Igen

Berci megkérdezett minket hogy hogy szeretnénk meghalni. Na jó engem, de Nudli is válaszolt (idősen, ágyban, miután elbúcsúzott a szeretteitől, úgy hogy leáll a szíve), és egy vadidegen kívánságát is elmondta (a porait vigye el magával a Voyager). Szóval Berci kb 50 éves koráig szeretne élni, aztán szeretne egy hétre megvakulni, aztán egy hétre megsüketülni, mert ezek érdeklik hogy milyen. Aztán amikor meghalt, temessék egy mandarinfa alá, és a legszebb mandarint ami utána kinő rajta, lőjék ki az űrbe.

Advertisements

Bercinek a szociális-kommunikációs skilljei nem ezer százalékosak (amúgy tök jók, elég jók nem elégedetlenkedek meg semmi, köszönni is szokott, csak barátai nincsenek és 90%-ban youtube nézéssel foglalja el magát), Nudlinál meg a harmadik területen tudnám felsorolni hogy évek óta mindenhova magával hurcol két műanyag legódarabot, amikkel családi körben úgy játszik hogy tartja a kezében közben fel-alá járkál, sziszeg és elképzel különböző jeleneteket, szeret ezerszer megnézni filmeket és ezekből szívesen idéz, lenyűgözik az állatvilággal kapcsolatos adatok amiket megjegyez és elsorol (a magas épületek elmúltak, jöttek helyettük horror sztorik), kiborul ha valaki nem ér haza a buliból éjjel a terv szerint hanem csak azután hogy el kellett volna indulni a táborba, ezért másvalaki viszi késve, meg akkor is amikor eltűnik a toll amit könyvjelzőként használ és nem hajlandó semmi mással helyettesíteni, helyette valódi erőfeszítést tesz a keresésbe és meg is találja, régen csavargatta a haját most meg grimaszol, ugyanazt a háromféle kaját hajlandó megenni, de közben meg vannak barátai, mesél a napjáról és a harry potter ötödik részét olvassa. Jól elosztották egymás közt a kis vonásaikat.

Vasárnap megnézték a Szenilla nyomábant, utána kérdezgetni kezdtek a rövidtávú memóriazavarról, eszembe jutott a Memento de mondtuk hogy azt még nem nézhetik meg, viszont aztán eszembe jutott az 50 első randi is és meg is néztük, és mindkettőjüknek tetszett (ezredszer is rátapadtam, de most legalább nem sírtam).

Befejeztem a 10 rules of social relationships-et, volt benne egy csomó hasznos de az megmaradt hogy elég nehéz olvasni, meg nem is nagyon szívderítő (ami fura, mert Sean azt írja nagyon jó élete lett végül, mégcsak nem is csak az autizmushoz vagy az első 15 évhez képest. Temple is produktív és elégedett életet él). Kijelölgettem az e-bookban amit fontosnak éreztem, majd össze akarom szerkesztgetni.

Most a Hyperiont olvasom (Dan Simmons), sorozatban nem bírok okosító könyveket olvasni, kell egy kis fikció is. Most megnéztem hogy ez a sorozat első része, sőt pár oldal után ellenőriztem is, amikor rádöbbentem hogy nem értek semmit. A választékosság mellett rengeteg neologizmát és idioszinkráziás kifejezést használ, és egyáltalán nem magyarázza el hogy mi van mint Scalzi az old man’s war sorozatban. Pl az a fa űrhajó elég homályos maradt. Aztán csak beleszokik az ember meg felcsipeget infókat (43%-nál még mindig fogalmam sincs mi az a hegira), meg magával ragad a történet, szóval eddig tetszik, meg el is határoztam hogy ha már beleteszek ennyi energiát hogy megismerjem ezt a világot, akkor a többi részt is el fogom olvasni.

Folytatás 2.

A gyerekeknek nagyon nem volt könnyű ajándékot kitalálni mert nincsenek különösebb vágyaik és nem is nagyon játszanak, Bercinek tudunk ugye arról a vágyáról hogy laptopot szeretne de nem volt ez most kifejezett vágy karácsonyra és ugye nem is valósult meg, de a maguk módján örültek (most csak kb: Berci- legó batman 3 kinect, videókamera, tbbt-s póló (rock paper scissors lizard spock), új Ropi könyv, rubik kocka, csótánycsapda társas, Nudli: mikroszkóp, peonzák (csapágyas, amire vágyott, és kezdőknek való, hogy megkönnyítse a tanulási fázist), rekordok könyve 2015, pókemberes póló, rubik olyan hajtogatós izé, közös: 4 kötetes minecraft kézikönyv, és mindketten kaptak fradis kapucnis pulcsit, meg elektromos fogkefét (mert egy ideje már pampogtak hogy az osztálytársaiknak az van).

Túléltük mindhárom napot, a végére eléggé elfáradtunk, Berci kiborult mert utolsó lett Dixitben, amit még megpróbált kezelni azzal hogy gyorsan játsszunk még egyet és az jobb lesz, de akkor meg utolsó előtti lett. Engem ez nagyon váratlanul ért, mert a Dixit nekem nagyon nem a győzelemről szól, és csak jó emlékeim vannak róla, Gé meg egyébként is szintén elég feszült volt ezért nem tudta túl türelmesen kezelni, szóval pár óra elég nehéz volt. Nudli már eleve nem játszott Dixitet, miután már a csótánycsapdán kiborult de csak kicsit. Most még jobban meg akarom venni az érzelmek birodalmát ami elvileg olyan társas hogy nem győzni kell hanem összefogni meg egymást segíteni meg ilyesmi (és javítja az érzelmi-szociális készségeket).

Bizonyos rutinokat az ünnep ellenére is megtartottunk, pl Nudli kb semmi ünnepi kaját nem eszik, szóval ő továbbra is ette ebédre a pizza szélét, vacsorára meg pirítóst, és minden este folytattuk a Harry Pottert (már a halál ereklyéinél tartunk). Gével meg esténként a Masters of Sexet. Fura érzés hogy Masters ellenszenves, de kicsit mégis szeretetreméltó, a felesége nagyon kedves nő és mért nem hagyta ott már régen, Johnson meg mit eszik rajta, jobban járna ha más területen valósítaná nem magát, de persze akkor nem találták volna fel együtt a szexterápiát.

Mára mindenkinek jó kedve lett, és végre lejutottunk az udvarra is amit már régóta terveztünk, amíg süt a nap. Sajnos pont nem volt kedvük görkorizni, de jól néztünk ki hárman- én görkorival (Bercié, de rám is jó), kezemben egy másikkal (hátha kedvet kapnak), hátizsákban a cipőmmel és védőfelszereléssel (hátha kedvet kapnak), Berci egy focilabdával amit lustán rudgosott (üres volt a focipálya de oda nem akart menni), Nudli csak úgy (a hátizsákban az új peonzával, csak közben eszébe jutott hogy aszfalt tönkreteszi), tettünk néhány kört, miközben minecraftról beszélgettek, aztán Berci úgy megerült neki hogy meglátta a lépcsőházunkat hogy gyorsan haza is mentünk. Gé közben anyukájának vadászott ajándékot a szülinapjára (nem szabad karácsony utánra hagyni mert közben kifosztanak mindent).

Berci új idegesítő szokása, hogy a lyukas fogából cuppogással próbálta eltávolítani az ételmaradékot minden harapás után evés közben. Közben az egyik lyukas foga kiesett, legalábbis a fele, de van még egy (tejfogaknál nincs gyökérkezelés, ha megnyílt a fogbél nyitva hagyják amíg ki nem esik). Nudlié meg az hogy járkálás közben dobálja a vackait, és minden harmadik alkalommal nem kapja el. Én meg továbbra is az autizmusról olvasok, a “Képekben gondolkodom” nem annyira tetszett, Temple Grandint nem túl könnyű olvasni mert elég száraz, érzelemmentes, nagyon sokszor elismétli amit a lényegnek szán, és mindig újra visszatér a vesszőparipáira, amik nemcsak a humán marhafeldolgozó telepek, hanem pl. hogy mennyivel jobb volt az 50-es60-as években felnőni mert egyszerűbbek és világosabbak voltak a szociális elvárások amiket minden családban ugyanúgy kértek számon. Meg az új kiadásnál meghagyta ugyanúgy az eredetit, azt is ami már elavult, csak a fejezetek végén egészítette ki az új felfedezésekkel, de ez főleg csak az elején zavaró. Most meg a “The unwritten rules of social relationshpis”-t olvasom. Részben ezt is Temple írta (lásd fent), Sean Barronnal, akinek meg a borzasztó élete és a rengeteg abúzus amin átment és a szörnyű önostorozása elkeserítő. Most már elvileg jól van, de még most is pl azt gondolja hogy az ő hibája volt amikor 14 évesen kiborult azon hogy az anyukája az utolsó pillanatban megváltoztatta a közös terveiket és ő nem tudta türtőztetni magát és ezért nem kért bocsánatot és szegény anyukája sírt. Jó nem szabad ítélkezni, biztos a szüleinek se volt könnyű, ez csak az ő szemszöge, de szegénynek annyi jött át kb 12 éves koráig hogy otthon mindig szidták és mindenért rászóltak folyamatosan, a suliban meg a gyerekek bántották, meg felnőttek bántalmazták mert naiv volt és nem védte meg magát, majd amikor felnőtt csomóan kihasználták mert naiv volt és mindent megtett hogy barátai legyenek.

De ma bulizunk, meg holnap is, és már csak hétfőn dolgozom egy kicsit aztán csomót nem, és jön a karácsony, és bár idén sem raktam ki égősort a nappaliba, elhatároztam hogy idén élvezni fogom.

Ja és végre felhívtam a könyvelőt, és persze nem értem eddig miért nem, amikor tök kedves. Jó lenne erre emlékezni január végén amikor menni kell hozzá az adóbevallás miatt.

Szombaton volt Berci első atlétika versenye. Távolugrásban 3,07 méter volt a legjobb eredménye, súlylökésben 4,30 méter, kislabdadobásban 16 m. Volt még 50 méteres váltó és 60 méteres futás, de ott nem mérték az eredményét. Váltóban 24-ből 14.-ek lettek, 60 méteren a három egy fejjel magasabb srác mögött csak nagyon kicsivel maradt le.  Csapatban versenyeztek az U13 korcsoportban, nem tudjuk összesen hányadikak lettek. De mások is voltak akik most kezdtek, meg ő például most lett 11 éves a múlt héten. Úgyhogy nagyon ügyes volt, izgult de azért élvezte. Nudli eléggé szenvedett hogy egy helyben kell ülni meg ide-oda mászkálni a helyszínek között, még pár alkalom és jobban feloldódik, lazábbra veszi ő is szerintem és nem követ árnyékként. Plusz nem is volt jól, estére belázasodott. Én meg megtanultam hogy nem kell 100 liter folyadék, enni meg inkább kisebb csoki, keksz, müzliszelet jó, és el kell vinni a fényképezőt (ezt elvileg most is tudtam előtte még). És talán lassan megtanulom hogy hogy kell tartani a telefont ha videót készítek.

Egyébként meg túléltük ezt a hetet is, megtanultam felvenni egy interjút, előtte azon izgultam hogy fura lesz hogy a volt osztálytársam fordítja angolra amit mondok, az elején hogy túlságosan el fogok érzékenyülni mert az anyuka most 21 éves fia nagyon hasonlónak tűnt Bercihez kiskorában, de aztán beszippantott a feladat (és azon izgultam hogy mit kéne még kérdezni ami segítene pontozni), meg végülis súlyosabb volt. Gondolkoztam hogy gyakorlásképp lepontozom mindkét gyerekem, meg azon is hogy anyutól kérdezek pár dolgot az én kiskoromról. De aztán elsodort a többi feladat, vissza a munkába meg sikeresen begyűjtöttem egy fordítást, egy másiknak meg sikeresen eltoltam a határidejét hogy jövő hétre jusson. Tegnap meg végre hazajött Gé.

Most hogy rájöttem hogy milyen egyszerűen lehet ezt megcsinálni, lehet hogy éjjel-nappal Terry Pratchettet fogok megosztani, meg aztán más könyveket.

Ezt azért mert annyira igen:

His name was Amschat B’hal Zoon. He lived on the raft with his three wives and three children. He was a Liar. What always annoyed the enemies of the Zoon tribe was not simply their honesty, which was infuriatingly absolute, but their total directness of approach. The Zoons had never heard about a euphemism, and wouldn’t understand what to do with it if they had one, except that they would certainly have called it “a nice way of saying something nasty.” Their rigid adherence to the truth was apparently not enjoined on them by a god, as is usually the case, but appeared to have a genetic base. The average Zoon could no more tell a lie than breathe underwater and, in fact, the very concept was enough to upset them considerably; telling a Lie meant no less than totally altering the universe. This was something of a drawback to a trading race and so, over the millennia, the elders of the Zoon studied this strange power that everyone else had in such abundance and decided that they should possess it too. Young men who showed faint signs of having such a talent were encouraged, on special ceremonial occasions, to bend the Truth ever further on a competitive basis. The first recorded Zoon proto-lie was: “Actually my grandfather is quite tall,” but eventually they got the hang of it and the office of tribal Liar was instituted. It must be understood that while the majority of Zoon cannot lie they have great respect for any Zoon who can say that the world is other than it is, and the Liar holds a position of considerable eminence. He represents his tribe in all his dealings with the outside world, which the average Zoon long ago gave up trying to understand. Zoon tribes are very proud of their Liars. Other races get very annoyed about all this. They feel that the Zoon ought to have adopted more suitable titles, like “diplomat” or “public relations officer.” They feel they are poking fun at the whole thing.

 

Ez csak jópofa:

The barges stopped at some of the towns. By tradition only the men went ashore, and only Amschat, wearing his ceremonial Lying hat, spoke to non-Zoons. Esk usually went with him. He tried hinting that she should obey the unwritten rules of Zoon life and stay afloat, but a hint was to Esk what a mosquito bite was to the average rhino because she was already learning that if you ignore the rules people will, half the time, quietly rewrite them so that they don’t apply to you.

Ja igen a Limitless-t befejeztem, és hát máshogy realisztikus mint a film és máshogy nem eléggé realisztikus. Az érthető hogy a filmben már nem kis fehér tabletta hanem ilyen menő kristályszerű, mert az ugye jobban néz ki, meg a könyven nincs olyan átható kék szeme a pasinak, de ezek nem zavartak egyáltalán, csak azért írtam ide hogy az is tudjon valamit olvasni aki nem szeretné megtudni hogy miről szól a könyv és ezért a következő részt nem olvassa el. Mert mért okozná egy okosdrog hogy öltönyökben kezdj járni és salátát egyél (az még oké hogy elveszi az étvágyat mellékhatásként mint a stimulánsok pl. de miért saláta). Másrészt viszont ha valaki annyira okos lesz hogy mindent megjegyez és minden részletet észrevesz (bár ez a könyvben tény hogy nincs annyira kidomborítva) akkor hogy nem veszi észre hogy hónapok óta követik. Viszont az tényleg valószínűbb hogy annyira azért a drogtól sem lesz okos hogy az egész világot kicselezze. Szóval a könyv sötétebb, és bár elismerem hogy jó a végén mégis szomorú és dühös is vagyok az íróra.