Szerencsére miután Gé múlt héten tért haza több tonna angol csokival, majd tegnap Nudli szabadulószobás szülinapozásán megmaradt fél vödör* csokis-kókuszos nápolyi és egy fél csokitorta, ma anyósomék hoztak egy-egy bödön sajtos masnit és vegyes édes aprósüteményt.

*ez kivételesen szó szerint értendő

 

Advertisements

a gyerekeknek végre kitört a szünet és Gé is hazaért, neki még van dolga de lassan ő is pihenhet, nekem még egy hónapig csak annyiban lesz könnyebb hogy délutánonként nem kell fáradt és nyűgös gyerekeket motiválni a tanulásra. legyőztük ezt a hetet is, az is megoldódott hogy kicsit későn (tegnap) esett le nekünk hogy ma senki sem ér rá bébiszitterkedni, de az új nemzedék* ügyesen bejött velem a dolgozóba és einstandoltak két gépet majd az egyiken játszottak ketten, és még köszöntek is.

*szerintem a blogírásban az egyik legnagyobb kihívás úgy utalni a gyerekekre hogy ne legyen se túl sok szóismétlés, se modoros (nem vagyok biztos benne hogy most sikerült). a másik a hogy-ok halmozásának elkerülése.

Mikor hazaértem, alváson kívül semmi máshoz nem éreztem magamban energiát, ehhez képest elküzdöttem magam a dugóban a suliba, végigültem a szülőit, hazajöttem biztatni a gyerekeket hogy írjanak leckét illetve segíteni nekik (illetve a lehetőségekhez képest higgadtan hallgatni és kezelni Nudli sirámait hogy már fél óra eltelt és még mindig van hátra), valamint vacsit készíteni nekik. A másik választás az lett volna hogy miután végigültem a szülőit, késve átsietek a másikra, de így még mindig jobban jártam. Gé éppen teljesen kiborulva írogat üzeneteket hogy már nem bírja.

Az előbb pedig egy kicsi gyűrött papírfecnit kerestünk (tényleg nagyon kicsi, mondjuk félx2,5 centi, de nem pont mert amorf) és mentettünk ki a kukából, ugyanis Nudli találta valahol és olyan egyedinek tartotta hogy nagyon a szívéhez nőtt. Ez egy kicsit felvidított.

Amikor a volt apehes arról mesél (kissé szégyenkezve) hogy hogyan variálnak a saját családjában ezekkel a dolgokkal: priceless.

Egyébként élünk, csak ha megírnám a sok mindent akkor ma sem haladnék a fordítással miközben kezdenek összecsapni a fejem felett a hullámok, mert csak közeledik a határidő (és mit sem segít, hogy az első héten majdnem be is fejeztem ha azóta másfél hét alatt 4 mondatnyit haladtam (ebből kettőt már ma sikerült összehozni)), meg kell írnom egy szakvéleményt és jövő hét végén Gé elutazik. Pedig ma még egy olyan remek ötletem is támadt, hogy kicsit könnyítek a lelkiismeretfurdalásomon amiatt hogy annyi jó kezdeményezéssel találkozom és egyiket sem támogatom, azáltal hogy legalább itt a blogban összegyűjtöm őket, hátha valaki kedvet kap, vagy ha egyszer lesz időm/pénzem/adó 1%-om/satöbbi akkor nem az lesz hogy jaj pedig annyi jó volt de most egy se jut eszembe, hanem itt meg tudom nézni.

Végre befejeztem a fordítást. Dolgozni ilyenkor is muszáj, meg aludni is szoktam, olvasni a metrón, de kb minden mást félreteszek, így közben elszalad mellettem az élet. Nem hajtogatok, nem takarítok, nem tanulok a gyerekekkel, nem gondoskodom Berciről, pedig beteg, nem gondoskodom Géről pedig beteg, nem írom meg a blogban hogy ki beteg épp, nem megyek el isoldéhoz ruhákat és könyveket kapni (könyveket!), nem nézem meg Bercivel a Five nights at Freddy’s 2 gameplayt (mert egyedül fél nézni). De most végre befejeztem, és próbálom behozni a lemaradást, mostam kétszer és főztem egy teát Gének.

Szóval annyi volt hogy Berci nagyon utálja most az iskolát, mert túl nehéz, borzasztó sok a lecke és fél hogy meg fog bukni. Szörnyű nehezen ment a szünet után, még azon a héten megbetegedett, következő hét hétfőig itthon volt, utána megint szörnyen nehezen ment, de érdekes módom mikor már járt suliba, nem szomorkodott annyit hogy suliba kell menni, hanem fel volt dobva. Aztán múlt hétvégén aznapra sikerült szervezni anyuékhoz az unokatesója szülinapját amikor versenye is volt, és bár már előző héten megjegyezte hogy nem örül neki, csak előző este derült ki hogy borzasztóan nem örül, amikor már nem lehetett lemondani (a versenyt, nem a szülinapot). Elég borzasztó lett a nap, ami este megint abba torkollott hogy egy ilyen szörnyű hétvége után még suliba is kell mennie újra. Felváltva biztattuk (hogy okos és nem fog megbukni stb), vigasztaltuk, ölelgettük. Nagy nehezen elment. Hétfő este már mindketten náthásan jöttek haza, estére Nudlinak hőemelkedése is lett, egy napig itthon volt, aztán csütörtöktől meg Berci. Persze ilyenkor meg lemarad, hiába kérjük el a leckét, az nem olyan mint amikor bent van és hallja és ráragad az egész.

Nudlinak meg kettes lett a szövegértés dolgozata, kb csak azoknak lett rosszabb akik mindig mindenből rossz jegyet kapnak, szegény negyed órát sírt, a tanító néni meg végig szidta hogy minek sír annyit, utána meg ment Géhez hogy mennyit sírt Nudli (nem azzal hogy mi volt a baj és miért lehetett). A dolgozatot nem hozhatták haza, hétfőn megnézhetjük a szülőin, pedig a szülőit próbáltam megúszni mert Bercinek is ugyanakkor lesz, hogy inkább Berciére megyek, mert Nudliéknál a szülői felér egy élve megnyúzással.

Aztán pénteken Gé is azzal jött haza hogy szarul van, de erős voltam és mégis bezárkóztam a hálószobába a 150 éves laptoppal (amellett hogy hosszú, lassan fordítok, és sok időt eltökölök közben mással, (meg azért párszor mégis betüremkedik a külvilág, pl Berci hozzám vág egy telefont amiben anyu kérdezi hogy Gé mondta-e hogy meghívott minket holnapra (nem), vagy Berci kérdezi hogy megírtam-e az öcséméknek hogy jönnenek majd el valamikor, vagy hogy mi a lecke, vagy Gé szól hogy azt hitte segítek Bercinek a leckében (nem, csak megnyitottam neki a levelezésem hogy lássa mi az)), az sem segít hogy igaz hogy csak pár kattintás kinézni valamit a quizletről vagy gugliról, ez másodpercektől percekig tarthat a gép aktuális hangulatától függően.

És közben rettegek hogy én is elkapom, és számolgatom magamban hogy még meg kell írni két új beteg ambuláns lapját, meg egy ismertetőt a vizsgálatokról a legújabb helyre, és jövő héten is be kell járni dolgozni mind a négy helyre (plusz szülői értekezletre), remélem nem jön közben még egy fordítás. (Ami egyébként rosszul is fizet, de hiába határozom el hogy összecsapom, béna munkát akkor sem tudok kiadni a kezem közül ha tudom hogy nem írják oda a nevem, de elvállalom hogy majd egyszer a soha el nem érkező jövőben a fordításért cserébe kevesebbet kelljen face to face dolgoznom (betegekkel, de nem is ez a baj hanem hogy meg kell hallgatni és reagálni rá és okosakat mondani a kérdéseikre és kitalálni valami megoldást a problémáikra).

 

legalább a hajam jó

Tegnap nézegettem a régi képeket hogy keressek a fodrászomnak olyat amin tetszett a rövid hajam, és a kis bébik annyira édesek voltak meg kellett zabálni őket. A hétvégén meg a naplójukat olvasgattam mert kérdezték hogy mi volt az első szavuk és nem elégedtek meg az anyával és az apával, mert az unalmas. Berci megelégedett a vu-vu-val a kutyára, pedig mondta azt is hogy hamm meg tik-tak (és apa), Nudli meg a nemmel, de a hintát is mondta az anyán kívül, amit mindkettőnkre értett. A naplóban is édesek, főleg amikor Nudli szavait kerestem és Berci már 3 év körül volt, elképesztőeket bírt mondani, de azért sok olyan is van hogy megint nem aludtak, nyűgösködtek, sírtak, megint betegek, Gé milyen későn jött haza stb stb. Szóval azért negatív is voltam, meg nem is volt felhőtlen.

Berci megint sírt este, nem tudja miért. Mondjuk előtte kiabáltam velük, ők nagyon fel voltak dobva és néhány percig mind a négyen itthon voltunk, de már lefekvésidőn rég túl voltak és nem volt türelmem hozzájuk. De azért nem akkor kiabáltam amikor édesen csiviteltek, hanem amikor Berci elvette az egyik díszpárnát Nudlitól amit Nudli előtte zsákmányolt a kanapéról és épp kezdtek veszekedni. Berci azt mondta nem emiatt sírt, de ki tudhatja.

ezt megírtam

Mostanában az van velem, hogy alszom, eszem, hízok, és nem csinálok semmit, ami fizikailag abban nyilvánul meg, hogy tumblrezek vagy játszom a telefonomon. Néha elhozom a gyerekeket a suliból vagy beteszek egy mosást, de nem játszom velük (a gyerekekkel) (azt még én se várom el magamtól hogy a mosással játsszam), nem írom meg az elmaradt bejegyzéseket, nem takarítok és nem találom ki hogy mi legyen a kaja a vasárnapi vendégségre, nem keresek magamnak jógahelyet, nem hímzek és más kreatívat sem készítek. A munkában ugyanolyan vagyok mint mindig, meghallgatom a betegeket hogy milyen fáradékonyak és nehezükre esik ellátni a mindennapi feladataikat, és felírok nekik gyógyszert. Most elkezdtem emelgetni az omega 3-at, hátha attól javul a helyzet. A hangulatommal egyébként nincs különösebb baj, meg lehet hogy ezzel az egésszel sem, majd elmúlik. Meg történnek jó dolgok is, a laptopállványon kívül pl. hogy már van comedy centralunk. A pszichológusnál meg most éppen azt gyakorlom hogy sírok és nem érzem magam cikisen (még nem megy).