téli szósaláta

Sok gondolatom van, de dolgom még több, ezért csak címszavakban: a gyerekek oviba való elcipelésének stresszfokozata, a sajnálattal meg a rossz emlékekkel meg minden; a feladat, melynek egyszer majd úgy állok neki hogy na ez menni fog; lelkiismeretfurdalás amiatt, hogy másoknak rosszabb, amiben mint kiderült nem vagyok egyedül; a józan megfonotlások ellenére meg-megújuló gyerek utáni vágy; az egyszerre két irányból rám találó munka; a gyerekek szomorúsága a karácsonyfa eltűnése miatt (megjegyzem a karácsonyfa eltűnése is nagyszerű téma, semmi cipekedés, tűlevélágy, csak elegánsan elnyeli a dobozt a gardróbszekrény); és még idebiggyesztem, hogy el ne felejtsem, miközben tudatában vagyok hogy ettől még simán elfelejthetem, hogy Nudlika jövőre csillag alakú csúcsdísz és olyan csillogó szálakat is rendelt a fára; végül a redundanciára fittyet hányva megemlítem az időhiányt.

Idén még nem panaszkodtam (eleget) (írásban)

Na mostantól kezdődik a picsogás, hogy tanulnom kell és nem tartok sehol és még nem vagyok eléggé betojva a kellő motivációhoz. És emellett egy csomó dolgom van, takarítani kéne, folytatni kéne a Bercis sorozatot, meg kéne írni hogy hogy tetszett a Parfüm, el kéne adni a lakást, hogy fogom én beosztani a saját magam idejét, jaj.

És ehhez még hozzátennék egy kis további picsogást afelett, hogy megtelt a lakásunk, nem fér el benne több cucc, mi sem férünk el, nem tudom elpakolni a játékokat és könyveket a fa alól mert nincs hova (egyedül a csokinak sikerül valahogy helyet találni), persze vehetnénk még több szekrényt, de nincs hova rakni, meg költözés előtt már minek, mondjuk már egy éve, hüpp, hüpp.

Egyébként meg tök jó nekem, nem kell dolgoznom hetekig, ami igazából mindent megér. Aztán még az is lehet hogy később majd azon kapom magam hogy szakorvos vagyok, de ennyire ne szaladjunk előre.

Meg betegségre is hiába vágyom, tavaly tüszős mandulával is csak felírtam magamnak a célzott antibiotikumot és rezzenéstelenül dolgoztam tovább, gondolom ha a lábam törne akkor is szépen bemankóznék a dolgozóba. Vagy ha olyat sikerülne szerezni amitől tényleg nem mozdulhatnék az ágyból, ha van egyáltalán ilyen, agyhalál talán?, akkor megölne a bűntudat hogy mindent a férjemnek kell helyettem csinálni.

Pár napig egészen szokatlan módon jókedvem volt, amikor a borús-esős novemberben gázoltam a lucskos avarban a munkahely felé, kissé meg is ijedtem a bizakodás és a lelkesedés furcsa keverékétől, de egyelőre szerencsésen visszazökkentem, semmi különös említéser méltó, csak körülmények és bosszankodás.

az élet gyötrő kérdései

1. mért kell fél 11-kor összeszedegetnem a földről a dossziékból kihullott rajzokat, amik úgy kerültek oda hogy a két ördögfióka megpróbált levarázsolni a szekrényükből valami könyvet mert én már fél órája is azt válaszoltam a kérésükre hogy aludjanak most rögtön

2. mért nincs itthon fagylalt, vagy valami sütemény vagy torta, de legalább fagylalt

azért még tornyosul

– írtam levelet fordítás ügyben,

– megkerestem és kinyomtattam a tudnivalókat a szakvizsga-jelentkezéshez, sőt elkezdtem kitölteni a jelentkezési lapot,

– megbeszéltük a férjemmel, hogy holnap abszolváljuk a nagy téli ruha/nyári ruha pakolászást, valamint a megunt játékok/a kicsi által a megunt-játékok-ládából előszedett játékok pakolászást (bár ez így előre húzósnak tűnik, de az egyik kolléganőm szerint ő hétvégén nagytakarított és utána jó volt),

– ezután nekilátok a történetecskéknek a fejlesztő pedagógus számára.

Plusz még várnak a porcicák, meg a fürdőszoba, be kell fizetni a vizsgadíjat, elolvasni az OEP-es és az APEH-es levelet úgy hogy meg is értődjön, és a herlitz a múltkor azzal sokkolt, hogy már karácsonyi mütyürkék vannak kirakva, meg a liddl-ben is láttam csokimikulást.

én se szerettem oviba járni

Ismerős érzés, bőgve menni dolgozni, bár különbség volt hogy sokkal jobban gyorsultam az új autóban. A kicsi meggyógyult, ennek örömére végigordította az utat az oviig. Már nagyon rutinosan lerángatjuk róla a cuccot és belenyomjuk az óvónő kezébe (mert tudjuk hogy utána már hamar abbahagyja és megy játszani), de mégis nagyon megrendítő, ezt a mostani nagy tapasztalatommal már objektíven állíthatom.

kényszerpihenőre vágyva

Időről időre azon kapom magam, hogy a lábtörés, tüdőgyulladás és ptx (légmell, de nem az a mell, vagyis nem a szilikon-implantátum helyett kifejlesztett új plasztikai beavatkozás) előnyeit és hátrányait mérlegelve válogatok, hogy melyiket szeretném jobban. A nyaralás letelt, és még sok időre lenne szükségem a folyamatban levő projektjeim kivitelezéséhez, úgyismint alvás (ez folyamatos, élethosszig tartó projekt), fényképalbum (a digitális fényképezőgép és a gyermek egyszerre érkezett, óriási lemaradáshoz vezetve, de én nem hagyom magam, már 2005 elején tartok), hímzés (a katicás szett, ugye, felkészül a pipacsos párna, utána egy éjszakai városkép), olvasás (ami éppen adódik, de kezdek félni hogy a Rejtett hálózatokon csak egy kényszerpihenő segítségével tudnám átverekedni magam), meg még ami.

Gondolom az a baj hogy sosincs bajom, ezért nem tudom átérezni hogy milyen rossz is az.