Na, a kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond mondásról: amikor kicsik voltak a gyerekek, nagyon mérges voltam mindenkire aki ezt mondogatta, meg voltam róla győződve hogy utólag már könnyű, miután az idő mindent megszépített, nosztalgiázni és vágyakozni a cuki kis babák után. Most sem teljesen értek vele egyet, de kifejtem hosszabban.

A gyerekek első néhány éve fizikailag és szellemileg is nagyon kimerítő a szülők számára, mert még semennyire sem tudnak magukról gondoskodni, 100 százelékban tőlünk függnek, ha valamit elrontunk meghalnak. Aludni se tudnak sokat egyben (a többség), a gyomruk is kicsi és folyton újra éhesek lesznek. Kifejezni se tudják hogy mire van szükségük, minket se értenek (szóval a kommunikáció elég korlátozott), szóval nem mindig oldódik meg etetéssel a sírásuk (bár ez is elég gyerekfüggő). Közben meg pár év alatt iszonyú sokat fejlődik az idegrendszerük, ami mindenféle nyűgösködéssel meg dacoskodással jár (jó most ez nem valami kutatás alapján van, csak szerintem összefügg). Amikor már tudnak helyet változtatni, még egyáltalán nem tudnak vigyázni magukra, mindenféle életveszélybe keverik magukat. (pl amikor Berci felállt, de még nem tudott visszaülni, egy ideig azon rettegtem hogy hanyattesik és beüti a fejét). Ezekből kifolyóan állandó felügyeletet igényelnek kezdetben szinte teljesen kiszámíthatatlan élet mellett, de később mikor már van valamiféle napirend, akkor is kb mindig készen kell lenni bármire. Folyamatos alváshiánnyal küzdve kell felelősségteljesen gondoskodni róluk, és kreatívan, türelmesen, de határozottan és következetesen megoldani az éppen adódó helyzeteket. Kezelni kell érzelmileg ha betegek vagy megsérülnek. Viszont nyilvánvaló számunkra hogy minden szempontból tökéletesek, így még nem aggodalmaskodunk azon hogy milyen életük lesz ha felnőnek.

Persze biztos van aki könnyebben viseli ezt az időszakot, pl ha nincs túl nagy alvásigénye, nem aggódós, esetleg az átlaghoz képest jobban alvó/ nyugisabb a gyereke, és/vagy sok segítséget kap.

5-6 éves kortól jön egy jó kis nyugis időszak, a gyerekek nőnek, kíváncsiak, rengeteget tanulnak a világról, egyre több mindent értenek, mi is őket.

Aztán jön a kamaszkor, minden összezavarodik, megint nagyon sokat változnak hirtelen, a hormonjaik összevissza dobálják az érzelmeiket, rálépnek az önállósodás rögös útjára, többet vitázunk, rájövünk hogy már nem tudjuk nevelni őket, sok minden már eldőlt. Közben kiderül hogy mint mindenkinek, a mi gyerekeinknek is vannak nehézségeik, és aggódni kezdünk hogy mi lesz velük, boldogok lesznek-e, ijesztő hogy távolodnak tőlünk, de az is ha nem elég önállók. Szóval ez sem nagyon könnyű időszak csak máshogy nehéz, és fizikailag nincs annyira folyamatosan bedarálva a szülő, de már talán kicsit jobban értem ha valaki vágyakozva tekint vissza a kezdetekre.

One thought on “

  1. Végre van figyelmem újra olvasni rendesen blogot, és milyen jól tettem. Végig bólogattam, csak a végén nem, mert akkor kicsit fintorogtam, hogy jaj, mi lesz még. 🙂 Addig kiélvezzük a “jó kis nyugis időszakot”. 🙂

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s