Egész hétvégén édességet túrtam, és ennek meg is látszott az eredménye, ezért elhatároztam, hogy most már tényleg diéta. Ma estig nem is ettem mást, mint cheeriost, kakaós csigát és csokit*, de aztán még lecsúszott némi pad wunsen, ráadásul későn (erről csak részben tehetek én, mert a gyerekek rajzait kezdtem szelektálni amikor már ott kellett volna lennem), részben a csaj aki tuti elfelejtette a rendelésem, és most még egy és háromnegyed órát kéne várnom mielőtt lefekszem. Elvileg beleférne, mert déltől 17.20-ig hunytam egyet, de nem fogok. (várni)

*a nőnapi csokit nem utasíthattam vissza. Most nem tudom eldönteni, hogy férfitársadalmunk a vad ünnepléssel a nyugat térhódításának vág vissza (vö valentin nap), vagy épp hogy ez is a fogyasztói társadalom befolyása.

Most össze tudom kötni, mert a nőnapi csokihoz kapcsolódik, hogy Gétől is kaptam, mire Nudli elmesélte hogy Vince is hozott az oviban, de csak a lányoknak adott, és mire az első szamos kockát kibontottam, már kétségbeesetten zokogott. És hogy milyen jó hogy olvastam azt a könyvet a humanisztikus gyereknevelésről, és nem magyarázgattam neki energikusan hogy azért nem kapott mert ő fiú és nem lány, hanem empatikusan visszakérdeztem, hogy elszomorította-e, hogy a barátja nem adott neki csokit pedig ő is szeretett volna, és ölbe vettem, és ettől lassan megnyugodott.