Na és hát voltunk Szicíliában, az úgy kezdődött hogy még ősszel megbeszéltük hogy januárban már biztosan elegünk lesz a télből és valami naposabb helyre fogunk vágyni, és lucia kiválasztotta Európa legdélebbi pontját, valamint keresett repülőt és szállást, amikről elméletben tudom hogy nem emberfeletti tett de én mégse szoktam, szóval most is nagyon hálás voltam neki. Elég jó időpontot választott mert az indulás előtti napon volt a Blue Monday, ami elvileg az év legrosszabb napja, de nekünk nem az volt mert az indulásra vártunk. (meg T. is nálam volt, de ez egy másik történet, amiről nem fogok írni)

Aztán aznap amikor indultunk, okok miatt úgy alakult hogy lucia feljött hozzám egy kicsit, szóval tartott amíg pakoltam, segített áttelepíteni a feedjeimet a Feedlyre mert nyafogtam hogy telefonra nincs Theoldreader app és figyelmeztetett hogy pizsamát is vigyek.

Az első estéről Cataniában már írtam, a második nap kiderült hogy nem annyira cuki mint a megszokott olasz városkák, szerintem lehet hogy azért mert szívesen építkeznek sötét színű vulkáni eredetű kövekből, és a sötét háttérrel nem olyan romantikusan hat a szokásos elhanyagoltság, piszok és szemét, hanem hát elhanyagoltan, piszkosan és szemetesen. Megnéztünk ilyen fő dolgokat mint a tenger (nincs a városban tengerpart, csak kikötő, ezzel sem simogatta agyon a lelkünket), katedrális, halpiac, központi pályaudvar környéke, hogy honnan indul másnap az Etnához a busz és hol kell jegyet venni (egy kávézóban).

Harmadnap elbuszoztunk az Etnához (az indulás kicsit stresszes volt, a híres délolasz laza hozzáállásnak köszönhetően, aztán az odaút is, mert mindig vártuk hogy mikor romlik el a busz), felvonóztunk még egy darabon, aztán pár száz méter szintemelkedésen feltúráztunk a legmagasabb füstölgő kráter melletti kisebb kráterhez, ahol sokat fotóztunk és fogdostuk a talajt hogy ott is meleg, ezért nincs rajta hó. Érdekes volt a 15 fokból a mínuszokba megérkezni, viszont szépen sütött a nap, mivel minden felhő alattunk volt. Utána lesétáltunk és jó turistákhoz méltóan a felvonó felső állomásán az ajándékboltban megvettünk mindent és ebédeltünk arancinit, ami egy tradicionális szicíliai étel: belül ragu, középen rizs, kívül zsemlemorzsa, az egész olajban kisütve. Hazafelé tényleg elromlott a busz és volt egy kis bizonytalanság mikor a sofőr leszállított minket és elhajtott, hogy vajon jön-e értünk másik, de jött és rendben hazaértünk.

Negyedik nap a vonatot is kipróbáltuk és elmentünk Siracusába, az tényleg olyan cuki délolasz kisváros volt amit vártam, Ortigia a központja rengeteg keskeny utcácskával (az ablakokból kilógatott szárítón száradó ruhákkal, ahogy kell), fényesre koptatott kövekkel, régi romokkal, szökőkutakkal, virágok most nem annyira voltak de zöld növények, narancsfák és csomó kaktusz igen (januárban érik a kaktuszgyümölcs és a citrusok, ez eléggé megdöbbentett), macskákkal és tengerparttal, végre be tudtuk mártani a lábunkat és felvenni videóra egy kis tengercsobogást meg hullámverést.

Ötödik nap csak este indult a repülő, ezért maradt még idő városnézésre, a híres olasz könnyedségnek köszönhetően a nap felében csomagokkal együtt, újra megnéztük a katedrálist és a halpiacot így hogy emberek is voltak rajta (mert hétvége volt), valamint a várat, és a katedrális mellett levő zárda kupolájából felülről is a várost.

Miután megállapítottam hogy ahogy idősödöm egyre előítéletesebb leszek, még azt is leírom hogy a szicíliaiak valóban olyan eszetlenül közlekednek amit gondolunk róluk, folyamatos halálfélelmem volt mert ha csak álldogálunk a zebra szélén sosem jutunk át, hanem határozottan le kell lépni az útra és öles léptekkel elindulni, és akkor az utolsó pillanatban röviden lefékeznek hogy pont átcsússzunk (persze a mögötte levő azonnal dudál), valamint az autók is mind így mennek minden irányba, mindenki megy a lehetőség szerint a leggyorsabban és aki legelöl van azt engedik el a többiek. Köztük szlalomoznak a vespások, de nemcsak forrófejű ifjak, egyszer egy meglett, háta mögött középkorú hölgyet szállító úriember gázolt el minket majdnem a zebrán, ahova szemfülesen bekanyarodott amikor az autók megálltak hogy átengedjenek, de végül kikerült minket. De azért nekem gyanús volt hogy nagyon sokat hallom a mentőt, és lucia sem tudott lebeszélni róla hogy nem egy újabb balesethez sietnek mindig.