezte egy egy hetes kivizsgálásra, utána is csak azt mondta hogy nem egyértelmű, hordjuk fejlesztésre fél évig hogy elmúlnak-e a problémák, és majd utána meglátjuk.

Voltak dolgok, amiket én nem vettem észre hogy Berci kicsit máshogy csinál, csak ahogy a doktornő rákérdezett, pl. hogy nem jött oda hozzán ha valami öröme volt hogy megossza velünk, nem mesélt el dolgokat amik vele történtek, és nem játszott “mintha” játékokat (pl. doktoros, papás-mamás, kamionos, ilyesmi). Én addig azt gondoltam ezek csak később jönnek, de kiderült hogy már ebben a korban aktuális lett volna.

Elkezdtük hordani fejlesztésre, a fejlesztő pedagógus főleg a szociális és a kommunikációs készségekkel foglalkozik, Berci nagyon szereti, mi is látjuk hogy jót tesz neki, itt pl. az elején nem ismerte fel képről az érzelmeket, meg sokáig azt mondta hogy ő semmilyen negatív érzelmet nem él át soha (mondjuk ezt nem így fogalmazta meg), hanem mindig vidám. Ezekben rengeteget fejlődött, még mindig meg kell írnunk a fejlesztő pedagógusnak e-mailben az elmúlt hét eseményeit, amikor Berci valamilyen érzelmet átélt, ők meg átbeszélik.

Következő ősszel, vagyis 5 éves korában állapították meg nála az Autizmus spektrum zavart. Erre a három különböző területen észrevehető hiányosságok jellemzők (kommunikáció, szociális készségek, képzelet/rugalmas gondolkodás). Bercinél is van minden területen hiányosság, de igazából csak enyhe, aki nem ismeri jól észre sem veszi. (Azért nevezik spektrumnak, mert nincs éles átmenet az autista és a nem autista között, hanem fokozatos.) Ilyen enyhe zavarral nem is nagyon szoktak orvoshoz meg fejlesztésre eljutni a gyerekek, inkább az iskolában derül ki hogy nincs minden rendben, ha egyáltalán.

Folyton sír 3.

Berci 1 és 3/4 éves volt, amikor Nudli megszületett. Érdeklődve nézegette pár másodpercig a kórházban meg itthon is, utána nem igazán vett róla tudomást, ha sírt nem ment oda megnyugtatni (csak sírt mert zavarta a zaj), nem takargatta be, nem segített a fürdetésnél és pelenkázásnál, nem próbálta megnevettetni. Cserébe féltékenységnek se mutatta jelét, nem mondta hogy vigyük vissza a kórházba, nem bántotta sosem. Azt gondoltam, hogy még kicsi, meg hogy ő ilyen kis öntudatos, ami igaz is volt.

Egyébként is nagyon rapszódikusan csinálta azt amit kértünk tőle, még akkor is, amikor már biztosan értette: mondja ezt vagy azt, menjen ide vagy oda, csukja be-nyissa ki stb. Minket nem nagyon zavart, anyu dolgozott rajta legtöbbet, neki néha integetni is hajlandó volt Berci.

A cumi és a pelus elhagyása fel sem merült, arról sokat olvastam hogy ha tesó születik úgyis van egy kis visszaesés, nálunk inkább úgy mondanám hogy nem történt előrelépés, meg aztán még egy pár évig, ez mint később kiderült inkább az állandósághoz való ragaszkodásából fakadt, de erről később úgyis írok még.

Ebben az időszakban az alvással volt a legtöbb gond, már Nudli születése előtt is látszott hogy Berci nem szívesen alszik el, utána már olyan szinten kifejezte ezt hogy megtanult kimászni a kiságyán, perceken belül megjelent az ajtóban ha lefektettük, minket meg a frász kerülgetett hogy mikor esik fejre. Hamar kapott egy gyerekheverőt, ami persze csak a kérdés biztonság oldalát oldotta meg. Én egy ideig a nyers testi erőbeli különbséget használtam ki (sokszor tényleg ez volt ez egyetlen lehetőség, pl. orrszívás, orvosság beadása indulás kb bárhova), bezártam a gyerekszoba ajtaját, Berci sírva rángatta az ajtót, majd ott aludt el az ajtó előtt végkimerülésben. Remélem nem kell ecsetelnem hogy ezt lelkileg mi is nehezen viseltük, plusz nem is oldódott meg a helyzet. Ezért a férjem bent maradt vele amíg el nem aludt. Ami olyan másfél-két órát jelentett. A férjem lefeküdt a földre, Berci mellé, aztán körülötte járkált és játszott még egy ideig miután a férjem elaludt, végül persze a földön aludt el ő is. Én meg mentem felébreszteni a férjemet, hogy jöhessen ki készülni másnapra, éjfél körül.

Mivel éreztük hogy ez így hosszú távon nem tartható, széleskörű tájékozódás után új módszerhez folyamodtunk. Én maradtam bent Bercivel, csendben ültem a szobában egy takarón amíg el nem aludt, amit időről időre az ajtó felé mozdítottam el. Mivel a szobájuk aprócska, hamar eljutottam az ajtóig, elvileg ha az ember már az ajtón kívül is üldögélt egy kicsit vége is, nálunk ez úgy módosult, hogy még hónapokig ültem az előszobában, egyre közelebb a nappalihoz, majd bejutottam a nappaliba, végül a takaróval együtt felülhettem a kanapéra, ugyanis Berci mindig kijött ellenőrizni. Mire ez lezajlott kb 1 éves lett Nudli és átköltözött Bercihez, azóta az alvással nincs különösebb baj.

Az alváson kívül is elég sokminden miatt sírt Berci, teljesen változatos dolgok miatt, akkor még számunkra teljesen érthetetlen okból a fejébe vett valamit, pl. hogy nem cipőt hanem szandált akar felvenni, vagy hogy vacsora előtt 2 perccel nasit kér, és igen, tudom, más gyerek is szokott hisztizni, de azért talán lehet azt mondani, hogy a napi 1-3x 40 perc inkább a rosszabbik véglet felé közelít. Idegen helyen teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett, volt hogy be se akart menni, hosszan sírt (nahát), és nagyon nehezen oldódott fel, de volt ahol az első perctől jól érezte magát és abszolút fesztelenül járkált, szaladgált, rikoltozott.

Kb két éves korától mindig volt valami fontos érdeklődési területe. Sőt nem előbb is, az első kedvenc a kukásautó volt. A munkagépeket és az építkezéseket is szerette, de a kukásautóba teljesen beleszerett. Ha megláttunk egyet az utcán, követtük, ha pont a játszótéren voltunk játékokat a homokozóban hagyva rohantunk utána, én meg reménykedtem hogy Berci előbb megunja minthogy a kukás elmegy, de ez nem következett be, ezért ilyenkor sírás jött (mi más), volt hogy Berci fél órát üldögélt durcásan a járdaszigeten, én meg pár méterrel odébb álltam a babakocsival és benne Nudlival, és kérleltem hogy menjünk már. Gondoltam hátha ez enyhül ha kap otthonra is egyet, direkt egyszerűbbet választottam, nem azt az óriási, élethű fajtát. Amikor megkapta kb 4 órán keresztü csak azzal játszott, vitte a kádba, az ágyba, de addigra már több síráson is túlvoltunk, amit az váltott ki hogy nem sikerült rögtön rátenni a kukát az autó hátuljára. Ez még elég sokáig jellemző volt rá, hogy ha valami olyat kapott ami nagyon tetszett neki, akkor előbb-utóbb nagy sírás lett belőle.

Kb két éves volt amikor anyuék elővették az öcsém legóját, Berci megtalálta benne a régi technic legó egyik figuráját, síelős bácsit. Utólag azt gondolom hogy a bukósisakja miatt szerette annyira. Mindenesetre mondogatta, hogy ő is akar síelni, így amikor 2,5 éves korában családilag síelni indultunk, anyuék béreltek neki minden fontos tartozékot. A buksisakot meg is vették, szerencsére, mivel Berci utána egy ideig folyton abban volt, az alváshoz sem akarta levenni, később volt hogy a templomba is abban jött. Egyszer megengedte anyuéknak, hogy ráadják a sífelszerelést, de onnantól hogy észrevette hogy a hó csúszós, többet nem kért belőle, a következő éves síeléskor ez odáig fajult, hogy már az apartmanból sem volt hajlandó kimenni.

Pont a síelésen tettünk szert egy a jövő évi forma 1-et bemutató újságra, attól kezdve Berci mindenhova magával vitte, megtanulta a csapatok és a versenyzők nevét, a csapatokat felismerte a szponzorcégek logóiról meg a versenyzők bukósisakjáról is. A versenyeket is nézte néha, főleg a karambolokat szerette, azt jó sokszor vissza kellett neki játszani a videón (ó, Villeneuve kifüstölt!). A következő szezon már nem érdekelte, közben átterelődött a figyelme a legóra, ugyanis hoztunk neki ingyenes katalógust a játéboltból, az első a 2005-ös volt, még mindig megvan, bár tiszta rongyos meg gyűrött.

Persze 2-3 évesen sem a duplót nézte, hanem rátalált a transformers-re és a bionicle-re. Azt gondoltuk majd ez az érdeklődése is eltűnik mint a többi, de nem, ez megmaradt*. Főleg hogy közben megtanulta az internetet is kezelni, és a gyerekeknek szóló oldalak nagyon ravaszul vannak összerakva, sűrűn frissülnek, hogy fenntartsák a gyerekek érdeklődését. Nehezen lehet(ett) rávenni hogy bármi mással játsszon, jó, pár percre le lehet kötni ha sikerül rábeszélni, de ahhoz végig ott kell lenni mellette, vagyis erre az embernek se ideje se energiája nincs.

*update: még később ez is elmúlt.

Berci 2. rész

Kb a harmadik hónap után nyugisabb időszak következett, megismertük egymást, kialakult egyfajta rend. 6 hónaposan kezdtük a hozzátáplálást, Berci nagyjából mindent szeretett. Egy éves kora körül elég hirtelen szokott le először az általam katyvaszolt pempőkről, aztán a boltiakról is, maradt a szilárd kaja amit mi ettünk. Korán próbált egyedül enni, nagyon céltudatosan, hamar meg is tanulta ügyesen. (Más dolgokban már nem ment ilyen jól az önállóság.)

(Itt jött volna egy fotó ahogy Berci kenyéren és vízen él az etetőszékben, közben Activityt néz a tv-ben. Vacsorára sokáig üresen szerette a kenyeret.)

4 hónapos kora körül raktuk át a saját szobájába, a bölcsőből kiságyba került. Az alvás elég rapszódikus maradt, azért általában délelőtt és délután is aludt valamennyit, este maradt az altatás. Éjszakánként 0-3x ébredt, akkor az előző postban kifejtett (kb fél órás) ceremónia játszott. Volt olyan is hogy nem sírt, de hallottuk hogy motoszkál, néha több órát ébren volt éjjel.

Berci ügyeske volt, szépen megtanult minden mozgást, először gurulva járta be a szobát, aztán kúszott, kicsit később megtanult felülni meg mászni, meg fel is állt. Sokáig a bútorok mentén ment kapaszkodva oldalazva, aztán amikor elengedte, egy darabig akkor is oldalazva ment. Nagy élvezettel fedezte fel a világot. A járóka nem jött be, szerintem zavarta  a korlátozás, a berakott játékok nyomban unalmassá váltak számára.

Elég lassan kezdett beszélni, csak akkor mondott ki egy-egy szót ha szépen tudta, de néha hallottam hogy halkan gyakorolja. Volt amit egyszer-kétszer kimondott tisztán aztán egy csomó ideig nem. Viszont egy időben rengeteget beszélt babanyelven, tökéletesen utánozta a hanghordozásunkat, és csak mondta a magáét. Saját szavai is voltak, például a “pety” = bármi érdekes. Teljesen jól megértette magát mutogatással meg nyögéssel. Valószínűleg elég jól értette amit mondtunk neki, de nem nagyon reagált, pl. a kérésekre. Illetve nem is tudom mennyire értette, amikor valamit keresett és magyaráztam hogy ott van előtte vagy a polcon vagy ilyesmi, nagyon bután nézett, a mutogatással meg nem mentem semmire mert csak az ujjam nézte. (nagyon édi volt).

Itthon nagyon szeretett pakolni, de inkább csak le, egy időben naponta többször lepakolta az elérhető magasságban levő könyveket, a dohányzóasztal polcáról a régi újságokat, a konyhában kipakolta a műanyagos szekrényt (úgy rendeztük a holmikat hogy egy szekrénybe került amit szabadott pakolnia). A tiltásokat jól elsajátította, nem nyúlt a tiltott szekrénybe, videóhoz, számítógéphez. A mobil volt a legnagyobb kísértés, de azért azt is megkímélte. (kapott használt mobilt, pár napig rajta lógott babanyelven). Minden nap mentünk játszótérre, látogatóba ismerős gyerekes anyukákhoz, a gyerekekkel nem foglalkozott, de ebben a korban (1-2 éves között) ezt nem is vártam el. Akkor ment oda máshoz ha megtetszett a játéka, vagy ha az övével játszott valaki (visszaszerezni).

Időnként már voltak nagy sírásai, de amennyire emlékszem ez nyugis időszak volt. Pl. egyszer fel kellett cipelnem a játszótérről, mert mikor kiszállt a hintából és beszállt egy másik gyerek rájött hogy még ő szeretne, és nem igazán tudott belenyugodni hgoy ez nem fog menni, és ezt igen hangosan fejezte ki (ez eufemizmus volt).

A hasamat mutogattam neki mikor kezdett nőni, hogy nézd benne van a kistestvér meg ilyenek, de nem reagált rá, nem tudom mennyire értette.

Elkezdünk vele könyveket nézegetni lefekvés előtt, kezdetben elég nehezen ment mert ahogy beült az ölembe ő kezdett lapozni, de teljesen rendszertelenül előre-hátra, én meg próbáltam a képekhez illeszteni a sztorit. De aztán ez elmúlt, és sokáig élvezettel hallgatta a meséket.

Ebből az időszakból rengeteg bájos fotó van, nagyon vidám nevetős gyerek volt (most is vidám), meg akkor még pufók is, és kíváncsi szellemű, ezért születhettek “Berci fiókban ül és pakolja apa zoknijait”, “Berci a mosógépben”, “Berci anya cipőjében és kalapjában”, “Berci a kosárban ül és Mama tolja” témájú remekművek, és társaik, melyekből ha minden jól megy majd mutatok párat.

Az anyaság szépsége 1. rész

Nekiveselkedem az Aspergeres gyerek bejegyzésnek, ebből az alkalomból úgy döntöttem el is nevezem a két kis szemem fényét, elsőszülöttemre ezentúl Berci, öccsére pedig Nudli néven fogok utalni.

Az úgy volt, hogy Bercit már nagyon vártuk, emellett én egyáltalán nem éreztem magam alkalmasnak arra hogy gyereket neveljek, ennek illusztrálására álljon itt a friss XKCD.

natural_parenting

Berci pedig  sokat sírt, és akkor se hagyta abba, ha felvettem, kedvesen átöleltem, ringattam, kedvesen beszéltem hozzá, mellre tettem. Ha énekeltem neki abbahagyta és furán nézett, csak ilyenkor meg általában én kezdtem el sírni a bennem dúló hormonális viharok miatt.

Én azt vártam, hogy evés közben majd a mellkasomra teszi a puha meleg kezét és mélyen egymás szemébe nézünk, Berci ehelyett rángatta a fejét, markolászta a bőröm, és a távolba meredt, vagyis néha észrevettem hogy néz, de akkor gyorsan elkapta a szemét. Ha ébren volt és leraktam rögtön sírt, ha aludt és leraktam többesélyes volt hogy úgy marad vagy felébred már arra hogy lerakom, vagy 5 perc múlva, 15 perc múlva stb. Már egész kis korában úgy tűnt utál aludni, és mindent megtesz hogy ne aludjon el. Ha elaludt akkor se lazult el, ha hozzáértünk rögtön mocorogni kezdett, volt amikor felébredt arra hogy betakartam. (Ez azóta is így van, mondja hogy nem szeret aludni, de maga sem tudja hogy miért.) Órákat járkáltam vele körben a lakásban. Ha nem sírt, megnézte a kilincset, meg a tükröt, meg néha le is tudtam ülni vele, meg lemetnünk sétálni babakocsival, olyankor általában elaludt. Volt hogy egész délelőtt nem aludt, máskor meg aludt 4-5 órát egyben (nálam az alvás hangsúlyos téma, meg nagy az alvásigényem).

Berci úgy általában nem úgy működött ahogy az okos könyvek meg a kismama magazin szerint egy kisbabának kéne, pl a hibakereső algoritmus sírás esetére:

– piszkos a pelusa- tiszta pelusban is pont ugyanúgy sírt, sőt ha rossz passzban volt kész tortúra volt tisztába tenni, már pár hónaposan is teljes erőből állt ellen, csak magamat vádoltam hogy még ezzel is kínzom,

– meggyűrődött a ruhája és az bántja – ld. fent, semmi nem változott ha újracsomagoltam, kivágtam az összes body-ból a címkét,

– éhes, ld fent, ilyenkor evés közben is sírt, rángatta a fejét, markolászott, utána meg hatalmasakat bukott,

– fáradt és túl sokat volt kézben – ha ilyenkor leraktam, szétbontotta és szájába gyűrte az ágyenműjét, megkarmolta magát és összevérezte a lepedőt, áttuszkolta magát a bölcső rácsai között,

– fáj a hasa – ez valószínűleg fennállt, úgy 3 hónapos kora után javult a helyzet.

Lassan arra jutottunk, hogy ő az átlagnál jobban megsínylette a születés okozta változásokat, és valamiért kevésbé nyugtatták meg a megszokott dolgok, mint a hangom, vagy a dédelgetés, meg rájöttünk hogy nem szeret aludni és kitaláltunk rá egy altatós rendszert. Ez abból állt, hogy olyan 10-11-ig játszottunk vele, aztán mikor már látszott hogy álmos és nyűgös, egyikünk bevonult vele a sötét és csendes hálószobába, és ott ringatta (az ágyon rugózva a legegyszerűbb), először folyamatosan nagyon hangosan sírt, aztán néha abba-abbahagyta, végül elhallgatott, akkor először megálltunk vele, aztán óvatosan leültünk, olyan 20 percet vártunk míg már nem mocorgott álmában nagyon, akkor óvatosan betettük a bölcsőbe. Ilyenkor néha kezdődött elölről az egész.

Az első hónapok után azért beállt egy rendszer, Berci kevesebbet sírt, minden nap mentünk sétálni, egész furán evett, fél éves koráig csak anyatejet, de csak napjában 4x: reggel 8, 12, 4, 8, és este 10-12 körül aludt el. Volt egy pár egész jó hónap mikor átaludta az éjszakákat, aztán megint nem.

3 hónapos korától csomót mászkáltunk, találkoztunk más anyukákkal, néha már le lehetett tenni (kezdődött a babaszékben magammal hurcolós időszak- vécébe, fürdőszobába is, amíg ki nem tudott mászni belőle), kedtett mocorogni, megfogni dolgokat.

Kívülről Bercike is mintagyerek volt, ha vendégek vagy védőnő vetődött a közelünkbe, mindig nyugodtan, érdeklődve, édesdeden nézelődött. (Esetleg átaludta.) A vendégek meg csodálkoztak hogy mit panaszkodunk annyit.