Második rész

Bettleheim nem igazán bízik az olvasóban hogy a nehéz helyzetekben elég ügyesen gondol vissza a saját gyerekkorára, találja ki gyermeke indítékait és cselekszik ennek megfelelően, ezért inkább sorra veszi a gyakrabban előforduló nehéz helyzeteket és kifejti hogy kell reagálni rájuk.

A második rész egyben a középső, és végig a játékról szól.

– már a kisbabának éreznie kell hogy örömet okoz a szüleinek, az hogy hogyan reagálnak a testére, a későbbi identitás alapja, azokat a cselekedeteket kezdi ismételgetni amiknek a szülők örülnek
– a dackorszakban azért dühöng mert bosszantja hogy valamit nem tud egyedül elvégezni, de annyira elsodorják az érzései hogy közben már megfeledkezik róla hogy miért dühös, ezért úgy lehet jól megállítani ha eltereljük a figyelmét
– a játékokat azért dobálja ki a gyerek a járókából, mert örül hogy képes rá
– a serdülő újraéli a korábbi tapasztalatait és újra megoldja a problémáit (saját maga elfogadása, orális fixáció, tisztaság)
– a serdülők szülei ragaszkodjanak az értékeikhez, de ne képviseljék túl erélyesen, fejezzék ki hogy szeretik a gyereket de hagyjanak neki szabadságot – ebben az életszakaszban a szüleivel szemben is meg kell határoznia magát
– a játék során szocializálódik a gyerek, veszíteni is így tanul meg, és a kitartást is
– az életproblémáikat is így oldja meg (pl testvér születése, szobatisztaság) – nem szabad beleszólni hogy hogy játsszon
nem szabad mást érezni mint amit mondunk pl hogy ügyes, büszke vagyok rá, menni fog akkor is ha még nem megy – belül közben nem szabad csalódottnak lenni hogy nem megy neki (hm.) újra átböngésztem isolde kommentje kapcsán ezt a részt, és inkább úgy van hogy ne dicsérjük ha nem érezzük jónak a teljesítményét, csak akkor ha igen
– régen könnyebb volt mert a gyerekek látták szüleiket munka közben, sokszor őket utánozták a játékban, és a szülő örült amikor ezt látta
– a tévé nem hagy teret a fantázia kifejlődésének, a gyerek nem tanul meg játszani, unatkozik
– a játék által a gyerek hidat épít a belső tudattalan világa és a valóság között, megtanulja a törvényeket (pl ledől a torony), megtanulja elfogadni a korlátokat
– fontos hogy a szülő örömmel játsszon együtt a gyerekével, régen ez is könnyebb volt mert többet játszottak a felnőttek
– a rombolás is hasznos lehet a gyereknek bizonyos szempontból, Goethe önéletrajzában szerepel hogy kidobálta anyja edényeit a házból kiskorában és ezt a felnőttek mosolyogva nézték, állítólag a testvérféltékenységét dolgozta így fel. Ezt én teljesen elképzelhetetlennek tartom. Mármint elhiszem hogy így történt, de biztos nem tudnám higgadtan kezelni ha edényeket dobálnának ki az ablakon a gyerekeim, vagy bármi ilyesmit.
– ahányszor kidobja a gyerek a játékát a járókából, mindig örömmel kell visszaadni neki. Na ez teljességgel lehetetlen, szerintem nem létezik ilyen személy.
– én és nem én elkülönítése, biztonságérzet kialakulásához kellenek a kukucs, bújócska, érintős játékok.

Még nincs vége a második résznek de kezd nagyon hosszú lenni, ezért itt megszakítom. Gyanús hogy megint belevesztem a részletekbe ahogy általában szoktam.

Advertisements

5 thoughts on “Második rész

  1. szerintem ezeket az elvárásokat én teszem hozzá. ő csak leírja hogy hogy hat a gyerekekre a szülő viselkedése. nem ezt az örömmel játszós részt olvastam vissza hanem egy másikat és teljesen máshogy volt leírva mint amire emlékeztem. (ez elég jellemző rám hogy mindenből elvárást formálok :))

  2. Isolde, amiben az van, hogy kell. Elvárni mindenki remekül tud… De pl ez a “mindig legyé pázitív”-dolog is olyan, hogy poersze, nem oltom napszámba a gyereket mindenért (partnert, senkit) és nem azonosítom őt a baromságaival (mert azok mindeninek vannak, de nem _Csak_ azokból áll össze a másik), de ha valamiért pipa vagyok rá, eltolt valamit és máskor is csinálni fogja => jó lenne ha tudná, hogy ez így szar, akkor szépen, nem oltogatósan megmondjuk neki, nem?
    A játszósdis részhez meg miután bekomenteltem a másikhoz, jutott eszembe, hogy mindig mosolyogva adom vissza a purdának a kihajigált dolgokat, _ha visszaadom_, ha ott vagyok, hogy visszaadjam, nincs hatszáz cucc a kezemben, esetleg nem pont a tesóját pelenkázom. Mert ha de, akkor bocs, fiam, nem vagyok nikkelbolha.

  3. – ahányszor kidobja a gyerek a játékát a járókából, mindig örömmel kell visszaadni neki. Na ez teljességgel lehetetlen, szerintem nem létezik ilyen személy.

    Érdekes, hogy nekem az első élményem a tesómról- vagy úgy általában bármiről -, és mindig ezt szoktam mesélni, hogy ő már tud állni, dobálja ki a játékait a járókából, én meg örömmel adom neki vissza századszor is. (Másfél év van köztünk, akkor lehettem olyan két és fél max.) Kapcsolatunk azóta is tökéletes (némi kiskamaszkori, természetes kibírhatatlanságtól eltekintve 🙂

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s