városnézés és koncert, képek és future perfect nélkül

Csakis a fáradtság okozhatta, hogy tegnap a csalafinta és ritkán használt “cserbenhagy” szó elkerülte az elmémet. Szóval aki freeblogos és szeretne főoldalon lenni vasárnap az írjon egy JÓ posztot és szóljon nekem szombat reggelig. Kicsit rosszul állok a válogatással, aztán meg menni kell telekre, a gyerekek már nagyon várják, net meg ugye még mindig hiánycikk arrafelé.

Szóval az volt, hogy lejártuk a lábunkat, és túristáskodtunk és három géppel fényképezkedtünk, és megkóstoltuk a híres berlini currywurstot, és megtekintettük a végtelenül komor, reménytelenséget és elkeseredést sugárzó Holokauszt emlékművet, ami a 35 fokban, szikrázó napsütésben, egymást fényképezgető tinikkel megtömve nem volt annyira komor, reménytelenséget és elkeseredést sugárzó mint inkább egy mókás labirintus, de el tudom képzelni hogy a novemberi szitáló esőben komorabb és jobban sugározza a reménytelenséget és az elkeseredést, ködben vagy sötétben meg kifejezetten félelmetes is lehet. Valamint a fal néhány megmaradt darabkáját színes rágógumikkal “feldíszítve”, valamint a felálványozott angyalt, valamint a brandenburgi kapu tövében fura kör alakú biciklin száguldozó fiatalokat, valamint a Reichstagot körülvevő rengeteg rendőrt, biztonsági őrt és egyéb őrt, valamint a Sony center épületét, bár ez nem derült ki miért, valamint a folyóparton a parkban napozó és vízipipázó városlakókat.

De a lényeg, hogy a híres berlini fehér éjszakában együtt élvezhettük Gével, az öcsémmel, a barátnőjével, a németes sráccal, a nagyon csúnyán beszívott fruskával (aki emiatt percenként betolakodott az auránkba) és még néhány ezer rajongóval a nagyszerű Pearl Jam játékát, és a nagyszerű Eddie Vedder kristálytiszta hangját.

És külön Impatient kedvéért a képeket majd külön posztba teszem szöveg nélkül, meg azért mert én a dolgozóban vagyok a képek pedig otthon.

És mindamellett, hogy a koncert lenyűgöző volt, a gondolataim egy része mégis a “mért nem szeretem a koncerteket” témán időzött, és nem tudom nem megosztani az eredményt. Ami természetesen mind nem a koncertek hibája, hanem az enyém, és választhatok, hogy felülemelkedek ezeken és gyakorlásképpen még sok-sok koncertre elmegyek, vagy úgy döntök hogy kár belém és végleg befejezem a koncertlátogatást amint egyszer eljutottam (volt. future perfect.) U2-ra.
– valójában a zaj, por, cigifüst, meleg, rám fröccsenő sör és a túl hangos zene nem is annyira zavar
– mint inkább a személyes terem megsértése, és itt sincsenek nagy igényeim, de az már zavar ha Gén kívül más dörgölőzik hozzám (nem azért, csak valamiért úgy gondolja hogy ott biztos jobb állni ahol én vagyok?), vagy ha a copfja a szememhez 5 cm-nél közelebb himbálózik
– hogy nem tudom minden számnak a címét, a szövegét és hogy melyik albumon van
– meg hogy vannak körülöttem emberek, akik látnak engem (amint nyugodtan állok/idétlenül ugrabugrálok, éneklek/nem éneklek), miközben a jobbik eszemmel tudom hogy senkit sem érdekel az én állásom és ugrabugrálásom és éneklésem és neméneklésem, de mindhiába.

A presógornőm jó ötletekkel szolgált arra nézve, hogyan találhatjuk meg barátainkat tömegben, mert mint tudjuk a mobillal a fülünkön integetés nem mindig válik be, különösen ha rajtunk kívül még százan- kétszázan tesznek így. A németes srác vagányul intézte, véletlenül egy S-bahnra szállt velünk és még az állomáson csatlakozott. Pár év múlva már mindenki mobiljában lesz GPS és automatikusan megtalálják egymást, iránytű mutat a keresett személy felé vagy ilyesmi.

Akkor ne felejtsétek a posztot.