Második rész második része

– a játék segít a gyereknek eligazodni a világban. az ismétléssel jobban megismerkedik a felzaklató eseményekkel, fölébe kerekedik.
– amikor valami edénybe vagy teherautóba kis dolgokat tesz és kiborogatja sokszor egymás után, a tisztaságra szoktatást dolgozza fel
– tehát a játékkal tudattalan szinten megoldja a problémáit
– ahogy nő, egyre több mindenről van tapasztalata és jobban el tudja képzelni előre hogy valami milyen lesz pl. kórház, és kevésbé kell utólag feldolgoznia
– ha gyakorolni kell valamit pl a szorzótáblát, ne őt kérdezzük ki hanem ő minket – nincs kudarcélmény, a sok ismétléssel megjegyzi a választ, észreveszi ha hibázunk – ez jó ötlet, tetszik.
– a játékos rítusok (pl. hogy járás közben nem szabad repedésre lépni) arra jók, hogy a gyerek bizonyítja magának, hogy ura a testének- ő állapítja meg a szabályokat és be is tartja
– ne bíztassuk arra a gyereket hogy játékpisztollyal lelőjön minket, mert azt jelenti hogy nem vesszük komolyan a játékot (halálosan komolyan haha)
– a fegyverrel való játék során megszabadulhat az agresszív késztetésektől. ha veszünk neki játékfegyvert, ne akarjuk meghatározni hogy hogy játszik vele, fontos hogy spontán legyen a játéka
– ha játékból lelő, ki kell találni az indítékait és arra reagálni. pl. csodálni a hősiességét, összeesni, megkérdezni hogy mihez kezd most hogy eltett láb alól – így megtanulja hogy érdemes kordában tartani az indulatokat
– ne erkölcsi prédikációval vagy viszontagresszióval reagáljunk, ne mondjuk hogy gyilkos lesz belőle ha játékfegyverrel játszik (oh, ok.)
– a szorongás legyőzése is lehet a fegyverrel való játék célja, jelképesen megvédelmezi magát
– a játék segíti a gyereket felismerni hogy mi érdekli – későbbi pályaválasztásban segíthet (én a barbi babáimnak szerettem ruhát varrni ööö)
– fontos, hogy a lányok is lövölödözhessenek, a fiúk is babázhassanak, ha akarnak
– a gyereknek fontos, hogy a szülő pozitívan azonosuljon vele amikor játszik – ez pl. sikerülhet ha anya és lánya együtt babázik (felkelti az anya gyerekkori emlékeit, neki is hangsúlyos érzelmileg)
– nem jó úgy játszani a gyerekkel, ahogy neki nem jó pl. túl vadul
– fontos hogy a szülő mindig komolyan vegye a gyerek játékát, ha együtt játszik vele, ne kötelességből hanem élvezze is
– vízipisztollyal azért játszanak a gyerekek, hogy megértsék a pénisz működését, az anya táskája, a szülők fiókja iránti érdeklődés pedig azt a kíváncsiságot fejezi ki, hogy mi rejtőzhet a vaginában- ha ezekben megakadályozzuk, gátoljuk a szexuális fejlődésüket (szeretettel isoldénak lol)
– ha a gyerek úgy érzi hogy nem tudja kielégíteni a szükségleteit a valóságban, a fantáziába menekül. illetve jobb esetben nem csak a fantázia szintjén marad, hanem eljátssza – babaházat épít, vagy a játszótársaival búvóhelyet alakít ki, később vendégséget is szervez – a fantáziától eljut a realitás szintjéig
– a bonyolultabb társasjátékok előkészítik a gyerekeket az olvasásra. meg az is kell hogy meséket olvassunk nekik és lássák hogy mi is szeretünk olvasni*
– a játék segítségével megtanul türelmesnek lenni és betartani a szabályokat, meg alkalmazkodni
– a játékidő nagyobb részét a tervezéssel és a szabályok kitalálásával töltik a gyerekek, mert tudják hogy a vége már nem olyan jó, mert a vesztes szomorú lesz és ez rontja a kapcsolatukat
– ha a gyerekeket nem felügyelik, kevésbé durva a játékuk és jobban élvezik
– a csapatjátékokban a tudattalan szinten sokkal több van jelen mint maga a sport – a foci az ellenség otthonának megtámadását és a saját otthon védelmezését jelképezi, a kapus a szülő aki otthon marad, a többiek a fivérek akik elmennek. a szurkolók nagy szimbolikus jelentéssel ruházzák fel kedvenc csapatukat. sajnos azt nem írta le hogy mivel pedig érdekelt volna.
– a szerencse annak a jele, hogy a sors kegyeltjei vagyunk
– amikor vesztésre áll a gyerek, az túl megterhelő számára hogy betartsa a szabályokat, ilyenkor a szülőnek hagyni kell hogy csaljon vagy szétdobálja a bábukat, és majd fokozatosan kialakítja ezeket a készségeket**
– először azok a játékok a jók amikben nagyobb a szerepe a szerencsének, aztán ahogy okosodnak és ügyesednek, fokozatosan átveszik a terepet azok ahol inkább a taktika és a tudás számít
– a harci játékok segítségével az erőszakos indulatok konstruktív játékká alakulnak- itt az ólomkatonákra meg a rabló-pandúr játékra gondol.

 

*nálunk ezek megvannak, de még nincsenek oda az olvasásért, hiába vettem nekik Kázmér és Hubát meg olyan könyveket ahol a főszereplőt úgy hívják mint őket és hiába kerestem elő a garázsból a Robogunk az észtrabantont. Bár a youtube-os angol és japán videókon Berci simán elolvassa a feliratot, rutinosan megint csak péntek este szólt hogy hétfőre el kell olvasni egy új könyvet, úgyhogy ezen a hétvégén a Mary Poppins olvasódott fel neki.

**amióta ezt olvastam figyeltem erre, de még nem tapasztalom hogy könnyebben elviselnék a veszteséget tőle

Még mindig gyereknevelés

megkerestem a csörgőt kidobálós részt amire isolde utalt hozzászólásban: “amikor a kisbaba kihajítja a csörgőjét a járókából, és az anyja visszaadja neki, mindketten nagyon élvezik a dolgot. az anya jóformán észre sem veszi, hogy ebben az újonnan felfedezett játékban a kisgyermek néhány roppant fontos kérdést tesz fel önmagának: “Tudom-e befolyásolni tágyi környezetemet anélkül, hogy az kínos következményekkel járna rám nézve? Nyugodtan kinyilváníthatom-e akaratomat, és használhatom-e a tárgyakat saját kedvemre anélkül, hogy bajom lenne belőle? megszabadulhatok-e valamitől, ami bosszant? föladhatom-e átmenetileg az ellenőrzést a holmim fölött anélkül, hogy végleg elveszíteném?”
Az anya akkor válaszol igennel ezekre a kérdésekre, ha a kisgyerek ügyességén érzett örömében lelkes elismeréssel fogadja a csörgő kihajítását, és amikor visszaadja azt a gyereknek, egyúttal arról is gondoskodik, hogy az megismételhesse a játékot. Ám ha türelmetlenül, bosszúsan reagál, akkor nemmel válaszol a kérdésekre, és a gyerekben azt az érzést kelti, hogy rosszul viselkedik, ha kedvére használja a tárgyakat. Ha nem hajlandó visszaadni a játékait, ezzel azt tanítja a gyereknek, hogy nem használhatja kedve szerint a tárgyakat, mert esetleg örökre elveszítheti azokat (hiszen nem kapja vissza csörgőjét) és a szülő jóindulatát is (hiszen próbálkozásai nem elégedettséget, hanem bosszúságot okoznak mindkettőjüknek).”

Második rész

Bettleheim nem igazán bízik az olvasóban hogy a nehéz helyzetekben elég ügyesen gondol vissza a saját gyerekkorára, találja ki gyermeke indítékait és cselekszik ennek megfelelően, ezért inkább sorra veszi a gyakrabban előforduló nehéz helyzeteket és kifejti hogy kell reagálni rájuk.

A második rész egyben a középső, és végig a játékról szól.

– már a kisbabának éreznie kell hogy örömet okoz a szüleinek, az hogy hogyan reagálnak a testére, a későbbi identitás alapja, azokat a cselekedeteket kezdi ismételgetni amiknek a szülők örülnek
– a dackorszakban azért dühöng mert bosszantja hogy valamit nem tud egyedül elvégezni, de annyira elsodorják az érzései hogy közben már megfeledkezik róla hogy miért dühös, ezért úgy lehet jól megállítani ha eltereljük a figyelmét
– a játékokat azért dobálja ki a gyerek a járókából, mert örül hogy képes rá
– a serdülő újraéli a korábbi tapasztalatait és újra megoldja a problémáit (saját maga elfogadása, orális fixáció, tisztaság)
– a serdülők szülei ragaszkodjanak az értékeikhez, de ne képviseljék túl erélyesen, fejezzék ki hogy szeretik a gyereket de hagyjanak neki szabadságot – ebben az életszakaszban a szüleivel szemben is meg kell határoznia magát
– a játék során szocializálódik a gyerek, veszíteni is így tanul meg, és a kitartást is
– az életproblémáikat is így oldja meg (pl testvér születése, szobatisztaság) – nem szabad beleszólni hogy hogy játsszon
nem szabad mást érezni mint amit mondunk pl hogy ügyes, büszke vagyok rá, menni fog akkor is ha még nem megy – belül közben nem szabad csalódottnak lenni hogy nem megy neki (hm.) újra átböngésztem isolde kommentje kapcsán ezt a részt, és inkább úgy van hogy ne dicsérjük ha nem érezzük jónak a teljesítményét, csak akkor ha igen
– régen könnyebb volt mert a gyerekek látták szüleiket munka közben, sokszor őket utánozták a játékban, és a szülő örült amikor ezt látta
– a tévé nem hagy teret a fantázia kifejlődésének, a gyerek nem tanul meg játszani, unatkozik
– a játék által a gyerek hidat épít a belső tudattalan világa és a valóság között, megtanulja a törvényeket (pl ledől a torony), megtanulja elfogadni a korlátokat
– fontos hogy a szülő örömmel játsszon együtt a gyerekével, régen ez is könnyebb volt mert többet játszottak a felnőttek
– a rombolás is hasznos lehet a gyereknek bizonyos szempontból, Goethe önéletrajzában szerepel hogy kidobálta anyja edényeit a házból kiskorában és ezt a felnőttek mosolyogva nézték, állítólag a testvérféltékenységét dolgozta így fel. Ezt én teljesen elképzelhetetlennek tartom. Mármint elhiszem hogy így történt, de biztos nem tudnám higgadtan kezelni ha edényeket dobálnának ki az ablakon a gyerekeim, vagy bármi ilyesmit.
– ahányszor kidobja a gyerek a játékát a járókából, mindig örömmel kell visszaadni neki. Na ez teljességgel lehetetlen, szerintem nem létezik ilyen személy.
– én és nem én elkülönítése, biztonságérzet kialakulásához kellenek a kukucs, bújócska, érintős játékok.

Még nincs vége a második résznek de kezd nagyon hosszú lenni, ezért itt megszakítom. Gyanús hogy megint belevesztem a részletekbe ahogy általában szoktam.

Olvasónapló

Évek óta el akartam olvasni Bettelheimtől Az elég jó szülőt, valamiért úgy gondoltam ez lesz a megoldás az összes gyereknevelési problémámra. Leírom miről szólt eddig, és a benyomásaimat.
– semmilyen tanácsot, szabályt nem szabad követni, csak a saját megítélésünk szerint cselekedni – már nem élnénk, jó biztos élnénk, kevésbé színpadiasan: nagyon nagy szükségünk volt a segítségre, amit kaptunk tanácsok és szabályok formájában
– a behaviorizmus hülyeség – szerintem azért nem teljesen
– rá kell jönni a gyerek belső, tudattalan indítékaira úgy hogy visszagondolunk rá hogy mi mit éreztünk gyerekkorban – ha ez menne, lehet hogy tényleg sosem lenne szükségem tanácsra
– a saját belső, tudattalan indítékainkat is tisztázni kell mindig, ne tegyünk úgy, mintha a gyerek érdekében szólnánk rá, amikor nem (pl. lefekvés) – oké (ha ez így felszólításra menne, nem lenne olyan szakma hogy pszichológus)
– nem szabad faggatni a gyereket az indítékairól, mert ez rontja a bizalmat és a jó kapcsolatot, sokszor úgysem tudja – ebben lehet valami (ezt már sokszorosan elrontottam)
– ha nem tudunk rájönni az indítékaira, legyünk együttérzőek, ajánljunk fel valami megoldási lehetőséget és kérjük ki a véleményét – ez jónak tűnik, bár tegnap nagyon nem jött be Nudlival
– mindig tételezzük fel, hogy jó szándékkal tette amit tett a saját megítélése szerint, és ezt adjuk is tudtára – szerintem ezt nem mindig lehet alkalmazni, vagy legalábbis nagyon erőltetett sokszor: kisfiam, tudom hogy nem azért firkáltad össze a falat mert rongálni akartál, hanem úgy érezted hogy csak így tudod kifejezni mennyire dühös vagy a [xy] miatt… A pszichológus szerint is sarkított, meg részben már lehet hogy elavult
– erővel sosem szabad fegyelmezni, inkább jó példát kell mutatni – ezt eddig is tudtam, de nem jelenti hogy mindig sikerül
– a büntetés hatástalan, mert megakadályozza hogy saját önuralmat fejlesszen ki a gyerek és elveszi a jogos bűntudatot amiatt amit tett – ezt is
– ehelyett a javasolható módszer a szeretetmegvonás, finoman éreztessük a gyerekkel hogy ha rosszat tesz, átmenetileg kevésbé szeretjük, tök jó hatásos – omg wtf óriási villogó piros felkiáltójelek, percekig felvont szemöldökkel ülök
– gondoljunk vissza a gyerekkori álmainkra, hátha már értjük őket – karcolós busz, fura félelmetes szőke férfi – alie ül sréhen szemben a metrón, aztán mellettem és újságolja hogy telepatikusan próbált üzenni hogy itt van, de mindjárt le kell szállnia, és mutatja a nevezését a következő futásra
– gondoljunk vissza a gyerekkori szorongásainkra is, ezek segítenek hogy empatizáljunk a gyerekeinkkel – karcolós busz?
– ha történt velünk szörnyűség a múltban, az se jó ha nem beszélünk róla a gyereknek, meg az sem ha igen, csak nagyon óvatosan szabad tökéletes időzítéssel és indítékokkal – velem nem történt.

folyt köv a második résszel, vagy nem.